Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-24 / 204. szám
8 LZ 088 Brekeke urfi házassága A nap tavaszi, melengető sugara lekandikált Brekeke urfi palotájába is. Végigsimogatta zöld dolmányát e lustálkodó urfinak. Az meg csak pislogott, hogy ugyan mi az, mi bántja a szemét. Tyüh! a kakas rúgja meg, jól elszundikáltam. Hát í a tavasz, a csalogató napsugár jött e hozzám költögetni — jegyezte meg Brekeke urfi vizalatti palotájának iszapjában — jókorát nyújtózkodva. Ugyancsak meggémberedett minden tagja a hosszú, téli alvás alatt. Elég volt rendbeszedni azokat. No, de végre minden jól ment. Teleszivta magát levegővel és zsupsz, fenttermett a vizen. — Milyen ponyvás itt minden — állapította meg, amint köriilpilantott a hináros víztükrön. — Ahá, már csemege is akad! A Brekeke urfi egy kövér szúnyogon próbálta ki vadásztudományát. Hátsó lábával nagyot rugódzkodott s mint a nyíl röpült a sütkérező szúnyog felé. Menten le is nyelte. — Ejha! Ez finom falat volt. Jól kikurálja éhes gyomromat. De ugyan kik vannak már fent a mi birodalmunkból? Él-e még Qurgulyázó Palkó, hát a Flótás Jankó? Halljuk csak. Felfújta Brekeki urfi a hólyagját és olyan teli tüdővel adta meg a régi jelt, hogy szinte maga is csodálkozott. — No ugyan ezt jól kifújtam. De azt hiszem lesz is foganatja. Kuruttyoló Fánika múltén megölel, ha találkozunk. Hogy is volt, halljuk csak? Ahá, igy-e: Bre-ke-ke, bre-ke-ke, hol vagy gurgulyázó Palkó, Flótás Jankó? . . . — Bre-ke-ke, bre-ke-ke, erre e! Jó reggelt urficska. Hát felébredt? — Gurgulyázta Palkó mély, öblös hangján. Lett aztán öröm. Úgy összeölelkezett a két legény, hogy szint csobogott a viz. Mert meg kell jegyezni, hogy Brekeke urfi nem épen az utolsó legény volt békaország népe között. Az apja kormányzó volt a vizalatti birodalomban. Brekeke urfi azért nem volt ám büszke, szívesen barátkozott Gurgunak baja történik, ha ráül. Mert az én apukám azon röpül és, bizony, már egyszer leesett magasról és eltörte a karját. Azóta nagyon félünk, anyukám meg én, ha elrepül azon a csúnya gépen. Mert olyan sok kis kerék meg csavar meg mindenféle van benne. És ha csak egyik kis kerék eltörik véletlenül, már nagy baj van, — leesik a gép és apukám talán agyon is üti magát. Holnap megint el akar repülni apukám és hátha baj lesz! — mondta a kisleány és nagy könnyek hullottak a szeméből. — Milyen jó nektek! Ti madarak csak fölemelitek a szárnyatokat és repültök, — milyen könnyű uektek!... A fecske alig várta, hogy elmondhassa a többi madárnak, amit hallott. Megígérte a kis lánynak, hogy visszajön és elröpült mint a nyil. Hamar elmesélte a kiváncsi madaraknak, hogy a zugószárnyu nem is madár, hanem repülőgép, amit az emberek csináltak, hogy ráülhessenek és utazhassanak a levegőben is, úgy, mint a vonaton és a hajón utaznak. Elmesélte, milyen bátor ember a kis lány apuskája és hogy a kis lány miért haragszik a gépre. Elmesélte, hogy irigylik a madarakat, mert azok egy-kettőre fölrepülnek és nem esnek le soha, de ha a gépen elromlik egy kis csavar, akkor az bizony könnyen leesik és jaj annak, aki benne van. A fecske úgy érezte, hogy egy pillanat alatt a kék égbe röpülhetne, ha akarna, mert olyan könnyen és gyorsan repült. A pacsirta örült, hogy olyan szépen hintázva száll. A sólyom fálszállt magasra, a levegőben megállt és hirtelen lecsapott, aztán megint föl, éppoiy gyorsan. — Mindegyik örült annak, amit tudott. A sas is fölszállt és gyönyörűen keringett a magas szikla körül; kiterjesztett szárnyát csak néha emelte meg, úgy szállt körbe-körbe. Mindnyájan örültek, hogy olyan könnyű nekik a repülés és hogy nincs bennük az a sok kis kerék meg csavar, ami el tud romlani. kulcslyukon és látta, hogy a bocs gyertya mellett a Habostorta cimü gyerekujság legújabb számát olvassa. — Csak hadd olvasson kicsit, mordizomadta, — mondta magában a nemzetes ur — annál jobban alszik majd utána. Aztán maga a nemzetes ur is nekilátott a lefekvésnek. Az éjjeli szekrényére egy skatulya gyufát tett, hogy világosságot gyújthasson, ha olykor álmából felébredt. Az ágya mellé pedig egy jókora bütyköst állított, amelyben fájintos pálinka volt. Ezt azért tette, hogy ha majd oykor felébred, igyék egyet, hogy aztán még jobban elaludjon. De mivel a becsületes medvének is számolnia kell azzal, hogy esetleg elalussza a felkelés pontos idejét, azért egy ébresztő órát is a keze ügyébe helyezett. A vekkert úgy igazította be, hogy az pont február másodikén, vagyis Gyertyaszentelőkor csengésen és őt felébressze. Gyertyaszentelő ünnepén ugyanis minden medvének kötelessége fölkelni és a háza elé menni. Ha nagyon hideg van, úgy az azt jelenti, hogy a tél most adja ki utolsó erejét és nemsokára jó langyos tavaszi idő lesz. Ebben az esetben a medve felkelti egész házanépét és megkezdődik a lakásban a tavaszi nagytakarítás. Ha azonban Gyertyaszentelő napján süt a nap, úgy a medve sietve visszabuvik ágyába. Gyertyaszentelőkor ugyanis a napsütés azt jelenti, hogy nem szabad tulkorán örülni a jó időnek, mert még vissza jön a hideg. Mikor a nemzetes ur már az ágyban feküdt és fejére, melyen már ott volt megint az újonnan érkezett városi paróka, meleg hálósapkát tett és a dunyhát egészen az orra hegyéig húzta magára, még igy morfondírozott: — Lefekszem aludni, hogy kipihenjem azt a sok kalandot, amelyben egész nyáron és őszön át részem volt. De tavaszkor, ha frissen fölkelek, ismét vándorútra indulok, hogy kis barátaim, az emberbocsok, megint olvashassanak rólam. Lassankint erőt vett rajta az álom. Olyanokat ásitozott, hogy a szája úgy nézett ki, mintha nyitott kapu volna. Már szinte aludt, mikor még ezt mondta: — Ó-ó-ó, jó éjszakát, ó-ó-ó-ó-ó ... És a következő pillanatban mélyen aludt már (Vége) REJTETTKÉP Hol a csősz? Aki mentaláij:i, küldje be a Habostortának A szabó csacsija Huber Péter, a becsületes szabó, egyszer csak kedvet kapott a lovaglásra. De hát a ló nem szabónak való (no meg drága is!), hát vett inkább egy csacsit. Csacsin is lehet lovagolni, ha ezt mindjárt nem is lovaglásnak nevezik, hanem szamaragolásnak. De azért éppen olyan mulatság a lovaglás is, mint a szamaragolás. A kövér Tabady majorostól vette Huber Péter majsztram a csacsit, csakhogy a Szürke — mert mi más neve is lehetne egy szamárnak? — a világért se akart elindulni az uj gazdájával. Rúgott, harapott, ledobta magát a földre, ott hempergett, de hiába suhogott felette az ostor, a világ minden kincséért sem indult volna el. — Többet ésszel, mint erővel! — mondta a kövér majoros. — Majd elindul mindjárt a Szürke! — és avval előhozott egy zabos tarisznyát, megrázogatta a csacsi előtt, a Szüra&i 372
