Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-10 / 190. szám
8*e iw Sajó kutya kalandja két kismalaccal Beküldte: Sebestyén Mátyás Volt nekünk két malacunk, az egyiket Mukinak, a másikat Kóbinak hivák. Nagy csibész volt mind a kettő, mert ha csak tehették, mndig felforditották Sajó kutyánk vizes edényét. Szegény Sajó nem tehetett semmit sem ellenük, mert meg volt kötve, még pedig lánccal. így hát a malacok könynyen vitézkedtek, mert azok meg szabadon voltak engedve az udvaron. Mindent felforgattak és az egész udvart felturkálták, de nem volt szabad bántani őkt, mert apának kedvenc állatai voltak. Hej, azért de megtanította volna őket emberségre Sajó, csak szabadon lett volna. Csakhogy meg volt büntetve, mert megharapta egy embernek a lábát. Gonoszság volt ez tőle, hát azért bűnhődnie kellett vétkéért. Egy napon, amikor nagyon vonyitott, apa megsajnálta radt. Fájó sebeivel csak nagysokára tudott feltápászáodni. Előkotorászta zsebéből a gyufát és annak világánál körülnézett. Irtózatos kép tárult eléje. A verekedésben a vendégek tönkretették valamennyi tányérját, poharát és üvegét. Sőt a legtöbb szék is törve hevert a padlón. A nemzetes ur nyögve a veréstől már le akart feküdni, mikor eszébe jutott, hogy Muncurkó után nézzen. Felkeltette Hümmöge Zsuzsánna néne szakácsnőt, aki már korábban lefeküdt és vele együt végigkereste az egész házat. Majd kiment az udvarra és a ház elé és ott keresték Muncurkót. Eltelt az egész éjszaka a kereséssel, amig végre rátaláltak Muncurkóra. És akkor kiderült, hogy a ravasz róka, amikor az este a fiatalságot kiküldte játszani, az almaborba, amelyet számukra kivitt, álomport kevert. A sok bocs és bocskisasszony mind elaludt és a róka valamennyit a disznóólba cipelte, melynek ajtaját rájuk zárta. Korán reggel volt, amikor lefeküdtek. Morgó nemzetes uram sajgó derekával ott feküdt az ágyban és alvás elő‘t még igy morfondírozott. — Mordizomadta! Saját házamban ilyen csúfosan megjártam. Most megint hozhatok a városból e?v másik parókát és amig az megjön, újra nem mehetek ki a házból. Füllentő Csalavér ekkor hirtelen felállott, egy gyors mozdulattal lekapta a nemzetes ur fejéről a parókát és a parókával együtt kiugrott az előre kinyitott ablakon. Kívülről kiálltott be azután: — A póruljárt gazdag ur senki más, mint Morgó Mackó őkelme, aki most ül az egész társaság előtt kopaszon. Én járatam vele a bolondját. És elárulom a tisztelt vendégkoszorunak azt is, hogy az én nevem nem Füllentő Csalavér, hanem Furfangi Fülöp. Én vagyok a huncut róka, aki a nemzetes urat már számtalanszor becsaptam. És becsaptam ma is, mert a királyi kitüntetést és a kamarási címet is én találtam ki a számára. Hahaha! Ezzel kacagva elfutott az éjszakába. Az egész vendégsereg pedig torkaszakadtából hahotázott: — Hahaha! Hahaha! Morgó Mackó nemzetes ur eleinte úgy állott ott, mint a sóbálvány. Nem tudta, hogy mi; is tegyen hirtelen. Nem ért rá azonban sokat töprengeni, mert az egész társaság gúnyolódott rajta. És a lármából is kihallatszott Tarkaszarka Terka szava, aki ezt a gunyverset cserregte: Kopasz Mackó hehehe, szőrtelen lett a feje nagyszerű egy lángelme, kamarás ur őkelme. A nemzetes urat elfutota a harag. Felkapott az asztalról egy nagy tálat és az:; teljes erejéből Tarkaszarka Terka felé dobta. A szarka azonban a veszedelem elől elszállott és a hatalmas tál Agyarosi Balambért, a vaddisznót találta el és annak homlokán darabokra törött. Agyrosi Balambér dühében retteneteset ordított és felkapott egy hatalmas boroskancsót, hogy ezt a nemzetes úrhoz vágja. Azonban eltévesztette a célt és a lámpát talála el, mely a szoba közepén függött. A lámpa összezuzódott. Erre természetesen a teremben egyszerre nagy sötétség lett. És a sötétségben általános verekedés támadt. Valamennyi vendég arra felé rohant, ahol a nemzetes ur volt. A sötétségben csak lihegés és püfölés hallatszott. Morgó nemzetes ur védekezett, ahogy tudott és osztogatta az ütéseket jobbra is meg balra is. Azonban a túlerővel szemben nem tudott sokáig helyt állani és végre is a földre teperték. A vendégek azután egymásután igyekeztek kifelé a sötét szobából. Végre a földön fetrengő nemzetes ur egyedül ma— Most már mehettek haza, de ne merjétek megmondani, hogy én vettem el a játékokat, hazudjatok valamit, hogy elveszett, vagy eltörött. Megparancsolta, hogy másnap megint jöjjenek el és hozzanak szebb játékokat. A gyerekek örültek, hogy mehetnek haza, de Évike nagyon szomorú volt a babája miatt és egész utón sirdogált. Amikor hazaért, a mamája mindjárt észrevette, hogy sirt és megkérdezte, mi baja, de Évi nem merte elmondani. Egyszerre meglátta anyuska a baba lábát és csodálkozva mondta: — Évike, mi történt a szép babddal, hisz te mindig vigyázni szoktál rá. Erre aztán Évike mégis elmondta, hogy nem ő törte el 3 babát, hanem a Krampusz Pista. — Ki az a Krampusz Pista? — kérdezte az anyuskája. És Évi elmondta, hogy mi volt, mint volt, milyen nyelve volt, mit mondott, mit csinált. A mamája csóválta a fejét és azt mondta: — Évike, Évike, egy hatéves kislány már igazán okosabb lehetne. Hát hogy hihettél ilyen csacsiságot. Majd megmutatom én, hogy neked is olyan nyelved lesz, ha akarod. Várj csak rám, most elmegyek, hozok valamit. El is ment az Évi anyuskája. Mikor hazajött, behozott nagy tányéron valami fekete kis bogyókat és azt mondta Évinek, egyék belőlük. Évinek nagyon ízlettek a bogyók és kérdezte, mi az, amit eszik. A mamája azt mondta, hogy azt áfonyának hívják és majd ha egyszer falura mennek, Évi is szedhet olyat az erdőben. — Most menj a tükör elé és nyisd ki a szádat. Évi is úgy tett és csak tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor meglátta, hogy a nyelve egészen fekete. — Anyukám, anyukám, hiszen a Krampsz Pista egészen közönséges Krampusz Pista és biztosan áfonyát evett, azért fekete a nyelve — na, majd adunk annak a szemtelennek. Másnap Évi jó korán ment a sétatérre és nagy papírzacskóban vitt magával áfonyát. A gyerekeknek hamar elmesélt mindent és adott mindegyiknek az áfonyából, hogy jó fekete nyelvük legyen. Egyszerre csak jön a Pista. A gyerekek szót se szóltak, inkább jól összeszoritottk az ajkukat, hogy a nyelvük ne lássék. — Mi az, nem is köszöntök? — kiabált rájuk Pista, — majd megtanitlak! — És egy csomó vesszőt, vékony ágacská-REJTETTKÉP kát szedett fel a földről, azokat összekötözte és virgácsot csinált belőlük. — Álljatok fel sorba és nyújtsa előre a kezét mindenki, hogy ráüthessek. A gyerekek úgy tettek, mintha nagyon félnének, — pedig egyik se félt már a Krampusz Pistától. Föl is álltak sorba, — kinyujtoták a kezüket, de amikor Pista fölemelte a virgácsot, hogy ráüssön az első kézre — egyszerre kinyújtották mindnyájan a fekete nyelvüket — amilyen hosszúra csak tudták. Pista ijedtében elejtette a virgácsot. Lacika felkapta és elkezdte vele ütni Pistát és mind a négy gyerek egyszerre kiabálta: Nesze neked, Krampusz Pista, Nem vagy Krampusz, csak rossz Pista Nesze neked, Krampusz Pista, a játékom add csak vissza! Pista erre fogta magát, elkezdett szaladni, a játékokat ott hagyta, futott, futott, futott, hazáig meg se állt. 340 340 Hol marad az unokám?
