Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)

1927-06-26 / 175. szám

608

918

Katóka kirándulása.

Hétpettyü Katóka ott lakot a piros bogyóju ribizlibokron. A sötét lomb alatt kellemes tanyája vöt berendezve. Éjjelre a legszélesebb levél alá bujt, nappal meg bekalandozta a szomszédos bokrokat, szőlőtöveket.

Gyakran igen dús lakomákat csaptak a puhatestü, újszülött leveli élősdiekből. Ilyenkor hivatalos volt hozzájuk a pöszmétebokron lakó ötpettyü Katica asszony is egész udvari cselédségsével. Még a ruhátlan ifjoncok is megjelentek s mint gyerekek szokása szerint a dús lakomán ugyancsak be is lakmároztak. .

költeményeket szokott írni, ezt a verset csinálta a nemzetes urra:

A Mackó ur soká éljen büszkeségben és kevélyben, legyen méze és diója,

. a vadásztól isten ója!

A vers mindenkinek igen tetszett.

Az asztalvégről, ahol a fiatalság ült, egyszerre nagy cívakodás és lárma hallatszott. Muncurkó valami miatt összeveszett a Cammogóék boccsával, Zakival. A szóváltásból pofozkodás lett. A Cammogó Zaki megfogta muncurkót és úgy az asztalra vágta, hogy az asztal felborult és minden ételital leesett róla. Tányér-pohár darabokra tört.

A nemzetes ur ezt látva, mérgesen odaszólt Cammogó Zebulon sógornak:

— Kend is több becsületre taníthatná a fiát!

Cammogó Zebulonnak nem tetszett a figyelmeztetés és

gorombán válaszolt a nemzetes urnák. Erre a nemzetes ur torkon ragadta Cammogó sógort. Éppen bírókra akartak kelni, mikor bejött Hümmöge Zsuzsánna néne egy nagy tállat és jelentette:

— Itt van a finom rántott cserebogár mákkal!

— De már abból eszünk! — kiáltatták egyszerre Morgó' nemzetes uram és Cammogó Zebulon.

Egyszerre újra szent volt közöttük a béke és vígan lakmároztak a mákos rántott cserebogárból.

... A lakoma folytatását a jövő héten mondom el nek tek. Addig szépen várjatok, de ne rosszalkodjatok!

Leó király levelét a vendégeknek, azok vállaikra emelték és úgy éljenezték.

— Soha még senki nem érdemelt meg jobban kitüntetést, mint a nemzetes ur, — mondta Özi Bözsi, az őzike és a többiek helyeseltek.

Mikor a vacsora során a vendégek a harmadik fogást megették, fölállott a bivalybika Bömbölnöki Bömbölő Bölemér és késével megzörgette a poharát. Ez annyit jelentett, hogy beszélni akar. Az egész vendégsereg harsányan ordította:

— Halljuk! Halljuk!

— Tisztelt vendégkoszoru, — kezdte Bömbölnöki Bömbölő Bölemér.

Siketfajd Midás, aki tudvalevőleg nagyot hall, igen fülelt, hogy a beszédből ő is halljon valamit s ezért minden szót, mely valahogy a füléhez eljutott, elismételt, de természetesen rendszerint Tosszul. Nagy derültséget keltett, mikor most a szónok első szavait igy ismételte:

— Tűzdelt vendég szomorú ...

Azonban Siketfajd Midást leintették és Bömbölnöki Bömbölő Bölemér folytathatta szagait:

— Tisztelt vendégkoszoru! Azért jöttünk ide, hogy az erdő egy érdemes lakóját ünnepeljük! Örömünknek adunk kifejezés azon, hogy Morgó Mackó nemzetes ur ismét visszatért közénk. Most, hogy idehaza van, újra rend lesz az erdőben, mert az ő tekintélye elejét veszi minden zavargásnak. Lám, a király, Leó őfelsége is tudja, hogy kicsoda Morgó Mackó nemzetes ur és azért küldte neki a kitüntetést. Azért tehát felszólítok mindenkit, kiáltsa velem együtt: éljen Morgó Mackó nemzetes ur!

— Éljen Morgó Mackó nemzetes ur! — hangzott minden oldalról.

— Éljen a papa! — sipította Muncurkó.

A nagy éljenzésre a zenekar, amely Cingeli Cinogó karmester vezetése alatt tizenkét tücsökből és tizenkét cinegéből állott, rázendített a medveindulóra.

Még több felköszöntő is elhangzott az est folyamán és a nemzetes ur csak a sok dicséretből látta igazán, hogy milyen érdemes személyisége ő az erdőnek és hogy mennyire szeretik.

Közben a vendégek is egyre vidámabbak lettek, mert a nemzetes ur nem sajnálta tőlük a bort és a jóféle mézsört. Még énekeltek is. Búgó Hugó, a fiatal vadgalambkakas, aki

így hallottam elbeszélni ezt a kutyatörténetet.

Az édesapám tanító volt. Sok kis gyerek járt az iskolába. Kopogtak a csizmácskák az iskola köves tornácán s a szép tavaszi! napokon a gyerekek friss lármája töltötte be az iskola udvarát.

Egyszer az egyik gyerek egy ici-pici, sárga kutyát hozott.

— Édesanyám küldte, — mondta. — ügy sincs a tanító urnák kis kutyája.

Nagyon megörültünk a kis állatnak s hogy olyan ici-pici volt, elneveztük fillérnek.

Fillér nem is álmodta a paraszt ház udvarán, hogy valaha olyan gyöngéd szeretetben lesz része, mint nálunk. Puhára kibélelt kosárban aludt. Mgengedtük, hogy felugráljon a székekre a szobában s hogy lefeküdjön a szőnyegre. Az ebédnél pedig a legjobb falatokat kapta.

Egy darabig zavartalan volt Fillér boldogsága. Kézről kézre járt. Az iskolás gyerekek is mind szerették, simogat-Fillér.

A megijesztett ördög.

A múlt héten a harangozónkhoz beállított az ördög. Szegény szolgalegénynek volt öltözve, de elfelejtett csizmát húzni s a harangozó mindjárt megismerte kecskekörmös lábáról, hogy az ördög. Megijedt, de nem mutatta, hanem kérdezte:

— Mi járatban vagy?

— Én bizony csak szolgálatot keresek — felete az ördög.

— Nálam elszolgálhatsz — ajánlta a harangozó.

— És mi lesz a dolgom? — kérdezte az ördög.

A harangozó pedig felsorolta a dolgát:

Hétfőn heverni.

Kedden keverni.

Szerdán szerezni.

Csütörtökön csücsörögni.

Pénteken pityeregni.

Szombaton szomorkodni.

Vasárnap Isten házába menni.

Tetszett az ördögnek a heverés, a keverés, meg a többi, de mikor hallotta, hogy: vasárnap Isten házába menni, megijedt s úgy eliramodott, hogy meg se állt, mig a pokolba nem érkezett. A harangozó pedig örült, hogy megszabadult az ördögtől s jókedvűen ment fel a toronyba harangozni.

ták s a mii jó falat a tarisznyájukba akadt, megosztották vele.

Fillérrel azonban nagy baj történt. Hamarosan kinőtt s kosárból s egy üres ládát raktunk tele neki pokróccal ágynak. De az is kicsi lett nemsokára. Fillér nőtt, nőtt, napról-napra veszedelmesen.

— Ki gondolta volna, hogy ebből ilyen nagy állat lesz? — mondta egy nap édes apám elkomolyodva, amikor a kutyát jól megnézte. Aztán hozzánk fordult szomorúan:

— Gyerekek, mi ezt a kutyát meg nem tarthatjuk!1 Hiszen nemsokára akkora lesz, mint egy tigris. Iskolában, apró gyerekek között nincs helye ilyen nagy kutyának.

Lett is ezután erre nagy sirás-rivás, szomorkodás, de nem használt semmit. Harmadnap Fillérnek gazdája akadt, a harmadik uccában egy parasztgazda.

Megetettük mégegyszer Fillért, megsimogattuk, megölelgettük, aztán elmentünk vele uj otthonába.

Úgy kezdődőt a Fillér uj élete, hogy kötéllel a búzás hambár falához kötötték, nehogy utánunk szökjön.

Alig ébredtünk fel azonban másnap, kaparászást, boldog vinnyogást hallunk az ajtó előtt. Hát a fillér volt. A kötelet elrágta s megszökött. Szomorúan néztünk rá édesapánkra, de ő nem engedett, bár ő is meg volt indulva.

— Vissza kell vinni — mondta. — Még valamelyik gyereket megtalálja harapni.

Fillér visszakerült az uj gazdájához. Bezárták a kamrába. Etették, szeliditették, de amikor kieresztetek, a legelső dolga volt, hogy kiosont a kapun s ahogy csak birt, vágtatott hozzánk.

— Mit csináljunk ezzel a kutyával? — aggodalmaskodott édesapám. — Aztán gondolkodva tette hozzá:

A kutya odahuz, ahol etetik. Ne adjatok neki enni s akkor jobban megmarad amott.

Két napig volt vendégünk Fillér. A szivünk majd megszakadt, de nem adtunk neki enni. A parasztgazdának pedig megüzene édesapám, hogy jó falatokkal jöjjön a kutyáért.

Harmadnap reggel el is jött s a kutyát csalogatta. De a kuya csak akkor mozdult meg, amikor mi is vele mentünk. Felszedegette az ebbe dobott falatokat. El is jött velünk a parasztgazda házáig, de a kapun belül nem ment semmi árön. Mikor pedig a gazda meg akarta fogni, a lába közé húzta a farkát s aló. eliramodott. Meg se állt hazáig.

Édesapám haragudott s odafordult hozzánk:

808

317