Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-19 / 168. szám
1927 június 19. BACSMEGYEI NAPLÓ Mentsük a magyar kisebbség intelligenciáját! Várady Imre dr. nyilatkozata A Bácsmegyei Napló a minap egyik vezető cikkében felhivta az itteni magyarság vezetőinek figyelmét arra a veszedelemre, amely a magyar intelligencia kihalásával a magyarságot fenyegeti. Valóban az iskolákban egyre kevesebb a magyar tanitás és nevelés. A mostani nehéz gazdasági viszonyok között ,a magyarság aig tudja taníttatni a fiát és ha mégis beküldi a fiút a városba, az ott idegenül, elhagyatva, támasz és tanács nélkül áll és könynyen a lejtőre juthat. Ezeknek a bajoknak a gyógyítására vezető cikkünk megjelölte a módozatokat. Minden vajdasági városban, ahol magyar fiuk iskoláznak, bizottságot kellene alakitani, amely a magyar diákok anyagi ellátásáról, Valamint élelmezéséről gondoskodnék és amely módot találna arra is, hogy a gyerekekkel iskolán kívül foglalkozzanak, azokat régi magyar tanerők külön magyar oktatásban és, nevelésben részesítsék. Ez természetesen csak vázlata annak a nagy programnak, amelyet a múltkori cikkünk érintett. Annak részletes kidolgozása és gyakorlati megvalósítása már a magyarság hivatott vezéreire tartozik. Erre való tekintettel a Bácsmegyei Napló becskerelci munkatársa felkereste dr. Várady Imrét, a bánáti magyarság vezérét és megkérdezte tőle, hogy mi az álláspontja a lapunkban felvetett eszmét és annak keresztülvitelét illetői eg:. Dr. Várady munkatársunk kérdésére ezeket mondotta: — A Bácsmegyei Napló által felvetett eszmét nagyon melegen üdvözöljük mi, a bánsági magyarság vezetői, mert a felvetett eszme feltétlenül szükséges és valóban praktikus idea, amely egy kis fáradsággal és áldozatkészséggel meg is valósítható. — A terv megvalósítása céljából akciót fogunk indítani, amelybe bele fogjuk vonni a magyar kisebbségi társadalom minden rétegét és az akció élére mi a Bánáti Magyar Közművelődési Egyesületet fogjuk állítani, amit egész nyugodtan megtehetünk, mert hiszen egy minden politikai vonatkozástól mentes, tisztára kulturális célt szolgáló akcióról van szó. — Az önök akcióját úgy vélem megvalósíthatónak, hogy először meg kell szerveznünk mindenütt, főként a városokban a magyar társadalmat. A magyar társadalom áldozatkészségét nemcsak bizonyos anyagi áldozat révén vesszük igénybe, hanem ezenfelül egyes magyar úri családokat fogunk felkérni arra, hogy szegénysorsu magyar diákokat vagy egészben vállaljanak magukhoz ellátásra vagy legalább részbeni ellátást juttassanak nekik, hogy ilyen módon a hét egy-egy meghatározott napján adjanak nekik ebédet, hogy a fiuk a hét minden napján más-más családnál részesülhessen ellátásban. Emlékezzünk csak viszsza, a magunk diákkorában is be volt vezetve, hogy a szegény diákok »napokat ettek«, miért ne lehetne ezt bevezetni most, amikor ez sokkal nagyobb célt szolgál. — A Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület feladata lesz a mozgalmat oly irányban is előmozdítani, hogy a tanulók megfelelő iskolai és egyéb tankönyvekkel elláttassanak. A megszervezést úgy gondolom keresztülvihetőnek, hogy a Bánság szervezeti központja Becskerek d'egyen, a Bácska, Baranya és Muraköz szervezeteinek pedig Szubotica lenne a központja. Ezekben a központokban alakuljon meg először a szervező bizottság, amely azután kiterjesztené munkakörét a többi városokra is és községekre is. — Amennyiben anyagi erőnk engedi, gondoskodnunk kel! arról is, hogy a magyar tanulók az iskolai tananyagból megfelelő előkészítésben részesüljenek, sőt még ezen túl is olyan oktatásban és tanításban, amely az iskola kereteit meghaladja és a gyermekeket az életre neveli. Erre a célra meg kell nyernünk elsősorban a nyugdíjazott magyar tanárokat és tanítókat, akik a diákok rendszeres szellemi és lelki irá-Már nem egyszer vitattam s taj lan még többször fogom ismételjük hogy a költők — akiket általában rossz politikusoknak tartanak |— világosabban látják a várható I történelmi fejleményeket, előbb (vonnak le bizonyos tanulságokat és j következtetéseket s korábban hanj goztatnak egyes követelményeket, j mint a hivatásos politikusok. Volt jegy magyar újságíró — egyszemélyben költő és politikus (Kaas Ivor, a valaha jeles vezércikkíró) — aki társalgásközben egyszer igy adott kifejezést ennek a nézetnek: — A politikusnak a szeme jobb, mint a poétáé, de ez mégis többet Iát, mint amaz. . Valószínűleg azért, mert jobban tud nézni... * A világháború lezajlása óta sokat emlegetik az »országlár«-ok mint közóhajt s a béke állandóságának biztosítására kívánatos megoldást az európai államoknak az egyesülését az északamerikaiak mintájára. Nos, ezt a lehetőséget és kívánatosságot már hatvan év előtt hangoztatta egy költő, a német humor egy mestere: Wilhelm Raabe, aki »Abu Telfan« cimü regényének (megjelent 1867-ben) tizenötödik fejezetét igy kezdi: —- Semmi kétség, jön idő, amikor Európában nem lesznek többé székvárosok, se kicsinyek, se nagyok s amikor az Európai Egyesült Államok küldenek majd követeket, ügyvivőket és meghatalmazott minisztereket az óceánon túli államokba. Nem mondom, hogy Raabe volt az első jósszellem, aki igy a jövőbe pillantott s látnoki szemmel az United States of Europe mappáját tanulmányozta. Hiszen minden valamirevaló költő a jövő zenéjét muzsikálja a maga aeolus-i hárfáján vagy apollói lyráján s az igazi poéta mindig az eljövendő nemzedékek lantosa s nem azé, amelynek körében a legtöbbször megértetlenül él és megértetlcnül dalol s nem lehetetlen, hogy e szent békeegyesülés eszméje már régibb vates-ek lánglelkében is megvillant. De egészen bizonyos, hogy e szebb jövő reményének a jó Raabe előbb adott hangot, mint bármely »előrelátó« politikus. A franciára sohase fordított' német költő békeideáját aligha olvasta az a nagy francia iró, aki néhány évtizeddel később küzdött és szenvedett ez utópiáért: Sár Peladan. E boldog jövő megálmodásában találkozott a Rajna »ellenséges« partjain élő két poéta. Ezek mindig jobban értették meg egymást, mint azok a francia és német politikusok, akik a Rajnát nem békecsobogó folyamnak, hanem »választóvíz«-nek nézték. Amint egy lelkes német rajongója és életirója szomorúan konstatálta a francia költőről: meghalt a háborútól, amelyet megakadályozni nem tudott és meghalt a fájdalomtól, mert az európai államok szövetségét létrehozni nem volt képes. Peladon, a szerelemnek egyik legnagyobb költője s a férfi és nő nyitását tartanák a kezükben. Ha ilyen módon a magyar diákok egészséges testi és szellemi táplálékáról gondoskodtunk, akkor biztosítjuk magunknak azt, hogy lesznek utódaink, akik a magyarság érdekeit továbbvigyék, ha mi már kidőlünk, hogy lesz a jövőben is magyar intelligencia, amely a mi magyar népünknek az irányítást megadja. Ez pedig olyan nagy cél. amelyért érdemes küzdeni, fáradni és áldozni. Nagyon örülök, hogy a Bácsmegyei Napló ezt a helyes és fontos gondolatot felvetette, amiért hálámat és elismerésemet fejezem ki az önök szerkesztőségének. közti erotikus viszony virtuóz rajzolója is jobb politikusnak bizonyult, mint Poincaré... Az előbbi belepusztult a jövőzenés »gyakorlatiatlan« politikájába, ez utóbbi győzelmesen élte túl a háborúját — az európai egyesült államok valamikor Peladonnak fognak szobrot állítani. ... Lamartine Írásai közt is találtam néhány költői s a költőt jellemző sort, amely jóslatnak is beválik. — Hömpölyögj szabadon és büszkén széles partjaid közt, te Nyugat Nílusa, nemzetek választószallagja, te pompás Rajna és nyeld el hullámaiddal a népeknek minden szomjas hatalmi vágyát, amellyel azok a vizedet isszák. A franciák vörös vére épp oly kevéssé fogja a habjaid kristálytükrét felzavarni, mint a németeké; az ágyuk dörejétől sose fognak többé rombadőlni a hidak, amelyeken által egyik nép úgy közlekedik a másikkal, mint két barát, aki egymás kezét szeretetben fogja. A bombák, a háborúnak e tüzcsóvái sose fogják többé a partjaid zöld virányait pusztítani... És igy tovább. Azóta bizony kétszer dühöngött (egy rettenetes és egy még rettenetesebb) háború a Nyugat Nílusa miatt s a Rajna békés, költői, mondadus és regékkel telt vizét kétszer festette pirosra fiatal francia és német katonák vére — a békerajongó poéta látszólag rosszul jósolt. De csak látszólag... Valósággal mégis csak azt jövendölte a Meditations lágyszavu dalnoka, ami be fog következni: a testvéri béke, egy végleges és komoly Locarno, amelynek képét Lamartine lelkesedéssel festette. Ez a béke, éppen úgy, mint az Egyesült Európa, meglesz — csak későbben. A költő, ez a Bürger Derer welche kommen werden (hogy egy másik költő sokszor idézett szavait használjam), mindig előre beszél. Ezért tartják őt fantasztának s ezért nevetik ki a »gyakorlati« politikusok, akik nem gondolnak olyan időbeli távolságokra s csak a legközelebbi esztendőkre, tehát a holnapra gondolnak. Mert az idők történelmi sietésében a hosszú évek csak rövid napokat jelentenek. A legtöbb költőről, amikor temetik, azt szokták megállapítani, hogy fantaszta volt s »ennélfogva« keveset értett a politikához. Pedig épp »ennélfogva« volt szakértő benne. Még a reálpolitikus is rászorul egy kis fantáziára, az ideálpolitikus pedig épp ettől a tulajdonságától kap hivatottságot hozzá. Ám a napipolitika szatócsaitól, a máról holnapra diplomatizáló efemeridáktól, a múló sikerek klublovagjaitól s az újságok entrefilet-matadorjaitól nem lehet azt kívánni, hogy elismerjék e fantaszták velők való egyenrangúságát. Ezt az egyenrangúságot csak akkor fogadják el a reálpolitikusok, amikor bekövetkezett az, amit az ideálpolitikus költő Ígért — akkor (rendesen jó későn!) revideálják a régebbi lekicsinylő Ítéletet s a már 17. oldal. 'rendesen rég elhunytat azzal dicsérik, hogy nemcsak jeles költő, de jó politikus is volt s ilyenkor j votes-nek, bölcsnek, zseninek s jö- J vőbelátónak, prófétának magasztalják. I A különbség az ily látnok és a hivatásos (azaz politikából és poli: tikáért élő) politikus között legfőképpen az, hogy ez utóbbinak eszébe se jut békét jósolni, mert az ember csak azt szokta diadalosan előre hirdetni, amit maga is szeretne megérni, a politikus pedig nem kívánja a békét, amely nem engedné végigjátszani hazafias kis játékait s igy nem is veszi föl azt reményeinek a képei közé. Nem reméld az állandó békét, amely soha sincs a programmjában, helyesebben: nem fél tőle (olyannyira távolinak tartja) s a béke idejében (folyton a legközelebbi háborúra készül, amely »remélhetőleg« nincsen nagyon messze... Azért mondtam, hogy a Lamartine fölsóhajtása jellemző a poétára, mig a politikusra meg az a jellemzetes, hogy nem jósol ily szépeket a népnek. ö bizonyára azt »remélli« most is, hogy a szép Rajna vizét újból bíborba mártja német és francia katonák fiatal piros vére... És most tessék felelni: ki ért jobban a politikai mesterséghez? A költő vagy a politikus? A felelet alighanem igy fog hangzani (ha csak nem politikus válaszol a kérdésre): a költő. A költő, aki éppen azért, mert nem hivatalból és nem kenyérkeresetből, hanem a zsenije fölvillanása által s a tisztánlátásától megvilágositva politizál, a legjobb politikus. S mivelhogy igazándi ember is (mig a politikus inkább ur,1 mint ember) épp azért igen sok embertársa gondolkozásának és vágyainak a tudattalan megszólaltatója: a legemberségesebb politikus. Békepolitikus. Ilyenféle megszólaló és megszólaltató volt Friedrich Theodor Vischer (akit a hazájában röviden Faufischernek szoktak hivni), a németek hires és nagytekintélyű esztétikusa is, aki mesteri prózájával és formás lírai verseivel is diadalokat aratott. Egyik legjobb és határozottan legtöbbet olvasott könyvét (ötvennél több kiadást ért) mintegy negyven év előtt irta. A cime: Auch Einer. Eine Reisebekanntschaft. Egy érdekes különcnek érdekes regénye tele mélységes bölcselmi fejtegetésekkel és szatirikus vonatkozásokkal. A németekről s a németség sorsáról, jövőjéről sokszor van benne szó s a regény hőse (láthatóan szócsöve a szerzőnek) egy helyen igy nyilatkozik tizennyolc esztendővel a nyert háború után és három évtizeddel a vesztett háború előtt a honfitársairól: — A németek a szerencsét és a nagyságot (a franciák fölötti győzelmet, _ Sedant s a Versailles-ban kimondott egységet) nem tudják elviselni. A győzelmük és a hatalműk frivolakká és elbizakodottakká teszi s egyúttal romlásba viszi őket. Mégis: ne féljünk. Egy nemzet az ilyen bajt ki tudja heverni s ki tud belőle gyógyulni. Ámde ehhez a gyógyulási folyamathoz szüksége lesz egy nagy szerencsétlenségre s ez rá fog szakadni egy nagy háború formájában, amely után ugyancsak össze kell majd magunkat szedni. S akkor megint jobb lesz minden. Újból rendbe jön minden. Nem igaz? Az 1870-iki francia-német háború után frivol lett a német. szilárd protestáns erkölcsei a győzelmi mámor fertőjében puhultak el, a Kaiser elbizakodottsága pedig a népet is hatalmaskodóvá, kardesörtetővé tette. S jött a megjósolt gyógyító nagy szerencsétlenség: a vesztett háború, amely után kezdi magát regenerálni, újból összeszedni a Faufischer nemzete s valószínűleg egészségesebb alapon fog továbbfejlődni, mint a múlt században, irigyelt, de végzetes győzelme után. Csak költő jósolhat ily . Irodalmi levél Irta: Baadeker Politika és költészet
