Bácsmegyei Napló, 1927. június (28. évfolyam, 150-180. szám)
1927-06-12 / 161. szám
24. -oldal BÁCS MEGYEI NAPLÓ y 1927 junius 12. A krasznojarszki rémnapok Hogyan végezték ki Gajda katonái a „lázadókat“ Romániai visszhang Grób Imre könyvére Grób Imre könyve a hadifogságról a volt monarchia egész területén feltűnést keltett. Mindenütt. ahol magyarok élnek, sok száz példányban fogyott ez a könyv, amely a krasznojarszki fogolytábor életét eleveníti meg és betekintést nyújt az orosz forradalom első éveinek borzalmas kilengéseibe. A szerző tömegesen kapja a leveleket volt hadifogolytársaitól, akik valamennyien — utólag — szeretnék rendelkezésére bocsájtaui adataikat, élményeiket. A levelek közül egyike a legérdekesebbeknek Barbier János zsombolyai papirkereskedő írása. amely az ellenforradalom két véres emlékű napját írja le megrázó realitással. A levelet teljes terjedelmében alább közöljük: «ieiyentiszte.lt százados ur! Minthogy Szuboticáről nősültem (feleségem Ispánovics Márkó leánya), értesültem arról, hogy Ön hosszú hányattatás után végre visszatért szeretteihez. Bizonyára nem fog nagyon emlékezni rám. Amikor Ön Schuwajofnál étkezett, én az ön törzsasztala mellett szolgáltam ki. Az Ön pincére akkor Grátt Feri volt, akit később a bolsevikok gyakorlatozás közben állítólag véletlenül lelőttek Később, amikor ezek a »szép« napok — mert Szibériában jobb napunk soha nem volt — elmúltak, főpincér voltam a török kávéházban, majd bérlője, később csendes tulajdonosa lettem a kávéháznak. Amikor már ott sem volt mit enni, átmeneti időre az újonnan épített tiszti étkezőbe,, az úgynevezett »Szobranje«be mentem. Onnan kerültem az orosz kaszinóba pincérnek, majd később egy Pápai Gyula nevű hadifogollyal együtt a kaszinó bérlői lettünk. Ebben a lokálban éltük át a két szomorú napot, amilyet többé soha nem tudnék átélni és hálát adok a Mindenhatónak, hogy ezalatt a két nap alatt nem vette el esze-Százados url Azokat a gonosztetteket, amiket azok az emberek ott véghezvittek, már nem lehet emberi fogalmakkal mérni! Közben olvastam könyvét és Írásom tulajdonképpeni célja, hogy — bocsásson meg! — néhány hibáját, különösen a kivégzéseknél, kikorrigáljam. Ha tudtam volna, hogy Ön kiadja memoárjait, pontos tudósítást küldtem volna Önnek. A lázadás valódi oka nemcsak az volt, hogy az emberek nem akartak a frontra menni, hanem valamennyi ezred-bizalmi kihirdette, hogy julius hó 30-ikán éjjel 12 és 3 óra között a csapatok szabadnak nyilvánítják magukat, a puskákat eldobják és nem mennek többé a frontra, hanem csatlakoznak a Moszkvában székelő bolsevikokhoz. De nálunk Gorodokban csak egy ezred lázadt föl és a többiek lefegyverezték őket. Amikor a lázadást elnyomták, amint Ön könyvében közölte, valamenynyi sebesültet irgalom nélkül agyonlőtték. Tanúja voltam, amikor egy Praporscsik mintegy hét embert, akik az ajtó előtt feküdtek, lelőtt. Így jártak a többi sebesültek is. Sokakat elfogtak és a kaszinó ebédlőjébe zártak. Úgy álltak ott az emberek, mint a vásárra hajtott csorda. Amikor egyikük le akart ülni, egy tiszt azonnal a tömegbe lőtt és három ember összerogyott, akiket azután a tiszt minden további nélkül megszabadított kínjaitól. A foglyokat ezután haditörvényszék elé állították és bíróknak valóban megtalálták az arra alkalmas embereket. Smirnoí kapitány, akinek nagyrésze volt abban, hogy olyan disznómódra bántak el velünk és még három tiszt alkották a bíróságot és mint ötödik, akinek mindig utolsó szava volt, a harmadik szibériai ezred lelkésze. Különböző vélemények után mindig a pap volt a mindenható. Ha két szavazat esett a halálos ítélet mellett és kettő ellene, ő döntött. Néha előfordult, hogy egy szavazat volt halálra, három ellene. A botiitések ilyenkor nem maradtak el. Láttam gyakran menekülni a teremből embereket, akik fájdalmukban nadrágszijjukat is elfelejtették felhúzni. Isten bo[ esássa meg nekem, nevetnem kellett j rajtuk! Csak amikor már átjutottak a j kordonon és még néhány utolsó ütést j kaptak, estek össze eszméletlenül, de sokáig nem feküdhettek, mert akkor I megtörténhetett volna, hogy valaki j agyonlőtte volna őket. De térjünk vissza a bírósághoz. Mi- S kor megoszlottak a szavazatok, a pap döntött. Gyakran láttam embereket térden csúszva könyörögni a pun elölt és a gazember köntösét engedte csókolni a szerencsétlenektől, de kegyelmet nem adott nekik soha. Úgyhogy ha valakit két szavazattal elitéltek, már vége volt, a pap bizonyosan a kivégzésre szavazott és sohasem tett ebben kivételt. Végül az egyik Praporscsik — civilben bíró — megsokalta a dolgot és megmondta a papnak, hogy ő, akinek hivatása volna vigasztalni az elitéltet, ő taszítja őket a halálba. Nagy veszekedés keletkezett. kettőjük között, a bíró nem engedett addig, amig nem választottak egy uj bizottságot, amelynek tagjai úgy be voltak rúgva, hogy egy is alig tudott beszélni. Ez a bizottság már nem négy tagból, hanem tizenegyből állott és nem volt benne a pap, aki már olyan részeg volt, hogy maga akarta kezébe venni a puskát és az áldozatokat agyonlőni. Ez a bíróság már humánusabb volt, mert közben kiderült, hogy a lázadó katonák azt sem tudták, miről van szó, hanem a bizalmiférfiak felkeltették a legénységet és fegyverbe hívták azzal, hogy »Gajda emberei le akarnak lőni bennünket!« Mást a szerencsétlen katonák nem tudtak és — mint kiderült — nem akartak mást, csak a cseh légionisták nadrágját kiporolni. Mikor végre ez kiderült, akkor már keveset ítéltek halálra, legtöbb tiz botütést kapott és az altiszteket degradálták, a közlegényeknek tiz napi áristomot adtak. Már minden szépen, humánusan ment, amikor a kaszinóba érkezett Rozanof kozáktábornok és átvette a parancsnokságot. Ezután az embereket irgalom nélkül és kihallgatás nélkül kicipelték és agyonlőtték. Még nagyon jól emlékszem egy embere, aki először kegyelmet kapott, azután mégis ütötték. Betörték a fejét, a karját egy bajonettütéssel eltörték és amikor a szerencsétlen összerogyott és nem tudott többé felállni, Rozanof tábornok igy szólt: — Mit akartok még ezzel az emberrel? Üssétek egészen agyon! Ekkor jelentkezett a már említett bíró, hogy ad neki egy kegyelemlövést és igy szabadult meg a szerencsétlen kínjaitól. Rozanof az agyonlövésekkél nem érte be. Felállittatott, egy padot, az elitéltnek le kellett vetni nadrágját, lábait kötéllel összekötözték, egy ráült a fejére és aztán rajta! kezdődött... Néhányan erősnek akarták mutatni magukat és nem kiabáltak, de addig ütötték őket, amig fájdalmukban reszketve nem ordítottak. Ezt a jelenetet Rozanof és felesége — egy fiutal hölgy — továbbá néhány tiszt végignézték. Százados ur, ne higyje, hogy én csak egy szót is hozzáteszek a valósághoz, Hans Wollmer (Liebling, Temesvár mellett) szintén látta ezt. Ilyen borzalmasat jmég nem láttam soha és mindezt intelligens emberek vitték végbe. Minden elj képzelhető kinzóeszközt felhasználtak. ' A legkedveltebb volt egy lánckesztyii, ! amelyből hatalmas szögek álltak ki. Ezzel ütöttek rá a szerencsétlenekre és a szöges kesztyűt gyorsan végigrántották testükön, hogy azonnal patakzott a vérük. — Hogyan ítélkeztek a hadifoglyok felett, azt nem tudom, mert az másutt történt, de tervbe vették, hogy néhány száz hadifoglyot lelőnek. Ezt Gajda embereivel akarták végrehajtatni, de valami keresztülhúzta számításaikat. Úgy éljek, hogy hajtóvadászatot akartak rendezni, de a már említett bíró titokban egy embert küldött az olasz kolóniához és ekkor odaérkezett egy olasz batailon élén egy őrnaggyal, aki véget vetett a vérengzésnek és kijelentette, hogy a hadifogolytáborból egy embert — sem tisztet. sem közlegényt — nem szabad elvinni. A hadifoglyokhoz sem az oroszoknak. sem a cseheknek semmi közük. azok hágai védelem alatt állnak és csak az ö testén keresztül lehet hozzájuk férni, de ömögötte egy jól íelfegyverzett batillon áll. így azután csend lett. El nem tudja Ön képzelni az én helyzetemet. Körül kellett járnom az emberek között, akik tök részegek voltak és barátságos arccal snapszot felszolgálnom. Mindenki annyit kapott, amenynyit akart és — természetesen —• pénz nélkül. Négy napig tartott, amig a helyiségeket a vértől és piszoktól megtisztítottuk. Én azután betegség ürügye alatt elmenekültem onnan és néhány napig a kórházban feküdtem, ahol dr. Wucher ezredorvos vett föl pro formra, amikor helyzetemet megismerte. Addig maradtam ott, amig helyemre mást vettek fel. Onnan a városba mentem és kereskedni próbáltam, majd hét ember háztartását vezettem, amig azután 1920 júniusában elszöktem és két hónapi utazás után végre Stettinbe érkeztem. Üdvözlöm önt hálásan, hogy még egyszer életrehivta a krasznojarszki szomorúságot és mégegyszer felelevenítette Puschu bácsi emlékét. Önnek legkészebb hive Hans Barbier. TERE-FERE Angol jókedv. A biró nagyon bakafántoskodó ember volt. Egy napon valami katona állt előtte, mint tanú, akit meg kellett esketni. Fölszólította, hogy tartsa föl a jobbkezét. — Nem bírom — mondta a katona. — Miért? — Mert átlőtték. — Akkor tartsa föl a balkezét. A katona kijelentette, hogy balkezét is átlőtték. — Akkor — szólt a biró akkurátosan és igen komolyan — tartsa föl a lábát. A törvény előírja, hogy annak, aki megesküszik. valamijét okvetlenül föl kell tartani. * A skót parasztnak meghalt a felesége egy kis faluban. Szépen felöltözködött a temetésre, de minthogy volt még egy kis ideje, átnézett Jennyhez s minden teketória nélkül megkérte a kézét, Jenny fölháborodván a kegyetlenségen, kikosarazta. A paraszt lement az alvég- i re és Margethez nyitott be, annak is i megkérte a kezét, aki azonnal igent mondott. Amint a paraszt visszafelé ballagott, elment Jenny háza előtt. A lány kiszólt az ablakon: — Na, azért ne haragudjon. Ha kicsit vár, a felesége leszek. — Már késő — mondta a paraszt. — Marget hozzám jön. De ne búsuljon. Majd legközelebb. #■ Özvegy (sírva): Bizony, szegény Tom szörnyű módon halt meg. Leesett az ötödik emelet ablakából és azonnal vége volt. Barát (résztvevőén és tapintatosan): J Rettenetes, rettenetes. Én pedig azt halilottam, hogy csak a harmadik emelet; ről esett le. # A fiatal lány házassági ajánlatot kap í válasz-fizetve sürgönyön. Megkérdezi I a sürgönyhivatalnokot, hogy hány szót ] sürgönyözhet vissza? Az azt mondja, ' hogy tizenegyet. Erre a lány megírja |a sürgönyt igy: — igen, igen, igen, igen, igen, igen, 1 igen, igen, igen, igen, igen # A boulevard. A párisiak már rég megkonditották a halálharangot a boulevard I fölött, elsiratták és arról beszéltek, I hogy a körút, a tizenkilencedik század hangulatos alkotása meghalt, mert stílusa egészen elsikkadt az uj idők arnej rikaias forgatagában. Henri Duvernois, a regényíró most I könyvet jelentet meg a bouievardról. \ Megállapítja, hogy á körút nem halt I meg, csak átalakult. 1830—1880-ig szintén megváltoztatta jellegét, aTrár 1790— 1830-ig. 1840-ben a divatfik, az arszlá! nők,, az uracsok sétálnak, délidőben ló- i háton jelennek meg, mert akkoriban a I boulevard még Paris külvárosába ért. Hátaslovaikat a, kávéházak előtti fákhoz kötözik. Este pedig a jó polgárok csapatosan jönnek ki, hogy friss levegőt szívjanak. , 1880-ban a Café Atiglais piperkőcei s a ballerinák járnak rajta. A férfiak pisztolyokat dugnak zsebeikbe, mert itt I még nem valami biztonságos járkálni. ; A boulevard Saint Martinon látjuk Paul I de Kockot papucsban, házikabátban, hálósipkával fejebubján, amint íróasztalánál ül és ir. Kár a sopánkodás. Ma is meg van a boulevardnak a maga hangulata és stílusa. Egy szmokingba öltözött húszéves regényírót bámulnak, aki üvegkalickába zárva irja regényét a csőcselék mulatságára, óránként több mint száz sort. Nem a színházak előtt ácsorognak, hanem a mozik előtt, ahol Chaplinről és Fairbanksról beszélnek. Azután az uj írók, a surrealisták szorgalmasan bányásszák a boulevard emléktárnáit. Louis Aragon nemrégiben jelentetett meg egy könyvet a Passage de l'Opera múltjáról. A boulevard él. Hoffman Mihály özvegye SÜBOTICA UMtaniemi vállalat. Hoffman Sándor Budapest, Dorottya ucca 9. Tol. Teréz 142-02. Beethovent kilakoltatják csendháboritás miatt. Beethovent — halálának százéves évfordulója alkalmából — sok mindenféle szempontból méltatták, de eddig még nem mutatták be, mint lakót, mint albérlőt s mint főbérlőt. Most egy bécsi iró ezt a hiányt is pótolja. Megállapítja, hogy Beethoven egyáltalában nem volt rokonszenves lakó. Viselkedésében volt mindig valami cigányos, emberkerülő. A végzet ezt a zabolátlan és szilaj művészt olyan környezetbe helyezte, melynek szemhatára a mindennapi kis dolgoknál zárult be. Ennek az lett a következménye, hogy minden lakásában pörlekedett a háziúrral, a környezetével. Aki a kilencedik szimfóniát megírta, az nem tudott hozzátörődni kispolgári családok rendjéhez és kucorgásához. Bécsi tartózkodása alatt Beethoven több, mint harminc helyen lakott, állandóan vándorol ide-oda, nem számítva azt, hogy az akkori kor szokása szerint nyaralása idején mindig magával cipelte bútorait. Egy Ízben egyszerre három lakása volt, mint a nomád, hol az egyikben hált, hol a másikban, aszerint, melyik lakásadójával veszett öszsze aznap. Szobáiban mindenütt elhullajtotta a sajthéjakat, ételmaradékokat, kéziratpapirjait, szinte lehetetlen volt utána takarítani. A törvényszék két Ízben hivatalosan föl is bontotta a bérletét arra hivatkozva, hogy — a csöndet háborítja. Az Eroica zeneszerzője még szerencsés volt, hogy nem élt a huszadik században, mikor a lakáshivatal basáskodott s állandó idézéseivel tűrhetetlenné tette a szegény lakók életét. Ha századunkban születik ez az összeférhetetlen lakó, akkor nyilván reggeltől-estig a lakáshivatalban ácsorog, akár mint panaszttevő, akár mint beidézett, semmiesetre sem marad ideje, hogy megírja az Eroicát. RÁDIÓAMATŐRÖK szakvéleményt adok, kéízülékeik felülvizsgálását, javítását végzem, uj készülékek szakszerű fel litását, mindennemű alkatészt szállítok legolcsóbban CZUCZY EMIL, Ä SÜBOTICA, MASSARIÍOVA 25. 181
