Bácsmegyei Napló, 1927. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1927-04-24 / 111. szám

1927. április 24, BÁCSMEUYEI NAPLÓ 17. oldal. Ducsics Jovan A Bácsmegyel Napló múlt vasárnapi száma közölte Du­csics Jován néhány versét Szenteleky Kernéi koiigeniális fordításában. Most Ducsics költészetének jellemzését (hoz­zuk. A XIX. században talán valamennyi európai nyelvű költészetben azonos fej­lődési vonalat lehet találni, melynek el­indulását »népies, nemzeti irány«-nak keresztelték az irodalomtörténészek. Ez az irány, azután az érzések mélyü­lésével és differenciáltságával, a forma tökéletesedésével és a nyelv csiszoltsá­­stával fejlettebb, művészibb célokra tö­rekszik s így alakút ki a l’art pour l’art elve. esztétikája és finom forma művészete. Ezt a fejlődési vonalat, mely a ro­mantika ellobbanása után egész a világ­háború kezdetéig a lírai költészet vezér­fonala volt, megtalálni a szerb lira tör­ténetében is. Az uj szerb lírának elindulása tulaj­donképen Brankó Radicseviccsel kez­dődik, ő a népies, nemzeti irány első és legkiválóbb költője. Versel egysze­rűek, tiszták, megdalolt érzései egye­nesek, problémátlanok, versformái pedig a népdal egyszerű formájával rokonok. Utána már mélyebb, összetettebb érzé­sű költők bukkantak fel, akiknek téma­körük szélesebb, sokszínűbb, nyugtala­nabb, formaválasztásuk sokoldalúbb. Ilyen Zmaf Jovan Jovánoxics és Gyura Jaksics. Bogdán Popovlcs, a kiváló szerb esztéta szerint ekkor nyer tért a képzőim! elem a szerb Urában. A nép­­költészet naiv, tiszta hangjait nyugta­lan, összetett akkordok váltják fel, elő­térbe kerül az egyéniség, a sóvárgás költészete. Vojisztdv /lies ennek az újabb fejlődési foknak legjelesebb, leg­értékesebb képviselő é. A következő fok pedig már csúcsára vezet annak az iránynak, mely a művészetet a művé­szetért műveli s amikor az érzések már tárgyilagossá finomultak és a formák a Virtuozitás csodáivá tökéletesedtek. En­nek az iránynak zenitjén, csúcsán áll Ducsics Jővén. Mikor Ducsics tlzenkilencéves korá­ban először jelenik meg a nyilvánosság előtt, még erősen Vojiszláv llics hatása alatt áll. ő is az oroszokért rajong, Pus­kint meg Lermontovot fordítja de ez a hatás nem tart nála soká. Átível tanul­mányait Genfben és Párisban végzi, nemsokára megismerkedik a modern francia költészet akkori nngy mesterei­vel: a mindig előkelő Henri de Régnicr­­vel. a halk, borongós hangú Albert Sa­­main-na!, valamint az akkutárt feltörő nagy flamandokkal: Maeterlinck-ke! és Georges Rodenbach-hal. 1908-ban kia­dott verseskötetén már rnegérződik a francia hatás. Erősen tiszteli a forrpát és gondosan gazdagítja, csiszolja, fino­mítja a nyelvet. Kerüli az egyszerűsé­get, az átlátszóságot, folyton a 1’ art pour 1, art elve, a mennél tökéletesebb művészet eszménye lebeg előtte. Érzel­meit letompitja, sápadta, ködössé teszt, sokszor homályos szimbólumok mögé rejtőzik érzelmi világa: szinte borzad a közvetlen szótól, az egyszerű kemény őszinteségtől. Valami szelíd,jajtalan szo­morúság vonul végig versein, mely sok tekintetben hasonlatos Samuin melankó­liájához, de talán még finomabb még sápadtabb annál. Gőgösen, előkelőén el­zárja énjét a közönség elől és gyönyörű forma szépségeiben csak finom, mesteri művészetet ad, de semmi őszinteséget. Egyik előszavában ö maga beszél az érzelmek metafizikájáról s tulajdonkép­pen ezt célozzák versei is, melyekben több. a sejtés, a köd, a homály, mint az egyszerűség, az érzelmek nyílt feltárása. Olykor szinte Théophil Gautier, a francia festőpoéta programja illik köl­tészete fölé jeligének: »semmi szenti­­mentállzmus, ragyogó, fényes szavak, ritmus és zene!« Máskor pedig Leconte de Lisle-nek törekvését találjuk meg, a »rinrpersonna'lté et la neutralité* tö­rekvését. »A költő ne vigye véres szi­vét a vérszomjas plebs elé. Ne is mutas­son érdeklődést az iránt, amit elmond és leír: legyen érzéketlen.« Ducsics nagyon sokszor második sze­mélyben vagy többesszám első személy­­! ben írja verseit, hogy saját énje. mennél j jobban elbújhasson. Maga az esemény, amely a vers témáját alkotja soha sin­csen pontosan körülírva, panaszai so­hasem határozottak, fájdalmai tompán, elmosódottan borzongatlak végig a stró­fákon, mint esti ködök őszi tájakon. Ducsics azonban nem csupán lírikus, más természetű Írásai is vannak, azon­ban lírikus természete minden írásából kiérződik. Érdekes és színes olvasmá­nyok azok a levelek, melyeket azokból a városokból és országokból irt. ame­lyekben hosszabb időt töltött. Ezek a ragyogó képgazdagsággal megírt leve­lek a napió, az útleírás és a novella szerencsés vegyülékei. Azonkívül né­hány Irodalmi essay-je is megjelent a modern szerb irodalom eredetibb alak- I jairól. j Ducsics ma mindössze ötvenhárom I éves. de veuvee-je tulajdonképpen lezárt i és az irodalomtörténet külön fejezetébe került. Miképpen Herediának, a leg-1 szebb francia szonettek szerzőjének mun­kássága összesen 118 szonett, azonkép­­pen Ducsics költeményei sem nagyszá­­muak. Mindössze két verskötete jelent meg. A gyémántokat lassan lehet csak csiszolni. De Ducsics versei a szerb vers legtökéletesebb alkotásai. A tiszta mű­vészi irány az ő költészetében érte el legmagasabb fejlődési fokát. Ö a l'art pour l’art eszményeinek beteljesülése, a költői virtuozitás legnagyobb művésze. ö a csucs, a tökéletesség, melyet túl­haladni már nem lehet. A Ducsics utáni költészet uj fejezete a modern szerb lírának, amelyben az események már nem tisztán művésziek és úgy a tartalom, mint a forma vál­ságba került. Ebből a válságból sem Tin Ujevics szimbolizmusba burkolódzó be­teges érzékenysége, sem Krklec könnyed, finom miniatürköltészete nem mutat utat újabb tökéletességek felé. Jóllehet Ducsics már a tegnap költője, fénye, mint hatalmas fároszé, előre bull a má­ba, sőt előre hull a holnapnak rekedt, zavaros árnyai közé. Szenteleky Kornél Iván diadala Irta: Baedeker Péterit Ivánnak a neve, bármily jóhangzásu máskülönben, az iroda­lomban egyike a legkevésbbé ismer­teknek. Még azokban a lekszikonok­­ban sincs megörökítve, amelyek vi­­cinalia-kra is kiterjeszkednek s min­den olyan toliforgatót a halhatatla­nok közé soroznak, aki csak egyszer is magára vonta a közfigyelmet. Ámde Iván ezt a közfigyelmet soha­se tudta egy percre se fölkelteni. Olyan volt ő, mint bizonyos könyvek, amelyek csupán korlátolt számban, a szerző barátai részére készülnek és a forgalomból teljesen ki vannak zárva. Nem, mintha kerülte volna a nyilvánosságot (ellenkezőleg: ke­reste), de az kerülte őt makacs kö­vetkezetességgel, s ők ketten — a nyilvánosság és ő — sose találkoz­tak. Mint irót csak egy nagyon is szűk kör ismerte: Törökvár és vidé­ke s az ily cimen hetenkint kétszer megjelenő lapocska, amelynek ünne­pi számaiba Irta a székesfőváros­ban nem méltányolt Péterfi Iván hétről-hétre az elmefuttatásait, a novelláit és egyéb Írásműveit. A névjegye igy szólt: PÉTERFIIVÁN • T r Vváris Vidék* »»«ímtpl lírcalrója Száz ilyen díszes kartonlap volt az a honorárium, amellyel a nevezett újság a szépirodalmi munkásságát dijazta, s ehhez járult még termé­szetesen a lapnak egy tiszteletpél­dánya. Ez pontosan megérkezett mindig az illusztris munkatárs laká­sára, amelynek ajtaján tehetségtelen irótársunknak a neve ekképpen sze­repelt: Dr. PÉTFRF! IVAN kft - ét váltóügy^*! Ahogy őmaga tréfás gúnnyal mon­dani szokta: a prókátorsága volt a mellékkeresete. Valójában persze a főfoglalkozása volt, s nem ment rosszul. A kliensek, akik szerencsére nem tudtak a fiská­lisuk irodalmi hajlandóságairól (egé­szen rendes embernek tartották), elég nagy számban keresték föl az irodáját s olykor jól jövedelmező *eset«-eket is hoztak. De Ivánt ez a körülmény nem tette boldoggá. Úgy érezte magát, mint a férj, aki csak annyira szereti a feleségét, amennyi­re muszáj és illik, de szeretőt tart aki a hites asszonyánál csemegesze­­rübb gyönyörökkel szolgál neki. ö is csak annyira becsülte a foglalkozá­sát amennyit az »hozott* (mert élni csak köll az embernek!), de szerel­mével az irodalom felé húzott s le­mondott volna a virágzó prakszisa féljövedelniéről. ha az Írásbeli dolgo­zatait, melyeket a gépirókisasszonya remekül kopogtatott le, elhelyezhette volna valamelyik országos lapban, ha nem is éppen a legelsőbbrendü­­ben. De ez, bár Iván sok íróval barát­kozott s nem egy szerkesztővel te­­geződött, sehogyse sikerült. Barát­ság ide, pertuság oda, a barátai saj­tóorgánumaiban nem jelenhetett meg soha egy sora. Az ítéletük kinos egy­­éltelmüséggel úgy hangzott, hogy »becses« közleményei nem ütik meg a lapjaik mértékét. Szerencsére a törökvári újság nem volt ily igényes. Ennek a mértékét bezzeg megütötték ez írások, ame­lyek épp oly naivak és nyitottajtó­­katbejförők voltak, mint a lapnak ye­­zércikkelyei és közgazdasági érte­kezései. A megbecsülés, amelyet a közvélemény ezen orvanuma s an­nak szerkesztője (szintén köz- és váltóügyvéd) tanúsítottak iránta, némi vigasztalásul szolgált neki a »me11őztetés«-ért. amelyet a pesti szerkesztőktől (akik nem voltak ügy­védek) kellett elszenvednie.^ A sze­rény szépirodalmi tevékenység, ame­lyet igy kifejtett, becsben hétről-hét­re nőtt'a saját pártos, elfogult és ró­zsásanlátó szemében, -— vasárnap­­ról-vasárnapra mindjobban részegült meg a tárcáiból feléje szökellő iro­dalmi illatoktól, egyre jobban sajnál­ta, hogy e szellemes írások a török­vári korlátolt nyilvánosság temetőjé­ben lesznek elhantolva, s nem győ­zött csodálkozni, hogy a budapesti lapok soha egyetlen közleményét se mentették át a maguk szélesebb pub­licitásába. E sajnálkozás és e csodál­kozás később az elégültségnek egy nemévé formálódott az Ítélkezésé­ben. Jobbnak-többnek a hiányában végül a hir és dicsőség e pici foszlá­nyait elegendő elismerésnek kezdte tekinteni, s az istenek italának gyön­ge cigóriás szurrogátumait megfelelő tápláléknak fogadta el. S mivelhogy azok a céhbeliek, akik egyéb jó tulaj­donságai kedvéért megbocsájtották neki, hogy mindenáron író akar len­ni, szívesen látták őt a Brazilia-kávé­­ház esztétikai kerékasztalánál és ba­rátságosan irótársuknak titulálták, Iván néha maga is azt hitte, hogy kollégájuk ezeknek a tehetséges és érdekes férfiaknak. A Brazíliába a Törökvár és Vidéke is járt s ugyanabban az elbánásban részesült, mint a Times, amelyet szintén nem olvasott senki. De hát ezt a hatalmas angol újságot muszáj volt megrendelni, mert a Brazília elsőrangú kávéház óhajtott lenni (a mely nem lehet meg e világlap nél­kül), a törökvári újságra pedig azért kellett prenumerálni, mert ezt Iván és néhány barátja »a kultúra nevé­ben* Schleifer úrtól, a kávéház bér­lőjétől, erélyesen követelte. A rossz nyelvek (hősünk legőszintébb bará­tai is) azt állították, hogy az előfize­tési összeget nem a kávés, hanem Iván ur guberálta ki, de... mert az oly igazság, amely nem bizonyítható be: rágalom, kénytelen vagyok ezt az igazságot is rágalomnak nyilvání­tani. A lap rendesen azon az asztalon feküdt, amelyet Iván és a társasága ültek körül, s a közleményeit csakis ők olvasták, — Iván, hogy nyomta­tásban élvezhesse a saját halha­tatlan írásait, a barátai, hogy mulas­sanak rajtuk. A jelenlétében, mert nem voltak rossz emberek, nem árul­ták el, mily nevetségeseknek tartják a vasárnapi tárcáit, de olyankor, ha a szerzőjük nem volt jelen, nem csi­náltak titkot a véleményükből, amely szerint e cikkek annyira bárgyuak, hogy már szinte kitűnőek. (Mert az irodalomban az, ami ostoba, sokkal különb a gyönge középszernél.) Szem­be néha meg is dicsérték egyik-má­sik dolgát, mert mint ügyvédet sokra becsülték. (A peres és perenkivüli ügyeiket ingyen intézte el.) Egy kri­tikus például igy hizelgett neki: — Te nem írsz rosszul. Csak más­képpen írsz, mint mi. S egy másik igy: — Nem mondok le a reménység­ről, hogy még közlhetünk tőled első­rendű írásokat. Te még az egészsé­ges fejlődés stádiumában vagy, s az irodalomtörténet ismer oly írókat, akiknek a tehetsége lassan bontako­zott ki s akik öregkorukban Írták a legjobb müveiket. Theodor Fontane és a mi kitűnő Bartókynk az életük hatodik évtizedében lettek elismert írókká. Köszönöm szépen, — gondolta Iván s a fanyar mosolya elárulta, hogy e dicséretek semmiképpen se elégítették ki. ö bizony már most (vagy legalább belátható időn belül) szeretne érvényesülni és pedig nem­csak Törökváron, ahol »városunk je­les szülöttje« lévén, lokálhazafias alapon már volt némi renoméja, de egyéb kulturcentrumokban is. Az irodalomtörténeti halhatatlanságot, a melyre állítólag nem volt sokkal ke­vesebb reménye, mint egy osztály­­sorsjegynek a legnagyobb nyere­ményre, szívesen odaadta volna egy kis tünékeny dicsőségért, — ha az Uj Idők kiadja egy novelláját vagy a Pesti Hírlap fölkéri, hogy írjon cik­ket a húsvéti számába... Néha álmodott is ily mesés sze­rencsékről. Egy boldog áloméjjeleo Herczeg Ferenc méltatta a barátsá­gára és kérte föl munkatársul, egy másik vágyálmában pedig Rákosi Je­nő födözte föl benne a legkiválóbb mesélő talentumok egyikét s biztatta, hogy írjon mentül többet... Mily keserű volt a csalódása meg a szája­­ize, mikor az ily álmokbul a sivár valóra ébredt s megint csak a török­vári sajtosujságocska ünnepelt tár­­cairój«a volt és egyéb semmi! Egyszer mégis... Egyszer rámosolygott az írói di­csőségnek egy meleg és intim su­gara. Ébren volt és nem álmodott, ami­kor ajánlott levele jött a »Magyar Szellem« szerkesztőségétől, amely­ben ez arra kérte, hogy lépjen mun­katársai sorába, »szerencséltesse* a lapot mielőbb becses kéziratával, s keresse föl a teendők megbeszélése végett a főszerkesztőt az esti órák­ban. — Végre! — kiáltott örömrepesve Iván, s szinte mámorosán harsogta néhányszor egymásután ezt a szót: Diadal! A törekvése mégse veszett kárba. Irányadó helyen észrevették, hogy a dicsőségre nem kell — mint a sze­gény Fontane-nak s a sajnálatra­­méltó Bartókynak — késő vénségéig várni; A »Magyar Szellem« szerkesz­tői bizonyosan olvasták a törökvári lapban legutóbbi novelláját, amelyet ő is kitűnőnek tartott, s belátták, hogy az ily finom tehetségnek, mint az övé, nem szabad elkallódnia egy csak kevesek által olvasott vidéki új­ság hasábjain. — Diadal! — kiáltotta újból meg

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents