Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-27 / 84. szám
T^2V. március 27. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 19. oldal. ALAKOK Koldus (A kétségbeesés pillanatában, mikor lábad alól elveszted a talajt $ a szemhalár végképp elborul, arra gondolsz, hogy majd koldulnod kell s megjelenik előtted a koldusbot árnyéka. Ez a kép határazatlan, azért olyan kísérteties és szörnyű. Hidd el, a valóság nem egészen ilyen. Az másképp szörnyű. Részleteiben, aprólékos kicsinyességében az. Host itt az udvarban előttem áll a koldus. Károly bácsinak hívják és 55 esztendős. Homtokára barna-deres haj csapzik, bajuszra van, Krisztus-szakálla. Rongyok födik szénporos testét, inge cafatokban hóg, de azért a figyelmes szemlélő még meg tudja különböztetni az egyes ruhadarabok határvonalait, kabátját, mellényét, nadrágját. Kék szeme a rozzant test templomában áhitatosan világit. Arcéle sovány. Olyan nemes és előkelő, hogy frakkban valami nagyhercegnek hihetnék s palástban egy apostoli szentet játszhatna a színpadon. Eelvidéki tót. Törve beszél magyarul, A társalgás németül folyik. Elkérem botját, mert még sohase fogtam kezembe koldusbotot. A koldusbot olyan, mint minden más bot, még csak nem is sokkal hitványabb. Engedélyét maga nyomja a kezembe.) — (Hangosan olvasom.) »Könyöradomány-gyüjtési engedély, budapesti la. kosnak. A könyöradomány-gyüjtés szabályozása tárgyában kiadott 81.000/1924. számú (Ügyeljünk a számra) belügyminiszteri körrendeletben megállapított jogomnál fogva megengedem, hogy X. Y. a saját részére nyomorenyhités céljából a mai naptól számított 60, azaz hatvan napon át Budapest székesfőváros területén házról-házra járva könyöradományokat gyüjthessen magának. (Lám, a dicső huszadik század a nyomort csatornázza, mindeme talál hivatalos formulát. A szöveg fölött Illa tintával az áll, hogy az engedély 60 napra meghosszabbittatott.)« Személyleirás, Termete: *kijzép, arca: hosszas, szeme: kék, orra: rendes, haja: őszes-barna. Mi baja? — Sérv. Én mindig csak áli. igazságot mondom. — Mióta jár igy? — Tíz éve. Mire hazajöttem a bábomból. a feleségem meghalt eltemették, azt se tudom, hol fekszik. A népszállóban kaptam lakást. Aztán mit kezdhettem? Járni se tudtam, ruhám se volt. így lettem közönséges koldus. (Amint ezt a szót kiejti, szeme egyszerre megtelik könnyel s ez a znzmarás fejű férfi sirvafakad, úgy sir, mint a záporeső, Elfordítom a fejem, a férfiasság annyira magasztalt erényére gondolok, mely nyilván egy jó adag egészségből áll, egy kis bankbetétből s abból a biztos tudatból, hogy bátran vitézkedhetünk, ngyse bántanak nagyon.) — Mi volt az előtt? — Pék. Én mindig csak az igazat mondom. Kisgyerek koromtól fogva dolgoztam. (Mututja, milyen kicsiny volt akkor.) Én mindig csak az igazat mondom. — Mennyi jön össze egy nap? — Egy pengő, egy pengő busz. Nem j bírom a lépeséi járást. Emiatt. (Lágyékát! fájditja.) — Mások többet keresnek?- Akik a negyedik kerületben járnak, j a Váci-uccán. Ó, ha én a negyedik ke-! rüicthe mellétnek, de ott már nagyon sok j vari. Több. mint 1500. Ismeri őket? — Majdnem mindegyiket. — Hányán vannak Budapesten? — Azt hallottam, 12.000-en. — Találkoznak néha? ^ — Múltkor Kispesten gyűltünk össze egy udvarban. Miről beszéltek? — Hát a keresetről. — No és ki a leggazdagabb koldus? — Egy nyolcvan éves anyóka, a templom előtt koldul. Annak lakása is van. Szép szobája, konyhája. — És magának?- Csak egy kis bódém, fából, magam ácsoltam. Én az igazságot mondóm, csak az igazságot. (Ich sog' die Warheit, nur die Warheit.)- Tudom, tudom. A bódéért legalább nem kell fizetnie. — Dehogynem. A helyért minden hónapban 1 pengő 50 jár. Semmi sincs ingyen. — Melyik a legjobb nap? — A vasárnap. — Melyik a legjobb időszak? — A nyár. Télen a hidegben,mikor fuj a szél, senkise veti le a kesztyűjét, seukisc gombolja ki a kabátját. De nyáron könnyebben adnak. — Mennyit? — 2 fillért, 4 fillért, 6 fillért. Aki 10 fillért ad, az már gavallér. — Mit mond? — (Lekapja sapkáját s mint kis diák a leckéjét, úgy fújja, rossz magyarsággal): Kezét csókolom, adjanak szegény nyomorultnak, kezét csókolom. — Mit evett ina? — Egy kis rántott levest. — Hol szerzi be ételét? — Úgy kapom. Vannak házaim. Egy helyütt kenyér, másutt főzelék, sajt-maradék, a piacon egy-egy alma. A pénz ruhára kellene. Ezt a csizmát is 5 pengőért vásároltam. Csak ilyen rongyos ne volnék. (Kitárja karjait s a madárijesztöruha, mely csupa férc, szétnyílik, látni lehet mellét, hónaalját, meztelen testét, ahogy az Isten megteremtette.) hat esztendős koromban rajzolta ide egy barátom. (Kék tetoválás, szív, középütt a születési éve, 1872, fönn egy kifli és egy császárzsemlye, alatta két keresztbe tett fakanál, mint céhjelkép.) — Miért? — Szokás. Akkor fájt, megdagadt, három napig dolgozni se bírtam. De jó hegy itt van, legalább tudom, hogy valamikor pék voltam. (Megint könnyezik.) — Nincs fia, rokona? — Senkim a világon. Csak a jó Isten. (Nur der liebe Gott). Csak a jó Isten. (Akivel senkise törődik a földkerekségén, semmiféle támogató és istápoló, annak a legelőkelőbb pártfogója van, akihez a királyok is térdenállva imádkoznak. Károly bácsi a tavaszi égre emeli kék szemét. Hátáról, kézcsókról, könnyekről beszél. Milyen regényes, milyen középkori minden koldus, milyen nyugodt. Tudja, hogy lejebb már nem kerülhet s ez valami fönséget ad neki, valami nagy-nagy békét. Lassan kifelé ballag. Nem siet. Elért oda, ahova kel- V tt. Kikisércm. hogy a kutya le ne húzza, mert az az orrával már megszimatolta, hogy kiről van szó s valami évezredes gyűlölettel vicsorítja fogát. A kutya az állatok közt a nyárspolgár). Kosztolányi Dezső — Mi ez itt? — (Eölt akar ja jobbkarjüt.) Még tizen-1 Egy porció friss kenyér 1 ta: Somlyó Zoltán Abban a kisvárosi gimnáziumban, ahová én harminc esztendőkkel ezelőtt tanulni jártam, nemzedékről-nemzedékre szállt a Rajthy-bácsi jósága, mint valami élő, jóságos kisértet__ Már az elemisták is tudtak róla és nem anynylra a latin miatt, vagy a »gymnazista« rang és cím elnyerhetésert, hanem inkább ,a Rajthy-bácsi jóságának és segítségének eléréséért kívánkoztak már a gynirtáziumig eljutni. A Rajthy-bácsi alacsony, törött, ősz alakja körül már .legenda keletkezett. Ha a gymnázimn bármely osztályában bárki büntetésből ebéden át- be volt zárva, az öreg magassarku cipőjével kipkop, tizenkettő és két óra közt, leginkább úgy egy óra tájban, amikor legjobban korog a megbüntetett fiatal gyomor, végigjárta a nagy. ódon. sárga épület mindhárom frontját és az összes ablakokba bekukkant. — mert minden tanterem uccára nyílt — hogy hányán vannak becsukva. A számot följegyezte egy picurka ceruzával egy picurka papír szeletre, mert módfelett spórolós volt, és a szomszédos pékiizlctből minden bezárt tanuló részére egy jó porció finom meleg, friss kenyeret hozott,-benyújtotta az ablakit és azzal továbballagött. Soha senkinek se jutott eszébe köszönetét mondani a friss cipóért, de a szemek annál inkább fellángoltak, amikor a kis ’ tintás kezek kinyúltak az ablakon a Rajthy-bácsi adományaiért. Csudálatos volt, hogy bár ez a dolog évtizedekig ment igy. fényes délben, az egész ucca szemeiáttára, soha semmiféle visszatetszést nem szült. Még az is megesett, hogy öreg igazgatónk épp abban a .pillanatban ment el a túlsó soron, amikor Rajtliy bácsi épp benyújtotta a kenyereket, de az öreg tauférfiu el volt merülve gondolataiba, vagy tán csak úgy tett, mintha nem venné észre a dolgot... Rajtliy bácsinak szokása volt, hogy mielőtt feljegyezte volna a neveket, megkérdezte, hogy ki miféle bűn miatt van becsukva? Csak, miután hűségesen bemondtuk az igazat, csak akkor került a nevünk a kis papircédulára. ö ugyan soha egyetlen diákbiint se tartott dehonesztálónak, mert minden becsukott deák mindennap megkapta tőle a maga kenyérporcióját. — de az volt a szokás, úgy látszik: ez volt az ára a tintalevest helyettesítő friss cipónak. Egy rekkenő nyári napon Gergelyffy főtisztelendő tanár ur órája következett, tizenegykor, latin óra. Én a leckére csak úgy immel-ámmal készültem. Szokásomhoz hiven inkább verseket firkálhattam a szótáram hátsó lapjára. Akkoriban egy .lanka nevű tizenkét éves hölgy volt forró szerelmem tárgya, hozzá intéztem mindenféle hangú invocatiókat. Javában vártuk az óra kezdetét. Éppen egy uj rimen törtem a fejem, észre se véve, hogy a főtiszteiendő tanár ur már belépett, a fiuk már mind állanak a helyükön eövekként. tisztelettel és Gergelyffy tanár ur már le is ült a katodrára és a' fiuk már vissza is ültek a helyükre... Csak, akkpr dobbant meg a szivem, amikor mély basszus hangon a nevemet szólítani hallom. Ijedten felálltam.- - Hát te!-mit csinálsz ott? Nem látod, hogy bejöttem, — szólt rám Gergeiyffy főtiszteiendő tanár ur. Mit szólhattam volna erre!... Megfagyott ereimben a vér és sietősen kiszakítva a szótárabmól azt a lapot, a melyre legujabb versemet Írtam, markomban galacsintává gyúrtam és álltam, meggémberedett tagokkal. — Gyere ki! — mondta a tanár, harag nélkül, szigorú hangon. Tanácstalanul álltam a helyemen. A papirgalacsint ösztönszerüen el akartam tüntetni előbb, mert »költészetem« ily hevenyészett megnyilatkozásaiért már több ízben ért büntetés. Az összegyűrt cédulát ledobni a padok közé: oktalan cselekedet lett volna, mert mindig akad renegát, aki fölveszi és röhögve. feltűnő vihogással kézről-kézre adja, amíg a katedrára ér... — No, nem hallod? Gyere ki! — mondta ismét, most már nyomatékosabban’ Gergelyffy főtiszteiendő tanár ur. És én, miközben ügyetlen feltünőséggel zsebregyürtem a versemet, meghajtott fejje! mentem ki a katedra elé, mint az állat, akit a vágóhídra cipelnek. — Mit dugtál most a zsebedbe? —■ kérdezte a tanár. — Semmit, — válaszoltam, mint a hogy helyemben a világ minden más diákja ugyanezt mondta volna. — Horváti — szólt a tanár, az első pad legszélén ülő diákhoz — gyere .ki és vedd ki a zsebéből, amit odadugott! Hornit... ez volt a legnagyobb ellenségem. Mindennap esett köztünk egyegy pofon: vagy ő engem, vagy én öt.... És most ez... Jaj. te jó Istenein!... Horvát sunyi mozdulattal odalépett hozzám, persze hátulról a gyáva, aztán hirtelen, mohó kapzsisággal a zsebembe nyúlt és kivette belőle a galacsinná gyúrt cédulát. — Simítsd ki és olvasd fül hangosan! — parancsolta a tanár ur. Horvát kisimította, előbb némán, nagy megerőltetéssel elolvasta magában, aztán. el-elcsukló röhögéssel, de szinte kiabálva olvasta föl az egyetlen kész strófát: Jankára. Jankám, te földi éden: hogyha te nem szeretsz, én meghalok éhen! Az óriási gaudium közben, most már végleg leszámolva az aznapi ebéddel, elkomorultan gondoltam arra, hogy Raitliy bácsi szerencsétlenségemre már napok óta beteg, vájjon majd mégis eljön-e, megváltani engem a koplalás szenvedéseitől? Ezenközben fel kellett mennem a katedrára, ki keMett nyújtanom nyitott tenyeremet, amelyre Morváinak ki kellett teregetnie a verssel beirt cédulát. — No, most hozd ide a vonalzódat és porold ki a tenyerén ezt a nagyszerű költeményt! — parancsolta a tanár Horvátinak. Az gyönyörrel szaladt a léniáért, amellyel úgy végigsuhintgatott a tenyeremen, hogy még ma is érzem. 3. Az egész osztályból csak magam voltam bezárva. Még pedig úgy, hogy még kettőkor sem volt szabad hazamennem, hanem ott kellett maradnom végig, öt óráig. Az ablakhoz lapulva vártam, vájjon jön-e Rajthy bácsi? És közben egyre a tenyeremet néztem, a mely vörös volt és iszonyúan égett. Végre már nagyon éhes voltam. A I gyoméom hangosan korgott, mint valami haragos menydörgés. Egyszerre csak megkopogtatják ám az ablakot. Dobogó szívvel nyitom ki. Hát ott áll ám Rajthy bácsi, hófehér arccal, átlátszó, sárga orcimpája betegesen fújtat, szeme iáradt, nedves... és alig hallható, szinte siri hangon beszól: — Hányán vagytok fiaim?... Gyorsan ... nagyon beteg vagyok... — Csak magam, — feleltem kimondhatatlan boldogsággal — és már szinte éreztem a friss cipó angyali édes illatát. — Rögtön jövök ficskám — suttogta az öreg elhaló hangon — nagyon éhes vagy!.., — no mingyárt... és hallottam, ahogy sípol fáradt melle... Aztán dobogó szívvel néztem utána a félig nyitott ablakból Ktp-kop... kipkop ... —igy csináltak nagyon piciny cipőinek nagyon magas, szinte nőies sarkai. S egyszer • csak, kupp... alig pár lépésnyire a kenyeres bolt ajtajától elvágódott a kövezeten. Én azt hittem, hogy megbQtlott valamiben és rögtön fel fog kelni. De nem kelt az. A következő pillanatban már összeverődtek körűié az emberek, felnyalábolták és vitték az emberek halott Rajthy bácsit, akit egy bűnös és éhes gymnazista miatt a pókbolt előtt halt meg... Aztán beültem a padba és dühömben sírni kezdtem. Miért nem kiáltotta oda legalább az utolsó pillanatban az öreg a pékbolt felé, hogy egy porció friss kenyeret vigyenek a harmadik bébe?...
