Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-27 / 84. szám
HX oldal. színházi kistükör A világ legszebb szemei Jcaa Sarmaat aj drámája Az Árnyhalász ismert költője uj drá* mát irt, mely — a kritikusok — megállapítása szerint eddig legkülönb müve. Két költő áll az események központ« jában. Az egyiket Napóleonnak hívják, a másikat Artúrnak. Egy este a két barát a tengerparton sétálgatva ráeszmél hogy mindaketten szerelmesek közös ismerősükbe, aki ott tenniszezik, Lueie-be, Lucie-nek gyönyörű szép szemei voltak, Napoleon először vallja be, mit érez iránta, de mikor látja, hogy Artur elsötétedik s rájön, hogy nemcsak ö egyedül szereti Luciet, nagylelkűen azt indítványozza, bízzák a lányra a választást, ő döntse el, ki legyen kettőjük közül boldog. Ez nem afféle hebehurgya gyermekek játéka. Napóleon Artur iránti szeretetből teszi meg indítványát. Szegény fiú, azt a fehér nadrágot is, melyet visel, Artúrtól kapta. Mindez számára nem jelentéktelen dolog, érzi hogy adósa s kötelességei vannak vele szemben. Lucie, a szép szemű Lucic Ar« túrt választja, aki a szerelmi vallomásnál — akár csak Cyrano — Napokon szavait susogja fülébe. A két barát elválik egymástól, Lucie Artúré lesz. Lucie életében Napóleon csak tizenhárom év múltán tűnik föl. Szép szemei azóta kialudtak. Még most is szépek, de vakok. A szörnyűséges csapás leverte de más miatt is búslakodik: Artur lassanként eltávolodott tőle, alig törődik vele. Közben híres Író lett, élvezi a tünékeny dicsőséget, büszke a sikereire, melyeket annyi lemondás árán ért el. Mikor Napóleon betoppan, Artur nincs Párlsban. Lucic türelmetlenül várja. Minthogy vak, nem veszi észre, mi lett ifjúkori barátjából, aki most a legsötétebb nyomorúságban él, szmokingot visel s hozzá egy iitött-kopott sapkát. Arca sápadt, beesett. Fél, hogy az egykor szeretett nő elirtózik tőle. Lucie azonban nem lát. Mikor Napoleon megtudja, hogy, az imádott nő vak, végtelen örömet érez. Úgy rémlik, hogy Lucie elsötétedett szembögarában az ő egykori képét látja. Ez a szegény, mindenkitől üldözött, semmi sikert nem látott költő beszélni kezd a nőnek, úgy állítja be magát, mintha még mindig ilju s boldog volna. Lncio, aki lilába várja vissza férjét, szavait szívesen hallgatja. Világtalan sžemćben kllobban az egykori emlékek fénye. Akkor jön Artur. Napoleon ismét semmivé zsugorodik. Mihelyt Lucie meghallja Artur hangját, melyben egy kis gyöngédség rezeg, karjaiba omlik. Na^ poleonnak a része most is a magányosság, mint tizenhárom évvel ezelőtt. Artur kiutasítja öt. De minekelőtt-e eltávoznék s tovább élné boldogtalan életét Napoleon eszébe idézi barátjának, aki csúnyán megalázta őt, közös ifjúságukat, a nagyszerű lángolások, ábrándok korát, melyet Artur megtagadott s kimondja, hogy elhagyta azt az ideált, melyhez csak nagy áldozatok árán lehet hűnek maradni. Kinos p'.H'nato a szi pádon Kean, a hires XVIII. századbeli Shakespeare színész egy alkalommal Foote darabjában a biró szerepét játszotta s mint biró igy szólt az egyik színésznőhöz, mistress Wofíringtonhoz, akit valla tottr — Silvia, most mondja meg hány éves volt ön, mikor az édesanyja férjhez ment? A színésznő clámult. Látta, hogy Keannak lámpaláza van, belezavarodott a szerepébe. A színész azért se hagyta magát s ki akarta javítani szavait: — Azt kérdeztem öntől, hány éves volt, mikor az édesanyja született? A színésznő igy felelt: — Sem az első, sém a második kérdésre nem tudnék válaszolni. De azt megmondhatom, hogy hány éves voltam akkor, mikor édesanyám — meghalt. * Errnetc Noveüi a pákája kezdetén hasonló kellemetlen helyzetbe került, ő azonban kivágta rnagát. BÁCSMEGTEÜ NAPLÓ 1927. március 27» Egy este valami nyomorait, elzüllött alakot kellett játszania, de a mellényén véletlenül ott felejtette az arany óraláncát. — Jaj Istenem — kiáltott egyszer, a szerepe szerint — éhen halok. Egy talián fölszólt a nézőtérről, hogy tegye zálogba az arany óraláncát. Novelli az óralánchoz kapott, rámeredt és siralmas hangon igy szólt: — Ez is hamis. * Egy időben Novelli Rómában régiségkereskedést nyitott. Annyira megkedvelte mesterségét, hogy bolondult egy-egy nemes antik tárgyért és segédjének meghagyta, hogy ezt vagy azt semmi körülmények között ne adja el. Egyszer az üzletébe toppant két angol, a segéddel alkudott valami ódon ingaórára. Novelli némán nézite a jelenetet aboltja sarkában. Szivébe nyilait a fájdalom arra a gondolatra, hogy meg keli válni a kedves holmitól. Az angolok már megállapodtak az árban, fizetni készültek. NovelHböl azonban erre kitört a szenvedély. A segédhez fordult: — Mennyibe kerül ez az ingaóra? — Kétszáz Urába. — Akkor én — mondta Novelli — adok érte kétszázhuszat s az enyém. *• 1913-ban Hamburgban egy német társulat Othellót játszotta. A második felvonásban, mikor a főhős Desdemonára emeli kezét, moraj futott át a nézőtéren. Othelló tetőtől-talpig feketére volt mázolva. Csak a kezei maradtak fehérek A színigazgató, aki a színfalak között állt, csaknem elájult. De a színész odaszólt: — Majd rendbe hozom a következő felvonásban. De a következő felvonásban Othelló kezei ép oly fehérek voltak, mint előbb. A közönség már vihogni kezdett, mikor a mór levetette kesztyűjét s két szénfekete kéz'tűnt ki. Tudniillik a szinész a felvonás közben befestette kezét és testszinü kesztyűt húzott rá. egyik barátja, szanatóriumi főorvos, magához veszi, felöltözteti tetőtől talpig á la Paris, Tin egész nap a könyvtárt bújja s egy szép napon — kirepül a madár a kalitkából. Nem kell selyem paplan, nem a bő és változatos úri koszt s ismét visszatért a Moszkvába — még roszabb állapotban mint valaha — feketekávét ebédelni. Egyszer el kellett hagynia a fővárost, hasonló körülmények között, mint kétezer év előtt költötársának. Ovidnak, az »Ars Amandi« édesszavu költőjének. Szerencsésebb volt, mint sorstársa, mert néki mindössze párhetes tengerparti emócziót jelentett az egész. Közben mig poétánkat annyi odisszea éri, egymásután jelennek meg műfordításai , költeményei és essayi a különböző lapokban és revükben. Megjelenik két kötetnyi verse is: Leiek sebra, (A jobbágy siralma) és Kolajna (Érme), mely utóbbi . valóban megérdemli a könyv elmét, mert e ciklus negyvennyolc költeménye megannyi apró cizellált ér« mecske. * MEGHALT TIN, A KÖLTÖ - ÉLJEN UJEVICS UR A KERESKEDŐSEGÉD! Pórison, szerelmen, dicsőségen, szenvedésen át a könyvespult mögé rátáinak egy részét, kik ha számos barátja közül nem is a legelőkelőbbek, de bizonyára a leghűségesebbek. Hat évvel ezelőtt, robogó vonaton hallottam először Tin Ujevics nevét. A fülkében egy beogradi bohém társaság ült s egy szegedi származású szerb szinész recitálta valamelyik költeményét. Nem ismertem még a nyelvet, de valósággal lenyűgözött a páratlan formaérzék és a költemény sziwel lüktető ritmusa. A recitátor, ki a beogradi színház tagja, magyarul is tudott. Természetesen megrohantam kérdéseimmel a költő felöl. Mosolyogva mesélte el, hogy a szavaknak e páratlanul gondos ötvöse: kopott szegénylegény s annyira ment minden emberi hiúságtól, hogy hol a gallérját, hol pedig a nyakkendőjét felejti otthon s a lelki ambrózián kívül inkább cigarettával és szivarral, mint főtt ételekkel táplálkozik. * Sokat gondoltam rá abban az időben. Szerettem volna ismerni a Múzsák kegyeltjét, akiben van merészség szakítani a világi hivságokkal és társadalmi formaságokkal. Nitzsche arisztokratikus mindent megvetése, Ibsen zordsága-e benne ez, vagy pedig a krisztusok és agitátorok szent tüze hevíti, hogy szakítson a társadalmi konvencionáhs hazugságokkal, avagy talán valami erős lelki defektus idézte elő nála is, mint annyi másnál a nagy metamorfózist: amig egy Parist járt gavallér elint odáig. Páristól a napszámosok konyhájáig, a csokdliláig. * Mert egy ilyen tömegkifőzdében, — hol hat dinárért beteggé eheti magát az isteni nép — láttam meg először. Nem is kellett hogy megmutassák, ráismertem. Külvárosi barangolásaim közben akadtam rá. Előtte gyűrött újságok és c^omó könyv. Érdekes, gondozatlan Krisztus-szakállát, jobb szövetből való, de megtépett és gyiirödött ruháját nem igen lehetett más valakivel összetévesztenem. Teherhordók s fuvaroskocsisok ültek az asztalánál. Egy alkalmas pillanatban megszólítottam: Tin Ujevics? — Igen, ö Tin Ujevics — mondották a teherhordók olyan áhítattal, ahogy valamikor a halászok ejthették ki a Mester nevét távol Galileában. — Igen, én vagyok — szólal meg a nagyszerű Tin is. — .Adjon egy cigarettát — teszi hozzá kategorikus imperativusban. így ismertem meg az apostol és gamin, az intellektuális arisztokrata és forradalmár-lélek e csodás keverékét, Tin Ujevicset. És igy ismertem meg ba-A stációk: Split-Beograd-Páris és viszsza. Ó, a tenger a maga végtelenségével és azúr kékjével.. niár korán beléoltotta a féktelen szabadságvágyat sa forró dalmata vér hamar a szabadságmozgalmak felé sodorja nyughatlan hősünket. A szabadság mozgalmak megtestesülése akkoriban a nacionalizmus volt s ö csakhamar egyik zászlóvivője lett a szláv nacionalista felszabadító eszméknek. Aztán elhagyja a tengerpartot, el a gyönyörű Splftet, hol száz és száz változatban álmodta át a lövőt: hányszor volt Danton, hányszor Camille Desmoulins s hányszor vezetett sereget az idegen elnyomók ellen, túlfűtött képzeletében. Bizonyára fájt megválnia a kies dalmát szigetektől is, melyek mint megannyi briliánsok a diadémon, emelkednek ki az Adriából. Beogradba megy, de a Sturm und Drang e korszakában nincs sokáig maradása itt sem s a világháború már Párisban éri. Elvegyül a bábeli forgatagba. A legjobb társaságok szívesen látott tagja lesz. elegáns, erős és szép s a versei már olyunok. hogy úgyszólván űrivé. És egy szép napon — máról-holnapra — elmarad a társaságból s megkezdődik a lerougyolódás processzusa — S talán meg is találtuk a kulcsot a rejtély megfejtéséhez: » amig egy Parist járt gavallér eljut a csokáliáig«. Az ok ugyanaz, amit annyiszor hallunk csizmadia legények és hercegek életíordulatainál egyaránt: clierchez la femme! Keresd uz asszonyt. Volt párisi barátai beszéltek egy végzetes, nagy szerelemről, mely egy akkor Párisban élő magasrangu szerb állami hivatalnok leányához fűzte a költőt. Bár a versei még színesebbek lesznek ez időben, hiszen nagyszerű fluidum — a reménytelen szerelem — permetezi azokat, a defektus megtörtént, ö maga pedig sokkal szertelenebb, semhogy lelki egyensúlya elbillenését megakadályozhatná. A háború után vissza Beogradba. Életének e részletét túlontúl jól ismeri az újságolvasó közönség: Napi 40—50 cigarettáját és tizenöt-husz feketéjét, éjszakázásait a Szkandarliában, lakását nyáron a strandon és legtöbbször sehol s a sikertelen mentési akciókat is barátai részéről. Érdekes epizód az is, mikor Most veszem észre, hogy e kis irás már a nekrologszerüségbe csap át. Nem tehetek róla. Tin az oka, hisz e sorok papírra rovása előtt alig egy félórával jelentette ki nekem ünnepélyesen, hogy Tin, a költő, örökre meghalt, éllen hát Ujevics ur, a kereskedelmi alkalmazott. Épen kötelességét teljesítette, mikor benyitottam hozzá s majdnem áldozata lett hivatásának. Egy faragatlan fráter, aki vissza meri hozni költőnknek a tegnap este vásárolt Madame Bovary-t azzal, hogy nincs benne még csak egy gyilkosság sem s visszakéri a tizenöt dinárt. A filmdráma amerikai gyorsasággal bontakozik ki. Már-már hadszíntérré változik át az antikvárium, de az utolsó pillanatban mint Deus ex maohina Tin egy amatőr-birkózó barátja lép be. Az ál-irodalombarát merész íveléssel repül ki az ü/Jetből Meg van mentve Madame Bovary becsülete, de költőnk is a tettlegességtőt. Nem, nem fog többé írni, hisz eddig sem akart, legföljebb az íróasztalának, saját, kedvtelésére. Am az átkozott anyagiak okozták, hogy hitvány obulusokért áruba bocsájtani kényszerült szellemi termékeit. Hogy van-e valahol, vagy élt-e valaha költő, kit elismerne? Nem, nincsen, de legkevésbé önmagával van megelégedve. Hogy is fejlődhetne ki ebben a csúf materialista világban olyan mimózaszerü művészet, mint a poézis? Ilyesmiről nem lehet ma beszélni, különösen nálunk nem. Expresszionizmus? Zenitizmus? felégtek s teljes a dekoncentráció. Panaszkodik a kiadókra, akik becsapják. Flaubert Novemberének lefordításáért ötszáz dinárt adtak neki. Legutóbb Sadoul kapitánytól fordított, de kiadót nem kapott. Ma már csak ökonomikus kérdések izgatják. Önállónak, s függetlennek lenni mindenkitől... Hogy valaki Írjon, ahhoz óriási lelkesedés kell, pedig az már nincs benne semmi, de semmi. Már távozóban vagyok s megjegyzem, hogy a Múzsa rátarti nő, kihez nem lehet viszatérni, ha egyer hűtlenül elhagytuk. — Jamais, jamais — mondja franciául — Soha, soha! ... De egy áruló könnycsepp gördül végig arcának oválján. Mint rajt’ feledt ragyogó gyöngyszem egy sápadt, bus, kifosztott halotton. Lefkovlcs Ernő Elhízás ellen kél év »'ött a* Ön körismert „Vilfan-tea“ készítményét használtam és minden héten sikerült 1 kilót lefogynom. Most újból hizni kezdek és ezért újból óhajtom teáját használni. Mindenkinek ajánlhatom, mert saját magam is meggyőződtem kiválö és ártalmatlan hatásáról. Ä Tisztelettel Soprek Antoni n zlatar Készíti: Vilfan gyógyszerész laboratóriuma, Zagreb, hica 204. szám 1-0 .- /
