Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-13 / 70. szám
S9I *91 _______________________'-rsnssTony ulat törni. Én pedig be akartam bizonyítani, hogy kizárólag a tehetségemmel boldogulok. Azért vettem hát egy ilyen szerény lakást és ezért vettem fel a Bodzay nevet... — De velem, miért folytattad velem is ezt a komédiát? — Ugyanazon okból, amiért mint iró hallgattam el igazi nevemet. Mert mégis csak jobban hizelgett hiúságomnak, hogy a szegény, bohém irót szereted, mintha arra kellett volna gyanakodnom, hogy a gazdag báró volt rád nagy hatással. Most már bevallom, kísérletet tettem, hogy van-e olyan asszony, aki szerelméből teljesen ki tudja kapcsolni az anyagi kérdéseket? No, a kísérlet nem sikerült. Illetve mondjuk úgy: félig sikerült. Mert hiszen eleinte csakugyan nem törődtél ezekkel és eszünkbe sem jutott efélékről beszélni. Igaz ugyan, hogy akkoriban még mind a ketten úgy mutatkoztunk be, hogy nincsenek anyagi gondjaink. Tartozom az igazságnak azzal a megállpitással, hogy te most sem szóltál sohsem sohasem anyagiakról. De a »háttérben már ott leskelödtek, érlelődtek ezek a kérdések és problémák, hogy egy napon teljes csúfságukban és nyerseségükben robbanjanak ránk. Hát ezt nem akartam bevárni. Ezért vetettem véget a játéknak és lepleztem le magam. — Nahát! — kiáltott fel Mici és összecsapta a kezét. — És minthogy most már mindent tudsz, semmi akadálya sincsen annak, hogy holnap délután már a palotámban fogadjalak. Tehát délután öt órakor vagy hat órakor a Rózsadomon, Nárcisz-ucca 12. szám alatt. — Nahát! — kiáltott fel mégegyszer Mici és abban a pillanatban valami hisztériás nevetőgörcs fogta el. Teli szájjal hahotázott, vonaglott, fudoklott a nevetéstől. Tihamér megrökönyödve nézte ezt a nem várt idegrohamot és megütközve kérdezte: — Mi lelt? Mi van ezen nevetni való? Mici nagynehezen erőt vett magán és békülékenyen mondta: Forró I kába hullott Tihamérnank és azt mondta: — Nagyon boldog vagyok és már régen volt olyan nagyszerű estém mint ma. És holnap pontosan jiálad leszek fél hátkor, csak egyetlen kérésem van és ígérd meg, hogy ezt megteszed! — Kérlek, parancsolj! — Senkinek, egy léleknek sem szabad látnia, mikor hozzád megyek. Még a cselédségnek sem, érted? Tudod egy pesti bérkaszárnyában nem feltűnő, ha idegen nő fordul be a kapun, de egy palotába, egy báró • legénylakására nem igen surran be más, mint a báró kedvese. Értheted tehát, hogy egy kis tapintatot és diszkréciót kérek! — Úgy lesz, amint parancsolod. — Akkor hát, hadd búcsúzzam még egyszer ettől a kedves lakásodtól, ahol annyi kedves órát töltöttünk. És Ígérd meg, hogy a palotában is éppen úgy ;ogsz szeretni, mint itt! Tihamérnak torkát fojtogatta a keserűség, majdnem sirva fakadt: — Én azt hiszem, hogy inkább néked kellene megfogadnod, hogy változatlanul fogsz szeretni! — Nem, ezt nem tehetem, mert akkor hazudnék. Én úgy érzem, hogy ezentúl még jobban foglak imádni. De én szerény vagyok. Én beérem azzal, ha te csak annyira fogsz szeretni, mint eddig. Mici tréfásan csókokat dobott a szoba . minden sarkába és azután szétszórta virágait. Egy vörös rózsa a pam'agra hu'lott, egyenesen a liimzett selyempárnára és úgy pihent meg rajta, mint az áléit, szerelmes vágy. XV. Másnap délután öt órakor... Tihamér vadonatúj pizsamában, szemében monoklit csiptetve, ujjai között vastag havanna szivarral ült a bőrkarosszékben és úgy lesett ki a széles ablakon a kertbe. Úgy érezte, mintha egy nagyon szép regényt gondolt volna ki, amelyet most végig iátszik. Csak — Ez az. Végre őszintén bevallód. Szakítani akarsz és ezt ilyen poétikus lelki köntösbe burkolod. Mici elszörnyedve kiáltott fel; — Borzalmas ember! Hogy mersz ilyet mondani? De Tihamér ezúttal nagyon fölényes -és nyugodt maradt. Keresztbe tette lábát, rágyújtott egy cigarettára és Mici legnagyobb meglepetésére derülten, huncutul mosolygott. — Édes fiam — mondotta — félreértesz. Jogosan követelheted attól, akit szeretsz, hogy az legyen is valaki. És most engedd meg, hogy egy meglepő vallomást tegyek neked. De előbb légy szives helyet foglalni, mert attól félek, hogy még hanyatvágódsz. ha meghallod, miről van szó. Mici fejét csóválta: — Nohát milyen bolond ember vagy! Tihamér pedig igyekezett nagyon fontoskodóvá tenni a hangját: — Drága szivecském, nem akarok sem kertelgetni, sem hosszadalmas lenni és igy kimondom röviden: én egy nagyon kétszínű játékot űztem veled. Én ugyanis nem az vagyok, akinek bemutatkoztam és akinek engem hiszel. Mici azt hitte, hogy csakugyan megbolondult a barátja. —- Hogyan — kiáltott fel — te nem vagy Bodzay Tihamér és nem vagy iró? — Valóban Tihamér vagyok és valóban iró. De a Bouzay név csak az Írói álnevem. Valójában báró Balthazár Tihamér a nevem és nem vag5Tok szegény, hanem dúsgazdag és nem ez a kétszobás lakásom van. hanem palotám. Mici csak nézett egyre jobban hüledezve: — Nem értem — dadogta — nem értem! Félrebeszélsz! — Majd megmagyarázom. Azt tudod ugye, hogy az irodalmi világban nagyon ferde szemmel nézik az arisztokratákat, különösen akkor, ha, mint én, vagyonosok is. Akkor mindig ott leselkedik a gyanú, hogy csak pénzükkel és összeköttetéseikkel tudtak T~ ’ r Lohengrin khasszonn — Igaz, de akkor ezt a becsület kívánta. Most azonban éppen a becsület tiltja. — Ha bajod lenne belőle, minden felelősséget vállalok. Vagy uj állásba hozlak, vagy magam gondoskodom rólatok. Nagyon fontos okom van, hogy erre kérjelek és hát ezt meg is kell tenned. János keservesen sóhajtott: — Nem tenném én ezt meg senkinek a világon, de hát a főhadnagy ur jobb volt hozzám, mint az apám és ma már talán a menyországban pipálgatnék, ha nincs hozzám olyan jó szívvel. — Hát megteszed, ugy-e János? — De csak a kerti frontról lehet szó, amelyik nem néz errefelé az uccára. Az embereknek nem szabad észrevenniök, hogy jár itt valaki. De van a kert felől is öt nagy szoba, egészen rendben vannak, nem kell ott még egy térítőt sem megigazítani. — Nagyon jó lesz. — Ha tetszik, mindjárt meg is mutatom. — Az bizony igen üdvös lesz, mert ugyancsak furcsán festene, ha a saját lakásomban nem ismerném ki magam és nem tudnám, hogy hol a villamos kapcsoló, vagy a csengő. Hátrakerültek a palota kerti homlokzata felé, ahol széles lépcső vezetett fel a virágokkal és hordókba ültetett pálmákkal ékesített terraszra. A terraszon nyugágyak, kényelmes karosszékek, asztalok sorakoztak egymás mellett s a középről hatalmas üvegajtó nyilt az ezüstszínű selyemtapétával bevont szalonba, melynek bútorai sötétkék, ezüsthimzésü brokáttal voltak bevonva. A falon felbecsülhetetlen értékű mesterművek, eredeti Géricault, Delacroix és Ingres képek, melyek magukhoz vonzzák és nem bocsátják el többé az ember tekintetét. Egy üvegszekrényben régi francia porcellánok, gáláns jeleneteket, pásztoridilleket ábrázoló csoportozatok. Jobbra egy másik sárga tónusban épített szalon, melyet vörös rózsák izzó szine szakított meg helyenként és halvány vibrálással tükröződtek vissza a túlságosan fényesre viaszkolt padlóról. Az ablak-168 l«l r
