Bácsmegyei Napló, 1927. március (28. évfolyam, 58-88. szám)
1927-03-13 / 70. szám
18. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1927. március 13. — Ép ez a szép, — jegyezte meg meg egy másik. — De igaz is marad a régi közmondás, hogy a jótett sose vész egészen kárba. Most megvan a jutalmad érte. Eljutsz a vágyaid Mekkájába: Amerikába. —Aminek annál is jobban örülök, mert fölkereshetem ott Telkyéket akiket azóta majdnem elfeledtem, s megköszönhetem nekik, hogy az apjuk háladatossága révén megláthattam az uj világ csodáit. ... E percben a közjegyző jött, letelepedett az asztalhoz, s halkan, súgva újságoltál — Baj van. Nagy baj. Elfelejtették a doktor szerencséjét és kérdőleg néztek a rossz hir hozójára, aki tompított hangon folytatta: — A városi pénztáros keresett föl az imént, Dubay. A kasszában nagy a mankó. Kétségbeesve kért, hogy segítsünk rajta. Holnap vagy legkésőbb holnapután rovancsolás lesz, s ha a hiányra rájönnek — Dubayt szerették, mert jó embernek ismerte mindenki, s tudták, hogy a hiányzó pénzt nem vesztette el kártyán s nem is költötte nőkre, mert imádta a feleségét, aki két év óta egyik szanatóriumból a másikba vándorol a makacs betegsége miatt. Biztos, hogy ami hiányzik a közpénzekből, azt a drága gyógyintézetek, a doktorok és gyógyszerek emésztették föl. — Mennyi a hiány? — volt az első kérdés. A közjegyző döbbenetes számot mondott. Mindnyájan megijedtek. Csak a doktor maradt nyugodt. Kalapjába ejtette az amerikai csekket, s erre a beszédes gesztusra a többiek is bizakodóbbak. lettek. A malomtulajdonos, akinek ép kedvezett a konjunktúra, tekintélyes összeget dobott a csekk után, s megígérte, hogy az ügy sietősségére való tekintettel, miingyárt reggel.készpénzre váltja az utalványt. A többi urak is tehetségük szerint követték a példát, s néhány perc múlva a pénztáros meg volt mentve. — Akár a Carpathián, — jegyezte meg az egyik prókátor. A járásbiró pedig Miklóssyhoz fordult: — Szegény barátom, megint nem mehetsz ki Amerikába. — Olyan sürgős az? — válaszolta a doktor. És mosolygott. A Szect Rókus 1000 lábsósfürd ő Elsö í-sssslli-ííes* Negyedik nap AS.ä3.E.«,!3»I, nap A Szent Rókus lábsóból egy csekély mennyiséget meleg lábvizben feloldunk. Nyerünk ezáltal oxigénnel telitett vizet, mely csodálatosan jótékony hatást gyakorol a fájós lábra, megszünteti a kínzásokat, melyeket a cipő szorítása okoz. Elmulasztja a legmakacsabb fagydaganatokat, a tűrhetetlen fagyási viszketéseket. Hosszabb áztatás megpuhitja a tyúkszemeket és bőrkeményedésekét olyannyira, hogy azok kés, borotva nélkül eltávolithatók. Egészen biztos, hogy a Szent Rókus lábsó a legelhanyagoltabb lábat is újjá alakitja annyira, hogy a szűk, sőt uj cipő olyan kényelmes lesz, mintha évekig hordta volna. Járkálhat, amennyit akar, állhat egy helyen órákig a fáradtság vagy fájdalom legcsekélyebb érzése nélkül. Egy nagy csomag Szent Rókus lábsó ára 16 dinár. Kapható minden gyógyszertárban. — Ha nem kapná, forduljon a szuboticai KOLLÁR ÉS GABRICS „Nada“ drogéria» Szubotica Strossmayerova ulica Eredet csakis zöld-csomagolásban. Beethoven pókja Irta: Szigethy Vilmos A vonósnégyes társaság tagjai olyan pontosak voltak, mintha az óra járásához igazították volna minden életműködésüket. A kis város kövezetén, amely kongva visszahangzott a lépésektől, bizonyos ritmikus zöngék hangzottak, apró tipegő járás és a telekkönyvvezető ilyenkor letette kezéből az újságot. — Nyolc óra lesz mindjárt — mondta — készíthetitek a teát. Az időhatár, eme megállapítását ugyan* akkor okszerűnek tartotta bővebben részletezni, igen, mindennap egyformán részletezte, szinte várták is már a családbeliek. — Tudniillik — mondta — tudniillik most megy Privolcsik zenetanár ur kvartettezni a plébániára. A tipegő lépések, Privolcsik zenetanár ur magas cipősarkának kopogásai, meghalkuVtak, elnyelte azokat az éjszaka némaságra törése. Újabb uccák következtek újabb házakkal s pontosan a Szentháromság-tér sarkán más hangok támadtak. — Jó estét, biró ur, jó estét kívánok. — Alázatos szolgája vagyok. Sdmeczy járásbiró ur féloldalt dűlt termete tűnt elé a világosságban, már csak annyiban, amennyire világításnak szabad nevezni a kis város petróleumlámpái közül a véletlenül idetévedtek — Haladjunk együtt —• mondta akkor Selmeczy biró ur — s némi humor kifejtése indokából azt is megmagyarázta, hogy miért? Tudniillik kevesebbé kerül. A plébános előhúzta a zsebóráját, mikor megérkeztek a vendégei. — Szeretem a pontosságot, üdvözlöm az urakat. A társaság negyedik tagja, az adópénztáros, már ott volt. Töbnyire vacsora előtt érkezett, már hétkor, bizonyos ősi jogok alapján ott is maradt s csöndes megegyezéssel rendben tartotta a plébánia pincéjét, vigyázva, hogy a szerény hordócskák tartalma idejekorán engedtessék le palackokba, mielőtt virágot kapna a bor. A város ilyenkor már csöndes volt, azt lehet mondani, hogy kihalt. Szinésztársulat egyszer tévedt erre az esztendőben, az is nyáron és két hétre, mert télen hiányzott a működök számára alkalmas helyiség. A uagyvendéglöben pár késön érkezett utazó vacsoráit, az agglegényi törzsasztal bekapva az utolsó falatokat, átment a kávéházi részbe hallgatni a rendőrkapitány előadásait a modern nyomozásról, aminek gyakorlati kivitelére — hála Istennek - eddig nem nyílt alkalom a csöndes vá roskában. Az uccák petróleum-lámpásai mélán pislogtak, gondviselő szelleme az egész országrésznek, a rendőrkapitány, az ötödik spriccert hajtotta fel és újabb fejtegetésekbe fogott, egy öreg tanáraz újságokat bújta a sarokban és lelkiismereti furdalásokat érzett, amiért az ifjú riporter-gárda sohasem tanult meg magyarul; a magánlakásokban minden gye rek már aludt, megfürdvén előtt a jó szappanos lében — éjszaka volt. Itt nem törődtek az emberek mélyen járó problémákkal, egy fiakker végiggördülése a külső uccákon a szenzáció erejével hatott, az irodalomról és a mü vészetröl csak annyiban vettek tudomást, hogy néha könyvvigécek lepték el a várost és aláírásokat gyűjtöttek hazánk nyomorgó jeleseinek a fölsegélyezésére — az a négy ember, aki a plébánián megszólaltatta Beethovent, Grie get, ezeken az átszellemült estéken kivül kénytelen volt ép úgy élni, mint a többiek, részt kérvén aprólékos eseménye ikből, szidva, vagy dicsérve a polgármestert, amint azt a helyzet, vagy az újabb hangulat követelte. A játékban sem voltak híres művészek, de hát azt hiszem, hogy a művészet nem világhírben nyilvánul meg, hanem a lelkek megértésében, egy-egy finom vágy álmának akármüy szerény megtestesítésében. Nekik lelkiszükséglet vdt a zene, jsapi prózái yáJtottáJí föl tuti arany-versekre s atnig muzsikáltak, az arcuk átszellemült, szomjassá vált az ajkuk is, ott szivta magába az akkordokat, kissé megnyílva. Nekik a zene volt a családjuk, annak is szentség minden megnyilvánulása. A külső világnak semmi köze ide, ezek bensőséggel telt, intim örömök, mások hozzászólása nélkül. A kottaálványokat a szoba közepére húzták, gyertyavilága hintett ide kristályos tiszta, fényt. Azon az estén ä prímet játszó Selmeczy biró ur egyszer majd megakadt. Éppen Beeíhoven-szonáta dallamai hullámzottak a levegőben, mikor a menyezetről sietve ereszkedett alá egy pók. Fele utón megállt, aztán jött még pár arasznyit, lassan, szemmellátható gondolkodó óvatossággal. Olyan biztosan függött vékony fonalán, mintha szilárd talapzata volna. Néha kinyújtotta egyegy lábát, de az sem volt mozgás, inkább tulfinomult rezgés. A zene véget ért s akkor azt mondta Selmeczy biró ur. — Majdnem megzavart ez a pók. Le akartam verni, de féltem, hogy elvétem a taktust. — Persze, persze, felelte a plébános és körültekintett a szobában. Beveszi magát a sarokba, alig látni meg A pók akkor már nem volt semerre sem látható. Eltűnt, mintha a fal nyelte volna el, utáná-világitotak a magasba, — nem látszott. Ahogy elhaltak az akkordok, visszakapaszkodott a fonalán, nem is került többet elő. — Egy kis gyantázás, uraim! — szólt az adópénztáros és apró poharakban bort hozott. Kortyonként szürcsölték az italt, közben arról tárgyaltak, hogy uj kottákat kell már beszerezni, nehezebb témákkal tegyék próbára a képességüket. — Vegyük elő Haydnt! — indítványozta a zenetanár. Diákkoromban a Vigadóban egyszer... sosem felejtem el... A város régen aludt, éjfélkor eloszladozó tagjai a vonósnégyesnek nem zavartak senkit. Néha álmatlanul havert ágyában a telekkönyvezető, elrontotta valamivel a gyomrát s hegyes cipősarkak kopogására fölneszeit. — Tizenkét óra van, állapította meg, a tanár ur most megy haza. A következő zene-estély ép úgy Beethovennel kezdődött, mint rendesen. Az első résznek a közepén járhattak, mikor a plébános ur összeráncolta a homlokát. Csöndesen, óvatosan ereszkedett alá a menyezetről a pók. Megállt ugyanott, a hol múltkor, illedelmes közönség gyanánt, halkan reszkető testtel, s visszamenekült újból, mikor véget ért a zene. — Látták az urak? — kérdezte a pap. — Nem kellene bántani — szólt a tanár. Az állat is szereti a zenét, sőt mondhatni, nagy befolyással van rá. Zenével szeliditenek állatokat s tudok egy kutyáról, amelyik befurakodott a szobába, valahányszor zongoraszót hallott. — És vonyitott! — tette hozzá az adópénztáros. — Dehogy, figyelemmel hallgatta a zenét, csak az üveghangok iránt volt érzékeny. Azonban ne menjünk tovább, a fizikából is tudjuk, hogy bizonyos hangokra megreped az üveg! Ne bántsuk hát a pókot! Folytatván Beethovent, a fürge kis takács újból előkerült s most már szeretettel nézte mindenki. — Végtére — mondta a plébános — végtére azt sem értük el, hogy bárki érdeklődött volna a működésűnk iránt. Nem akar ez panasz lenni, hiszen mi csak a magunk gyönyörűségét elégítjük ki, tapsra nem vágyunk. De itt figyelem kisér, habár az Istennek ilyen kis állati teremtménye részéről is. — Én nagyon szívesen látom! — lelkesedett a biró. — Nem árt senkinek, vélte az adópénztáros és Tschaikvszky müveinek az interpretálása ügyében tett indítványt. Aztán más erőteljes müvek következtek, zengett a kis szoba, a hangok szé verődve a falakon hömpölyögtek, hogy végül belevesznek a teljes némaságba. — Nini — mondta féltizenkettő táján a plébános — a pók hűtlen lett hozzánk. A biró jókedvűen nevetett. — Hja, hátha müértő! Nem tetszik ám föltétlenül minden neki! Hosszú hetek múltak, a tapasztalat pedig kezdett kialakulni. Kezdetben megjelent a pók, már közelebb is merészkedett, hiszen látta, hogy megszokták, nem bántják, — aztán amint jött, úgy távozott. — De azt mondja valamelyik estén, mikor már az órát figyelte mindenki, a plébános — Van még időnk, ismételjük el, még egyszer Beethoven egyik tételét. Lágyan, szelíden hangzott föl a zene, most azonban csakugyan megakadt a biró. — Nini, itt van! A pók ereszkedett lefelé. És ott maradt végig, figyelve, érdeklődve, csak a végén menekült. — Ez érdekes! Csak Beethovent szereti. Kipróbáljuk legközelebb! Attól kezdve aztán már öten voltak. A vonóstársaság négy tagja, meg a Beethoven-imádó pók. Eleintén csodálkoztak, el tudtak merengeni a kérdésen, hogy a teremtőerő micsoda finom érzékkel látja el az állatot is és milyen különös példány ez, amely reagál a zenehangra, de abból is kiválaszt bizonyos irányt, hogy úgy mondjam egyetlen szerzőt s megállapithatlan szervezete vonzódik a mély érzések muzsikusához! Már úgy hívták: A Beethoven imádópók s a kedvéért többet játszották ezt a szerzőt, önmagukat is beleringatva a szonáták mindennel kiengesztelő mei leg hangulatába. Napközben, találkozván, azt kérdezte a biró. — Mit csinál a pókunk, főtisztelendő ur? —■ Köszönöm a szives érdeklődését, de ha világosság yan, nem mutatja magát Majd estére, estére. Az éjszakák egyre hosszabbodtak ezalatt, már sötétség lepte el délután a várost és nem került a sarkokra elég lámpás, amely keresztül verhette volna fényével a ködöt. Karácsony táján szünetelt a szórakozás, mert a parochián nagytakarítást rendeztek, bizonyos ócska falakat ki kellett meszelni, elhagyatott kamrákat rendezni — azonban minden elkészült végre s karácsony első estéjét aggódó türelmetlenséggel várták mélyérzésü tagjai a vonóstársaságnak. — Beethoven! — mondta a zenetanár és pár pillanatig csak kottalapok zörgése járta át a szoba csendjét, hogy fölváltsa azt a szimfónia bübája. De kijöttek két hét óta a gyakorlatból vagy mi bajuk volt? — ma nem ment úgy semmi, mint máskor. — Nem látom a pókot! — mondta az első szünetben a biró. Vájjon hol maradhat? Folytatták a muzsikát, Beethoven következett egy órán át, de fürge takácsa az állatvilágnak nem jelentkezett. A vonók fáradtan működtek, az arcokat ma nem vonta be az átszellemülés aranya, a plébános sóhajtva mondta később: — Azt hiszem, az én hibám. Nem figyelmeztettem a nagytakarítást végzőket... A jó kedv, a drága derű elszállt, a poharak után nem nyúlt senki, az adópénztáros merengve nézett a levegőbe. — Vájjon hol lehet most szegény! A zenetanár maga elé bámult, egy kissé keserűen vonogatta a vállát. — Igazán, nincs az embernek eztán kedve a játékhoz. és az eredménnyel kimondhatatlanul meg vagyok elégedve. Kérem, küldjön újból 10 dobozzal az ön piluláiból és 5 doboz teát, mert szükségem van barátnőim részére is, akik tanúi az én sikeremnek apröiföserMisstak-beme. sokszorosan *«.*■-* K°Tá~ F“«nc ui°*ut Elhízás ellen használtam a küldött 3 doboz YILFAN-TEÁT ég 12017110 VILFAN-PILULÁKAT
