Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-06 / 35. szám
2Ö. oldal. 1927. február 6 BÁC5MEGYE3 NAPLÓ Ezt a nyájas szimpátiát nem lehet lemérni se rőffe!, se mázsán. — Most készült cl az uj 'drámám, hogy hol kerül majd szinre, még magam sem tudom. ~ Miről szól? —1 A legaktuálisabb, a legégetőbb problémáról, a nőről _ •? — ö az örök ütközőpont az északi saroktól Párisig és vissza. A mai írók szégyellik ezt bevallani, mert azt hiszik; hogy ismétlésbe esnek, fis inkább pénztárcával. A XX-ik századnak nincsenek romantikus szempontjai. Csak rossz emberek vannak és még rosszabbak. Ez az egész választék. Szinte nyomtatásban beszél, kerek, elegáns mondatokat szúr a levegőbe, mint a virtuóz dohányos, aki csudás karikákban eregeti ki szájából a füstöt. A változó irodalmi irányokkal egyidejűleg uj erkölcsök, illetve az erkölcsös életmódra való törekvés pusztít járványként írók és művészek között A kispolgár nem oly kényes a becsületére, rav asz, körmönfont kér telessel, olyan hátulról mellbe közelítik meg a szerelmet. Cinikusan és fölényesen. Pedig valamennyien félnek tőle. Bosszút állnak rajta, mert elbánt velük, uram: a házassági dráma gy áros ok mind bukott, megcsalt férjek, kijátszott szeretők! Én tisztelem a nőt! Én oltárt emelek a szerelemnek! Amit mások közprédául vetnek oda a szemérmetlen tömegnek, én csak verssel merem megközelíteni. Ó, annak van mindig igaza, aki hinni tud! Mindegy: politika, karrier, nacionalizmus, szocializmus, nő, de hittel verekedjünk érte, Amikor nem siettem lelkendezni, felhúzta sasorrát. Általában sűrűn érzékenykedett. Egy ember, aki állandóan ineg van sértve. — Napilapokba nem dolgozik? — Az ujságirodalom meghalt, kampec. Az iró fizet, hogy lehozzák a cikkét vágj' a novelláját. Jean Cocteau, a tehetséges fiatal költő, annak köszönheti a karrierjét, higy a papája nagj'on gazdag és nem sajnálta azt a pár ezer fnfnkot a fia hírnevéért. Keservesen panaszkodott a züllöti. korrupt viszonyokra. — Parisban ma a karrier tisztán pénzkérdés, csak úgy, mint az üzleti hírnév. A kritikának is ára van, akár a kalapnak, vagy a lisztnek. A tehetség, ha anyagi eszközök, vagy szerencsés véletlen nem állanak a rendelkezésére, már elbukott, mielőtt még elindult volna. Kegyetlen szentencia, de a modern irodalom piacán a tehetség nem elegendő tőke az érvényesüléshez. Egyszerűen nem engedik szóhoz jutni. Azt, ami a legvéresebb küzdelem volt mindig: nevet szerezni és közönséget, egy névtelen «'•ó ma, ha maga Dosztojevsz■*1 IWVS *Tii "TI Wi* flHfccstailm üres mint a családos piktor. Hogy ía szomszédja jó véleménnyel legj'en róla, hogy ne tartozzon a fűszeresnek, hogj’ becsületrend fityegjen a mellén és az akadémia hivatalos dicsfénye a homloka körül. Ezek az ádáz kísérletek a konszolidáció felé valóságos rémületet keltettek a már cégjcgj'Zett, tisztességes burzsoázia között. De M. Rostand tiszteletre méltó kivétel, aki őrzi a régi bohém tradíciókat és szereti elképeszteni a nyájas olvasót, az undokot. akit 6 kénytelen kiszolgálni, minden utálata ellenére is. ö az utolsó bohém. Kicsit pózol, kicsit vadregényes, de I azért jól áll neki ez a divatjamúlt mártirarc. Lánj-os eperajka összhangban van a Lavallier nj’akkcndöjével. A pa- I pája gloirejét váltja fel aprópénzre és ! a kávéházban életfogytiglani hitele van. í Ezzel szemben a patron sohasem mulasztja el zajosan figj’clmeztetni a vendégeit: — A nagy költő fia! És ujjal mutogat rá. Mint cgj' műtárgyat. antik holmit, ttgy kezelik. — Vegyük csak a Dumas esetet — magyarázta páthosszal a kis Rostand — az öreg is nagy iró volt, de a fia mégis túlszárnyalta! Ez gyengéd célzás akart lenni a — szerinte — analóg esetre. — Apa rólam mintázta a Sasfiókot. A legjobb barátok voltunk apával, a témáit mindig elmesélte, vitatkozott velem és ő nézte át első zsengéimet. Csak mióta meghalt... — Ah, az atj'ja a legélragadóbb költő volt, aki csak élt a földön! — hörögte átszellemülten a kávés, aki az interjú hírére szintén odatelepedctt és figyelmeztetett, hogy Rostanddal kapcsolatban a kávéházról okvetlen emlékezzek meg. Milyen borzasztó . lehet. egy. írónak,. ha folyton' a papáját dicsérik előtte! A másik költőt! A csökönyös halhatatlant, aki túlélte őt még holtan is! Ha egy csöppet zseni: biztos gyűlöli riválisát, az örökéletü konkurrenst, akiről beszélni fognak akkor is, mikor már Maurice-t rég elfelejtették. — Az ellenségeim üldöznek — súgta lekonyult fővel a piszkos márvány asztal fölött — folyton brómot kell szednem, bogy csillapítsam az idegeimet Az életemre törnek! Részvéttel bólintottam feléje. Szegény Sasfiók! Egy űzött vad ö, akit a kutya se kerget. Tamás Isivan Egy plakát életrajza Irta: Diószeghy Tibor A plakát nem az örökkévalóság számára készül. Más a célja és más a rendeltetése. Az a plakát, amelyik kéthárom hétnél tovább marad kint a palánkokon és a hirdetőoszlopokon, elmondhatja magáról, hogy tisztes kort ért meg, mert a .plakátok közt dúl a gyermekhalandóság s ezer közül alig akad egy-két olyan Mathuzsálein, amelyik eljut odáig, hogy születésének első évfordulóját megünnepelje. A plakátmüvészet' történetében éppen ezért egészen egyedülálló a híres »Vörös Ember« esete, amely, noha már több, mint tizenöt esztendeié annak, hogy meglátta a napvilágot, még mindig él és mozgalmas pályafutás után — amelynek során többek közt állt bíróság előtt, elplagizáUak, szobrot kapott, betiltották, belekerült a lexinkonba és földönfutóvá tette alkotóiát — most végül hilbizományt szerzett a művésznek, aki kőre rajzolta. A VKros Ember születése A budapesti Népopera-kávéház egyik törzsasztalánál, amely mellett a magyarországi szociáldemokratapárt vezérei fogyasztották el ebédutáni feketéjüket. tizenhat évvel ezelőtt valaki felvetette azt az ötletet, hogy a párt napilapjának. a Népszavának nagyobb propagandát kellene csinálni. — Egy jó plakát kellene — mondta Garami Ernő, a későbbi kereskedelmi miniszter, aki akkor felelős szerkesztője volt a pártlapnak. Az asztal A'égén egy huszesztendđs fiatalember rajzolgatott vörös ceruzával a márványasztalra és a kezében tartott újság címoldalára. Az asztalnál ülő pártkorifeusok egyrésze nem is ismerte, csak annyit tudtak róla. hogy szobrász és nemrég tért vissza Angliából, ahol több esztendőt töltött. Még javában folyt,-^ vita arról, bogy milyennek kell lenni a jó ujságplakátnak, amikor a fiatal művész kiszakította az összefirkáit ujságoldalt és csöndesen odatette Garami elé: — Nem lenne ez jó? Biró A művész, akinek hevenyében odavetett vázlata kéz.röl-kézre járt az asztaltársaság tagjai között, Biró Mihály volt, a budapesti Iparművészeti Főiskola kitüntetéssel végzett növendéke, csakugj'an nem festő, hanem szobrász. A plakátskicc, amely egy csapással a világ legjobb grafikusai közé emelte, első szárnjT>róbálgatásai közül való volt ezen a téren. Tanulmányai befejezése után 1910-ben átlami ösztöndíjjal ment ki Biró Angliába és a Guild of Handicraft campdeni telepén tanult és dolgozott tovább. Ha valaki ekkor azt jósolta volna neki. hogy egy év múlva kezébe sem veszi többet a mintázófát és végleg átpártol az ecsethez, a fiatal művész bizonyára nagyot nevetett volna,.annál is inkább, mert mint szobrász egyremásra aratta Angliában a legkomolvabb sikereket. A Studio plakettpályázatán eisö dijat nyert, ugyancsak megnyerte az Aston Villa sportklub pályázatát egy leheletszerű finomsággal ötvözött eziistserlcggcl s szobrai is a legmelegebb elismerésre találtak a miibarátok között. Nagy reményekkel kecsegtető szobrász! karrier szakadt meg azzal, hogy Biró Mihály katonai szolgálatának meg- í kezdésére visszatért Angliából Budapestre s hogy itt kiderült a kisplasztika pepecselő mesteréről. hogy robusztus erő és lendület van a vonalaiban, ha agyag helyett papirlepedőn testesíti meg a gondolatait. Nadrágot az aktra! A kávéházi skicc osztatlan tetszést aratott: a .harcos újság betűiből megelevenedő és a hetüket megelevenítő szimbólum összezúzott vörös kalapácsával minden ellenvetést. Illetőleg komoly ellenvetés csak egyetlenegy merült fel a vázlat ellen, a pártvezetőségi tagok egvrésze kifogásolta a férfiak szerintük túlzott realizmusát és azt indítványozták, hogy a kalapácsos ember húzzon fel legalább egy kék munkásnadrágát, — Egjr vonást sem változtatok a rajzon — jelentette ki erre a fiatal szobrász nyugodtan — ha ez igy nem jó. inkább összetépem és nem rajzolok többé. Nem is változtatott. Amikor megkapta a megbízást a plakát elkészítésére, felmerült a kérdés, hogy a lap melyik számának címoldalát nagyítsák fel alapnak a rajzhoz. A választás az 1911 junius 9-iki lapszámra esett, amely Kun fi Zsigniond későbbi közoktatásügyi miniszternek — jelenleg a bécsi Arbeiter Zeitung főmunkatársa — »Itt az irás!« cimü programcikkét közölte az első oldalon. Ebből a cikkből plakátnagyságu kiilörrienyoinatot készítettek rajzpapirra Biró számára és erre rajzolta fel fekete és vörös litográfkrétával a kalapácsos aktot. A siker Ez volt az első művészi plakát Budapest uccáin. Leírhatatlan volt a sikere. A járókelők mutogatták egymásnak, a lapok cikkeket Írtak róla. a szociáldemokrata párt levelezőlapokon sokszorosittatta és terjesztette. A »Vörös Ember«-ről — ezt a nevet kapta a plakát rögtön — úgy beszéltek mindenfelé, mint egy színházi premierről. mint egy érdekes politikai leleplezésről, mint égj' szenzációs tömeggyílkosságról szoktak. A plakát későbbi sorsa úgy fordult, hogy emiatt nem érdektelen megjegyezni: a hatóságoknak és az ellentétes világnézetű lapoknak ekkor még nem jutott eszükbe kifogást emelni a Vörös Ember ellen. Sőt. A konzervatív művészek egyik vezetője, Zala Gj’örgj\ a szobrász büszkén jelentette ki, amikor a művészkörökben addig ismeretlen Bírót bemutatták neki: — Mindjárt gondoltain, bőgj' ennyi erővel csak egy szobrász tudhat tä]zólni! Máról-holnapra a legfelkapottabb plakátmüvésszé tette Biró Bihályt a Vörös Ember. Nyakra-főre kapta a megrendeléseket magáncégektől, minisztériumoktól és egyéb közintézményektől egész Magyarországról, sőt külföldről is: a berlini Das Plakat, amely legtekintélyesebb folyóirata volt akkoriban a plakátmüvészetnek. színes reprodukcióban közölte a. Vörös Embert és külön cikkben hivta fel az uj művészre a piakátbarátok íigj'clmét. A munkásság kívánságára gomblyukba i illeszthető jelvény is készült a Vörös Emberből és ez lett a szociáldemokrata párt hivatalos jelvénj'e. A vádlottak padján A plakát két évig volt kint minden incidens nélkül az uccán. Közben az utolsó példányig és 1913 elején újra nyomták az első fonna kétszeres nagyságában. A magyar parlament ebben az esztendőben kezdte tárgyalni gróf Tisza István kormányának a sajtó megrendszabályozására irányuló törvényjavaslatát. Az ellenzéki pártok, köztük elsősorban a szociáldemokrata párt, heves kampányt indítottak a törvényjavaslat ellen s a Népszava megrajzoltatta Biró Mihállyal a régi plakát aktualizált variációját: a kalapácsos vörös ember láncra van verve és a lánc végét szuronyos csendőrök, katonák tartják a kezükben. Az államügyészség nj'otnban inkriminálta a plakátot és Biró Mihály izgatással, lazítással és a véderő elleni büntette! vádolva a budapesti törvényszék elé került. A tanácsban, amely az ügyet tárgyalta. a sajtóügyek rettegett birája, Baloghy György elnökölt, aki a személyi adatok {elvétele után a maga nyers modorában mindjárt megkérdezte a vádlottól: — Nem kar a maga tehetségét ilj'esrr.ire pazarolni? — Ez is művészi munka — válaszolta Biró kitérően. — De mit fog csinálni, ha bezárják? — A cella falára fogom felrajzolni véleményemet a biróságról. Erre, ugjr látszik, nem volt kiváncsi a törvényszék és a művészt felmentette a vád alól. Az ügyész felebbezett az Ítélet elleai- A háború kitörésé után, minthogy
