Bácsmegyei Napló, 1927. február (28. évfolyam, 30-57. szám)
1927-02-20 / 49. szám
24. oldal. ___________________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ _______________________1 27 február 20. Nyomorog a Dllbáná1 eg jkor gazdag népe Harminchaté er hold termőf ölde pusztított el a mit évben az ár íz Vrsacról jelentik: A Délbánát szorgalmas, munkás népe ma a legnagyobb nyomorban van. Az egykor gazdag vidék a pusztulás képét mutatja s ahonnan még évekkel ezelőtt több ezer vagon gabonát exportáltak, az ma Ínséges terület s a Vöröskereszt segítségét kellett igénybe venni, hogy száraz kenyere legyen a népnek. Több oldalról érkezett panasz hatása alatt felkerestem Nádaski Oyura vrsaci főszolgabírót, aki készséggel állott rendelkezésemre és a Bácsmegyei Napló részére a Délbánát helyzetéről a következő nyilatkozatot tette: — A Délbánátban leírhatatlan nagy a szegénység, különösen igen szomorú a helyzet a vrsaci járásban. A három éves rossz termés következtében a lakosság elszegényedett, a községi pénztárak úgyszólván mind üresek. Nincs pénz, a fizetéseknek a községek nem tudnak eleget tenni, s ha ez még tovább igy tarty magam sem tudom, mi következik. A parasztnak egyáltalán nincsen pénze, nem tud fizetni s igy a községi pénztárak bevételei is a minimumra csökkentek. — Az árvíz leírhatatlan pusztításokat végzett. Három felhőszakadás négy községet teliesen cl pusztított, s felbecsülhetetlen károkat okozott a romániai árviz, amiből mi is sokat kaptunk. — Az elmúlt évben a vrsaci járásban harminchaté rer prima termőföld volt viz alatt. — A vizszabályozás teljesen tönkre megy, a telepesek egyáltalán nem engedelmeskednek a vizszabályozás! rendeleteknek s igy következett be az a szomorú tény, hogy nálunk, ahol régen 10—18 métermázsa búza termett holdanként, ma alig terem 1—2 mázsa. — Békeidőben többezer vagon búzát exportáltunk külföldre, ma olyan nagy az ínség, hogy a Vöröskereszt kénytelen volt, különösen a telepesek között, tizenegy vagon búzát segélyképen kiosztani — A csatornák teljesen bedugultak, a régen másfélméteres árkok ma a földdel egyenlőek, az utak rosszak, a hidak mennek tönkre, ügy hogy rövidesen megint ott leszünk, ahol száz esztendővel ezelőtt voltunk a csatornázás elö.t. Segítsen az á'Iam! . . . — Ha az állam nem veszi rövidesen a kezébe a vizszabályozást és nem segit a Délbánát, nyomorgó népén, akkor hamarosan viz és mocsár fogja borítani a terméKény' príma bánáti szántóföldeket. A lakosság teljesen el van adósodva, a társadalom, a vármegye, a járás nem bir el újabb terheket, itt csak az állam tud segíteni. — Az itteni mintagazdaságokat csakis az állam lenne képes helyreáll tani. A vizszabályozást, amit azelőtt az itteni uradalmak végeztek el réti földjeiken, most az államnak kellene rendbehoznia. A magyarországi optánsok teljesen tönkrementek — A vrsaci járásban a magyarországi optánsok teljesen tönkrementek. Velikigaj és Balato mellett elterülő földjeik másfél’méteres víz alatt állanak, úgy hogy az idén egy szem búzájuk sem termett. S az egykor jómódú birtokosok most kénytelenek napszámba menni. Nehéz helyzetüket azonban megadással tűrik, Noviszadig és Szübotidáig is elmennek munkát keresni s nehéz küzdelmek árán, de fenn tartják családjaikat, ök dolgoznak, nem úgy, mint a kuglicaki kolonisták, kik leírhatatlan nyomorban, száraz kenyéren és vizen élnek, napszámba azonban még sem akarnak menni Ezek a telepesek, akik az uradalmaknak legjobb termőföldjeit kapták, annyit nem. képesek termelni, hogy a megélhetésüket biztosítsák. Istállóban, magánházakban laknak, nincs egy háziállatuk s ölhetett kezekkel várják sorsuk jobbrafordulását. Egy kereskedő hatszáz váltója — A teljesen eladósodott lakosság képtelen fizetési kötelezetségének eleget tenni. Ismerek egy velikigaji kereskedőt, aki egymaga hatszáz váltónak a tulajdonosa s ezekből egy párát sem képes behajtani. Adófizetésről szó sincsen, képtelen ez a tönkrement nép fizetni. — Aránylag még a legjobb anyagi helyzetben a német lakosság van, kik szorgalmas munkájukkal legalább anynyit elő tudtak teremteni, amiből szerényen megélhetnek. Jertnanovci, Dobricsevó és Krivabara községekben mintegy háromezer magyar is lakik járásomban. Jóraváló. tisztességes emberek, kiket az agrárreform földhöz juttatott. A gróf Bissingen féle uradalomból a le osztásnál ök is kaptak. — Járásom 43.000 főnyi lakossága közül külömben küröibelül 15.000 szerb. szén állott már, a tető deszkarészeit is kimérte óvatos krétajelzésekkel és úgy látszott már, hogy estére készen is lesz az ól. Sóvárgó János, a kisbérlő, a tizholdas urasági osztás fiatal zsellérje a ma_gaverte ház sarkában eltűnődött kis vagyonkája szaporulatán. — Lám, az idén disznót is tartok — emelte az önérzet és a munkásember büszkesége a bársoriylajbit. Az asszony künn a salátáskertben duggatta a hagymát. Plroskendős feje úgy hajbókolt a finomra gereblyézett ágyak iölött, inint valami nagy, vörös pülangó. A szögeket készítette már János és a kalapácsot hogy ráverje, a hevederekre a tetőt és az oldaldcszkákat, amikor rádöbbent a hiányra. A mellső, rövidebb két oszlop szetnöldökgerendája hiányzott. A nagy sietségben János el is felejtkezett róla és azt hitte, bogy a gyárból vásárolt anyag éppen elég lesz az építkezéshez. — Mit csináljak?... — tűnődött el markában a szögekkel és a kalapáccsal. Lcgcgyeszeriibb lett volna befogni a Tündért és nekihajtani^újra a városnak, megvásárolni a gerendát. — Hogy a kórság csapkonna beléd... — fakadt el Jánosban az epe és tanácstalan, sötét indulat öntötte szivén. Dühösen mérte föl a készülő építményt, a hi^lás föltéglázott padlóiát a kihomokolt fekvőhelyet, csak az oldaldeszkákat kellene fölverni rá, a tetőt és kész. Keserű harag csapott ki szemeiből. Lám. ilyen a szögény... — csikordultak össze a fogak és vad erővel vágta a földbe a kalapácsot. Szétnézett a harmatos határba, ahol a tegnapi eső íélaraszoS növést, húzott a kukoricákon. A tavasz langyos melege mosolygott le az égtől és életébresztő csókjai bontogatták a kertek cseresznyevirágait. Oda sem szólt az asszonynak, hanem vállára vetette a kapát és indult a földek közé. A dűlőmön ragadt még a csúszós agyag és János csizmájára nagy. fekete rögnogácsák vastagodtak. Bukdácsolva haladt előre. ' _ A kukoricát... legalább. — motyogta kelletlen magabiztatással, — mégkapálom. El is kezdte, mindjárt a mesgyeszélen. Ütemes csapásokkal töltötte föl a gyöngesárga töveket, óvatosan kikerülte a kelő paszulyfészkeket és a ludájtök serkedő szikleveleit. Teljes órahossznt dolgozhatott már, mire a mesgye túlsó szélére ért, a cseresznyefa alá. Ez már a Savanya szomszéd herésében állott. Ötévesforma, fiatal gyümölcsfa. tavaly, már hozott is —.emlékezett rá —, mert megkínálta őt is a szomszéd a ropogós, iz.es gyümölcsökkel. Csupa, merő virág volt a fa. Patyolatfehér kösöntyűk a selymes ágakon, méhek döngicséltek rajta mámoros szerelemmel és az alápergő virágszirmok nagy. kerek foltot havaztak a faderék köré. János megállóit a fa előtt és szemöldökének barna ive összehuzódott. — Az ám,... — indította útnak a motoszkáló gondolatot,... — az ám, a cserösznyefa ... A résre lelt gondolat pillanat alatt föl-15.000 román, 10.000 német és 3000 magyar. A vrsaci járás egyébként 120 kilométer hosszúságban a román határ mellett fekszik s igy igen sok a kettősbirtokos. — A nehéz viszonyokhoz, a nagy nyomorhoz viszonyítva a közbiztonság elég jó, mert a bánáti nép a legnagyobb megpróbáltatásokat is megadással viseli, bűncselekmények elkövetésére csak a legritkább esetekben ragadtatja el magát. Nádaski Oyura főszolgabíró nyilatkozata alaposan megvilágítja a délbánáti lakosság szomorn helyzetét, kiknek nyomora ma már a legvégső stádiumba jutott. Ferenczy György épitette lelkében a reggeli munkát és a sejtelmes tétovázásból teljes pompában bontakozott ki a disznóól. Hamar fölmérte, pillantásaival számitgatta a használható darabokat. — Az ágak alatt, körösztbe... éppen másfél méter... vastagsága, mindöne... Eltűnődött és a kapanyélre billent fejével szétrévedt a földeken. Senki sem járt a közelben, messze, a Savanya szomszéd pirostétős tanyája kiáltozott föl az égre és a védtöltés koronáján túl a iolyóparti füzek nyújtogatták zöldezüst karjaikat. — Könnyű Savanyának,... — dörmögött beiül a keserűség,... — ötven holdon,... mi neki ez a hitvány kóró... Es eltorzult szívvel beállt megint a rendbe, hogy folytassa a töltögetést. néltájban az asszony kivitte neki az ebédet és letelepedtek a cseresznyefa alá. — Abbahagytad az ólat, — mondta az asszony. — Abba,... — felelte komoran János. Némán ültek egymás mellett, az ember dühösen gyűrte befelé a fordított kását. — Kudusélet, — acsarkodó« az aszszonyra, — a busómat lédógozom,... hiába. — Az ólat pedig mög köll, — óvakodott csöndesen az asszony, szedte az edényeket és indult visszafelé. — Nahát meglősz! — kiáltotta utána János fűrészelő, fulladt bördüléssel, ugy hogy amaz megriadt a hangra és vis2- szanezett. — Meglősz’ - ordította mégegj'szer és dühösen csapott le a kapával a fölburianzó t unyorindákra. Késő esie ért haza, szótalan volt és komor. Nem is hált az asszonnyal, hanem bögyürtc magát a subába és végignyult a pitvar ideáján. — Mi leli ezt az embört? — tépelődött odabenn az asSzony, de nem tudott cselekedni semmit elaludt. Amannak nem jött álom a szemeire. Sokáig liemfrgett a meleg birkaprémben szivét nei.éz bubánat locsolgatt3. — Ilyen a szögény.. 4 a szegényemben . . égy Hitvány fagérénda... — Vögyek?... — számította az eshetőségeket — kőccseg, mögen csak kőccség... — Eh__— ütötte szivén a végső elhatározás, szétcsapta a subát és talpraugrott. Elóvakodot az istállóhoz, a Tündér csöndesen fölröhögött az ismerős csizmadobbanásra és a kocsiszín sarkából kihúzta a fejszét. Erős, ékforma vasdarab volt. hosszú nyélen, a fadöntő szekerce... És indult kifelé az éjszakába. A tejut ezüst öve sziporkázott az égen, fönn volt már a Fiastyuk is, az Sszibuzában fiirjek szaladoztak. — A tötésnek kerülök, — suttogta magában és csakugyan rátért a görbébb és hosszabb útra, maga sem tudta miért A rampa meredeken szaladt föl a koronára, alatta a folyó locsolta a gát köveit. Itt mély és örvényes volt az ár, mert a vadvizek levezető kanálisa itt torkollott bele. Öreg diófa állott a hajlatban, a gátőr kertjéből fölértek ágai az útra, át kellett bújni alattuk. Valami kis, kósza felhőcskéből megeredt az eső és végigsöpört az éjszakában. Csúszós lett az ut és János erőlködve topogott fölfelé a setéiben. Ekkor valami erősen mellbelökte. — No... — hökkent hátra János és összeborzadt. Marokra kapta a fejszét és ismét nekiindult. Kemény, ruganyos taszítás megint... — Hijnye... — meredt bele a két megrémült szem a sötétbe —, mi a’?... A diófa kinyúló ága volt. Ennek ment neki János és most, hogy megértette a dolgokat, acsarkodva csapott ki belsejéből a káromkodás: — A keserves anyád . És ment, imbolygott, vitte a földühitett állati fenekedés tovább. Valami negyedóra múlva rémlett föl a fa. Ott állott a lierés partján, millió virág ott szundított az óriás kerek csokorban... — No kutya... — dühödött rá János és mindjárt nekicsapott a tőnek. Megrengett a fa, az alvó kelyhecskék fölriadtak és összecsilingeltek. Furcsa suttogásba, sóhajtozásba olvadt ez a csilingelés és János minden csapásnál fölhallotta a suhogás zaját... ezernyi gyönge és elhaló torok siránkozott: — Segítség! Segítség!... — Dögöjj mög... — vadult bele János a gyilkolásba és teljes erővel csapkodta a faderékot. Pengve harapott a rostokba a fejsze és minden zuhantásnál fehér és nedves forgácsok röpültek szét. — Segítség! Segítség!... Aludt a határ... A fejszecsapások tompa zuhogását elnyelte a süket éjszaka. Az eső közömbösen permetezett... — No... — ugrott félre János a zuhanó gallyak elöl és a cseresznyefa keserves recsegéssel nyúlt végig a lucernában. Most már az ágakat kellett volna lecsapkodni, de ekkor már Jánosban rémült idegesség ágaskodott. — Itt nem... itt nem lőhet... — mondta és belekapaszkodott a kidöntött' fa derekába, hogy meginduljon vele a töltés felé. Kétségbeesett erőfeszítés következett, végre János a faderék alá bujt és nagy kínnal vállára emelte az egészet. Föl a töltésre.. hazafelé... Ekkor az elsötétült öntudat éjszakájában éles kiáltás szikrázott végig ismét: —■ Segítség! Segítség!... A fa kiáltozott János hátán, vagy belül valami, vagy távol valami, a mérhetetlen, fekete égbolt kupolája alatt... Az összesurlódó fiirtök zizegésével beszélt a szózat és minden lépés, minden csuszszanás íölrémitette a meggyilkolt gyümölcsfa kiáltozását. ... A rámpához ért, a keskeny töltéstetőre, baloldalt a meredekpartu, örvénylő folyó, jobboldalt a lejtő — hazafelé. És ekkor újra mellbetaszitotta valami... Egy csusszanás, egy rémült kiáltás és a kimerült ember fástól, mindenestül aláhanyatlott a lejtő túlsó oldalán, be a vízbe... — Segítség! Segítség!... De az éjszaka csöndes volt, néma és részvéttelen, a vizgyürük szép lassan elfodroztak az örvények hátán... —... Mikor fölbukott, puha és habos csomók záródtak görcsbedermedt markaiba. A cseresznyefa... Ott úszott, forgott, kerengett a fa és az ember a piszkos hullámok között. János átölelte és magához szorította a megrémült gyermek nyöszörgésével: — Fa... fácska — motyogta a halálbahajlók alázatával — cserösznyefácska... Még fogta és szorította az életmentő ágakat akkor is, amikor már feneket ért a csizma és lerogyott a töltés lábánál... A gyümölcsfa pedig alámerült, virágkoronás fejével ott ringott, hintázott előtte, de már nem kiáltozott. János nagyot taszított rnjta, hogy a viz sodra elkaphassa és bevigye a középre. Kiúszott a fa és elindult a vizek iölött derűs és nyugodt méltósággal, mint egy patyolat gálya, amelyben apró tündérkék ültek, utaztak és fölmosolyogtak a csillagokra. ...János, ott a parton a nyúlós és bináros fekete sár karjaiba® összerogyva és melletverye az Ur imáját mormogta, utána elcsittult és megbékélt szivében... A cseresznyefa Irta: T rescsényi György A négy oszlop, beásva a földbe, ké-
