Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-30 / 28. szám
1927. január 30, BACSMEGYEI NAPLÓ 15. oldal. Lévái D.J. barátomhoz- „vtjda á ;i roda'oni“-róS Engedd meg, drága barátom, hogy vitába szálljak veled, hogy én is hozzászóljak a »vajdasági irodalom« tagadott, bizonyított és mitidenképen időszerű _ kérdéséhez. A B. N. január 9-iki számában kitünően elgondolt cikket Írtál erről s ennek a cikknek, tulajdonikéi»on minden tételével teljesen egyetértek az elsőt kivéve. Sőt, az első tételedet is aláírom, de némi megokolást, néhány mentő, magyarázó szót fűzök egyébként nagyszerű és mélyrelátó okfejtésedhez. Abban ugyanis teljesen azonos a véleményünk, hogy vajdasági irodalom nőiesen. Igenis ez Így van, ezt senki» : ein tagadhatja. A Vajdaságban élő irow'lomnak semmi köze sincs a Vajdasashoz, nincs couleur local j , nincs le' göje, nincs sajátos zamatja — szóv i a »vajdasági« jelző mindenképen hibás. Hogy nincsen »vajdasági« irodaion, annak oka — amint azt Gagyi Je) f is megállapitotta — abban rejlik, I gy a Bácskának, a Bánátnak kulturt:ete sohasem volt. Még kevésbé van mostan. Te, drága barátom, aki öt éven át éber. szertő és Kazinczy-szemmel szemlélted az irodalmi megmozdulásokat, te tudod legjobban, milyen sivárak, reménytelenek í.t a viszonyok irók és olvasók tekintetében. Legelőször a tradíció hiányzik, a múlt, az elkezdett irány, a lefektetett alap, amelyet folytatni,. lerombolni, átformálni, megtagadni mindig könnyebb, mint teljesen újat csinálni. Ezen a tespedt, művészieden lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, france-i könyvesboltok, fontainebleaui erdők, ezen a józan, disznóól-szagu földön sohasem éltek nótázó igricek, ferdekucsmás kurucok, sárgaszakállu ötvösök, magashomloku hitvitázók vagy finomujju humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom? Irigykedve olvastam a múltkor a Rivista d’ l.'alia egyik kritikai közleményét, amelyben a cikkíró arról panaszkodik, hogy a nyűgös múlt mennyire lehetetlenné teszi egy uj és szabad olasz irodalom kifejlődését, ó, ha ennek a terhes és gátló tradíciónak — querta onerosa c Impedimente tradlcione — csak egy porszeme esett volna kincses Toszkanából a Vajdaságra, mindjárt gazdagabbak és vajdaságiabbak lennénk. Lenne valami jellegzetességünk, hiszen a múlt és a hely ráüti bélyegét fiaira, akár hívok legyenek azok, akár múltat romboló forradalmárok, Dante például épannyira firenzei, mint a jámbor Fra An: geüco da Fiesole, avagy az izgága Papink. Mi azonban parvenük vagyunk, nincsenek őseink, elődeink. Ha egy irodalmi Chondenhove-Kalergi gróf páneurópai irodalmat akarna csinálni, úgy nagyszerű talaja akadna a Vajdaságban. Itt nincs tradíció, nem kötelez a nemesség, nálunk nincs lokálpatriotizmus. Másodszor a háttér, a miliő hiányzik. Igaz, hogy ez nem mindig fontos, de sokszor ép ez adja meg egy irás zamatiát és couleur iocal-ját. Ezen a lomha, lapos, tespedt tájon még kunyhója sincs a szépségnek. ízléstelen, álmos kisvárosok, önző mogorva falvak, hasznotigérő lukoricások és — nincs tovább. Csúf és unalmas minden táj, egyiknek sincsen ti Ike. ize, mesemondó kedve. Ez nem Hortobágy, itt soha sincsen délibáb, itt nem kószál az a sajátságos szilágyság!, nyírségi vagy szegedi földszag, mely markánssá marja a nép arcát és lelkét Itt még egy novellának sem lehet hátteret találni. És épen ezért mindnyájunkban, akik itt irodaimat próbálunk csinálni, élénken lüktet és jajong valami örök nosztalgia, az eikivánkozás sóhaja és siráma. Akt a múzsákat szereti, az nem szeretheti ezt a józan, sivár, kicsinyes, disznóhizlalásos vidéket, ha százszor itt született, itt él, viszont nem is gyűlölheti annyira, hogy gyűlölete a szatíra,- az írányregény vagy akár a pamflet alakjában öltsön művészi formát Unalmas, szenvtelen szürkébe ágyazni mondani valónkat csupán azért hogy a »vajdasági« jelzőt kiérdemeljük — azt hiszem ez senkinek sem lehet vágya. -Sietek válaszolni az ebből fakadó ellenvetésre, amelynek nyomát már cikkedben is megtalálom. »Száz alakban és százképen mutassa meg azt az embert, aki ott él, ott vergődik, ott roppant öszsze vagy sikolt fel az örömtől — a Vajdaságban.« Szóval ne keressük a miljőt, hanem a lélekkel foglalkozzunk. Ide kell fűznöm harmadik megállapításomat: a vajdasági lélek nem vergődik, nem roppan össze, nem sikolt fel az örömtől, a vajdasági lélek épolyan sivár és szürke, mint a táj, amelyen él. Művészi , szempontból tehát semmi érdekeset vagy érdemeset sem talál az ember ebben a gyáva, önző, közönyös és kicsinyes lélektarkaságban. Azt hiszem Európában csupán a svájciak ennyire reálisak, önzők, gerinctelenek és sokszínűek. (De ott legalább van múlt, tradíció és fenséges háttér!) A mi parasztjaink számítók, pulyák és se szavuk, se daluk, se szokásuk, se észjárásuk nem eredeti. A városi emberek egynémelyikén a pesti kabarókultura máza tarkállik, van aztán néhány finom és csendes kivétel, aki szép könyvet olvas és szép álmokat álmodik a zsiros, trágyaszagu földek felett, de nincs kollektiv vajdasági lélek, sőt még tiszta típusok sincsenek ebben a tarka, soknyelvű, sokhitü és egyedül gazdasági kötelékkel összefűzött népességben. Ezekután talán felvethetem a kérdést: legyen-e vajdasági irodalom? A lehetőség roppant nehézségeire már rámutattam, hiszen jóformán semmi előfeltétele sincsen anak, hogy a »vajdasági« irodalom életre keljen. Nagy erőfeszítéssel, megtagadott hittel, kínos kereséssel lehetne csak olyas valamit csinálni. amire a »vajdasági« jelző illene. Joggal kérdem tehát" érdemes-e kínlódni, keresni hit. cé! és a szükségesség meggyőződése nélkül? Miért kinnal és kedvtelenül helyi színek és zamatok céltalanul kutatásával eltölteni az időt és elfecsérelni sovány erőnket, mikor erre semmilyen belső szükség sem űzi az Írót, mikor ennek hiányát sohasem érzi az olvasó? És ki akarja közülünk, akik a Vajdaságban betűket rovunk a magunk gyönyörűségére, * a »vajdasági« jelzőt kiérdemelni? Bizonyos vagyok benfíe, hogy senki. Mi, akik itt írunk, álmodunk, csüggedünk, tervezünk és elkókadunk, sohasem gondolunk arra, hogy bennünket majd nem tud beosztani az irodalomtörténet. KI törődik a skatulyákkal, a fejezetcímekkel, mikor a szent láz űzi az embert a képzelgések és szükségességek papírra vetésére? Ki törődik a mámor és vajúdás nagy perceiben Gagyi Jenővel? Sorsunk, helyzetünk! arra kényszerít bennünket, hogy egyéni utakat tapossunk. Lehet, hogy így széthullunk, elkallódunk, mint bitang jószág, de azért büszkén és szabadon járjuk a magányos csapásokat. Elbukunk vagy célhoz érünk, de nem huzunk olyan igát, amelyet magunknak kellene megformálnunk szürke müvészictlenséggel. S épen ezért talán ki szabad mondanom a kívánságom: ne legyen »vajdasági irodalom. Legyenek Írók a Vajdaságban, de hagyjuk a conleur localt meg a sajátos vajdasági lelket. Próbáljunk írni, ha tudunk, ha merünk, de ne törekedjünk olyan jelző ki érdemlésére, amely számunkra csak kötelességet, kötöttséget, nyűgös alkalmazkodást jelent, de amely nem fejezi ki művészi munkánk becsét, hitét és törekvését. Baráti kézszorítással: Szentelekv Kornél Mondanunk sem kell, hosry Szenteleky Kornél'keserű szava a cikkiró egyéni nézeteit fedik. NOVELLA, JEGYZETTEL ÍRTA: RÉS ÉSZ BÉLA A kertész és az orgonista ögyelegtek a parkban. öreg cimborák, megjelölve v mindegyik a mesterségétől, a Püspök szolgái, szelídek, odaadók, olyan igyekezettel, hogy a fázós fejedelem, ha sétifikál az üvegházban, nyarat szagoljon csikorgó télben, olyan áhítattal, hogy a jámbor Fejedelem szeráfok danáját hallja a kórusból, ha a lila szagossággal füstölik fehér fejét az arany baldachin alatt. Az összeboronált öregek elvonatkozva a városban zajló másszinü emberektől, frisülten lépegettek a tavaszi fák alatt, a kert megujjongott körülöttük, • mint már annyiszor szolgáló életükben, a lombok kikerekedtek, bokrétájuk vlritottt a fényben, a thuja-bokrok bogyói megDtttantak és lehelték uj kedvüket a nedves levegőbe, a muskátli, a fukszia kacéron megnyúltak és ágaskodtak a nap felé, a parázna csigák önfeledten kitakaróztak és el vonszolták magukat ágra, útra, füvek szőnyegére, teli tavasz volt, a Két öreg botladozott az áradó park ágbogas sűrűjében, a gesztenyések bóbitás glédli mellől ösvénynek nyíltak, harsány pineák fölbukkant erdejében jázminlugasok rezegtek, a kertész megzökkent, megál't, tüskéshaju, kerek fejét fölkapta, fonynyadt arcocská át megemelte, apró. kék szemeit szaporán hunyorgatta, _ fölizgult élénkséggel a jázminbokrok felé fordmt fölkiáltott: — Hallod?... Az orgonista mosolygott... a nagy csöndet beszélgetéssel nem igen zavarták, csak lépegettek egymás mellett, csak üidögé’fek egymás mellett és velük ment halkan ifjúság, öregség, két testvéri lélek, akik az emberi idegenségben magukban lobogtak, megszokták egymást és nem bolygatták egymást, összefonódó közelségben magukban :ársalkodtak, az orgonamester csont is, nagy kezeivel hátrasimitotta deres sörényét és mosolygott... A kertész topogott, izgult, a fejét, fülét a jázmiubokrok felé hajtotta és iőlkláltott: — Hallod?... — Hogyan énekel... — Feliéren énekel..« Az_-orgonista mosolygott... mindig mosolygott. Ezzel az együgyü derűvel a sima arcán, é.rkezqjt meg hajdanában; amikor még a Fejedelem is fiatal volt, fölment a hegyre, odaült az orgonához, mely az ő keze alatt úgy megzugott, hogy énekeltek a bazilika márvány falai is, mindig orgonáit, ha nem volt mise nem volt litánia, az orgonista magában ült a kóruson, csontos, nagy ujjal futkároztak, tévedeztek, földobbantak a billentyűkön és keverte, kavarta a hangokat, mosolygott... feszült arca ragyogott, mint a márványfalak a bazilikában; igy bolyongott a völgyben is, a városka apró uccáin, magányosan, föietfen fővel, repkedő sörénnyel, a ká/éházban egyedül ült, megdőlt, boltozatos fejét nekftámasztotta a falnak, nem beszélgetett, mindig a távolságot szemlélte kitartóan, révülve, csupasz szája körül a széledő, ki nem alakult mosolygással, bort ivott, a négy-öt fröccsöt megitt.i, aztán zajtalanul fölállt és észrevétle t'il ment ki a kávéházból, vecsernye előtt a kórussal próbált, a női énekeseket szerette leginkább, a mezzó-szoprán hangokat gyűjtötte, miséit a szárnyaló női hangok vitték magasba, az alt zengő mélységeibe, a próbák alatt egy-egy hangot sokszor külön-külön megdaloltatott, zendült a manuál, az ifjú nő megnyitotta a meleg száját, az orgona elb'.csájtotta szűrendő skáláit és az ifjú nő elröpitetté az imádságot: — Glória... A billentyűk mögül az orgonamester fölemelte a fehér kezét, intett és a másik énekesnő szája is megnyílt, a kitárt piros sövényen átrebbent a hang, fátyolosán, mint a gordonka felső zengése, iveit a szoprán mellé, lejtett , letakart ércesen, mint a titkolódzó gyönyör, a hangok összesurrantak, együtt szálltak és hirdették az imádságot: — Glória... Az orgonista mosolygott... deres sörénye belehullott a homlokába, sima, megfeszült arca ráhorgadt a mellére, muzsikált, félrehajtott fe jel az ének felé fordult, figyelt, hallgatód zott, mosolygott és belesugta a zúgásba: A karmester egyetlen társa a süufcjü öregecske kertész volt, akivel muzsikálás után össze gyűlt a langyos üvegházin, magányos társalgásait egy életen át mosolyos szolidaritással eliiallgatta, olykor »az ázsiai hercegnő« elé járultak és a kertész a mennyezetverö pálmára mutatóit, melynek ölelkező ezüst levelei bólintottak, pedig szellő se reszent a szomorúság bántja... a tropikus cserepek előtt virgoncán szökdécselt a kertész és arról fecsegett, hogyan ágaskodnak a virágok, kikukucskálnak a zuzmarás ablakon, mint a gyerekek... máskor bokrokat emelt ki a meleg föld 'porhanyójából, gyomláló, éltető fekete kezével megkotorta a párázó sűrűséget, kihajtotta maga elé a cikk-cakkos ágakat és lelkendezett: — Mint a madár... — Itt hajlik a feje, a csőre, itt válik a szárnya, a farka.... — Mint a madár... Parkon innen, virulástól" fonnyadásig a virágok közé elvonult emberke tenger bizalmasságot tudott regélni hallgatag társairól, az árvácskáról, mely lehajtja fejét, zivatar közeledik bizonyosan... és litániára harangoznak mindjárt, mert a harangvirág már összecsukja szirmait ... a hallgatag társ, aki nem tudott beszélni, mert teli volt a muzsika zajlásával, akinek az élete összecserélődött a melléje helyezett cimborával és az helyette is repdesett, szajkó-kiáltásokkal riogatta a kimondhatatlant... az orgonista pirosodva mosolygott, rostokolt a kertész mellett, ösvények, lugasok nyiló záruló erdőcskék terítették eléjük a parkot, nyári illatok záporoztak a fákról, zúdultak a rózsaligetek felöl, szökőárral szökkentek a virágágyak megindult síkjáról... a kertész kalaíyolt, dünnyögött, az orgonista meg-megrázta üstökét, sima arcán pirult a mosoly... a hárs rálehelt forró homlokára, hangok illatát hallotta.. szegfű, rezeda szagossága bolygott mögötte. női altok, diskantok rányitották virágáiramlásukat... a kert megbuzdult, cserjék alól, lombok örvényéb 11, porzók kelyhéböl, gyantának, olajnak ütköző kavargásából permeteztek az U- latok skálái, ugyanúgy, mint amikor az orgonista a kóruson hangokat próbált... a női zengést fülelte, a hang bársonyát mosolyos izgalommal szaglászta, a szoprán iram'.ását a kifeszült horinzont’g fölhajszolta és az éneklő fénynek izét, fűszerét titkosan kiizleite... Cserkésző mendegélésscl kibukkantak a platánok alól. A tisztáson salvia-boglyák lángoltak, a tölcséres piros virágok, mint a dárdák hasították a verőfényt, habzottak, lobogtak egymás fölött, a kertész elkapta az orgonista karját, a tüskés fejét lesunyta, égő szemecskéit a hánytorgató máglyákra rányilazta, kiáltott; — Hallod?... — Hogyan éneke'.?... — Pirosán énekel... Emberek közül a két megszállott ember, összehajtották megjelölt életüket. Ujjuló félórák színe, ize kicsendült, mint a csendülés, mely flórák i.latát sodorta, a hangok szárnyain. Világoktól különböző világokat főlgyüjtő két öreg zarándok támolyg >tt, tévelygett a bokrok előtt, melynek piros nyalábai úgy lobogtak, mint a megőrzött kigyulladt titok... A kertész forgott, mint a pergetett motolla, kiáltozott, elhallgatott, mordult: — Félek... — Ilyenkor mindig félek... — Jön a kánikula és mindennek vége... A thuja-sor csipkéi mögött nesz hallatszott A karcsú sövény embereket takart A bujtató sétány zöldjéből fölcslllmt egy kard és csörgött a katonatiszt és mellette trillásan kacagott a nő. Az orgonamester kitárult szemei megakadtak a jelenetem A nő trillázott, kacagott futamos pazarlással. Az orgörtlsta bevonta tekintetét, lehunyta a szemét és hallgatta a megütött szivét: — A szoprán.,,
