Bácsmegyei Napló, 1927. január (28. évfolyam, 2-29. szám)
1927-01-16 / 14. szám
Gondolatolvasás és gondolatátvitel A gondolatolvasás lehetőségét és titkát egy Brown nevű amerikai fedezte fel 1875-ben. Azelőtt nem hallottak és nem igen tudtak erről. Brown, aki felismerte azt, hogy a gondolatolvasásban semmiféle titokszerüség nincsen és hogy milyen végtelenül egy szerű annak a magyarázata, óvakodott a vüággal a titkát megismertetni, ellenben azon volt, hogy nyilvános előadások keretében minél több anyagi hasznot meríthessen belőle, ami sikerült is neki. Néhány évvel később Beard, Bishop és Cumberland, majd Angliában Carpenter és Németországban Preyer egymástól teljesen függetlenül fedezték fel a gondolatolvasás titkát és felfedezésüket curópaszerte meg is ismertették. A gondolatolvasás magyarázata és titka egyedül csak az önkénytelenül fellépő reszkető mozgásokon alapul. Ennek a bizonyítására elegendő, ha megfigyeljük azt, hogy miképen járnak el ténykedésükben a gondolatolvasók. A gondolat, amelyet ki kell találni, különböző természetű lehet, igy pl. lehet valamely elrejtett tárgy, amelyet meg kell találni, egy szó, egy egész gondolatsor, szám, vagy útiterv, amelyet valaki összeállított és amelyet a gondolatolvasónak meg kell fejtenie. A gondolatolvasó mindig figyelmezteti az illető egyént, hogy ne gondoljon semmi másra, hanem összpontosítsa teljes figyelmét arra a tárgyra, vagy gondolatra, amit a gondolatolvasónak ki kell találnia. A »médlutn«-mal azután érintkezésbe lép még pedig akként, hogy kezét kezébe veszi, vagy homlokára szorítja, vagy hogy egy bot végét tartja, amelynek a másik vége az illető személy kezében van. Könnyen érthető, hogy a figyelemnek megfeszült és állandó összpontositása arra a képzetre, amelyet a gondolatolvasónak ki kell találnia, önkénytélen ideges mozdulatokat vált ki. A gondolatolvasónak tehát csak abban kell gyakorlattal bírnia, hogy az ember önkénytelen mozdulatait megérezze. így pl. ha valamely elrejtett tárgyat kell megtalálnia, nem a gondolatolvasó vezeti a kísérleti egyént, hanem megfordítva, amaz őt Ha a gondolatolvasó ellentétes irányban mozog, az egyén részéről többé-kevésbé önkénytelen, határozott ellenállást érez, mig ha véletlenül helyes utón jár, az készségesen követi és iiébe-korba apró mozdulatokkal jelzi, hogy mikor és merre kell térnie. Különböző ily fajta kísérlet jóformán minden gyakorlat nélkül bárídnek is sikerül, mert a legtöbb ember oly kevéssé tud uralkodni izmain, ha valamely bármely csekély indulat behatása alatt áll, hogy gondolatait a döntő pillanatban világosan elárulja. Hogy ez a magyarázat helyes, bizonyítja az a körülmény, hogy amikor a gondolatolvasó olyan médiummal találkozott össze, aki izmainak minden mozdulatán teljességgel uralkodni tud, kísérlete nem sikerül. Preyer, jénai egyetemi tanár a leghíresebb gondolatolvasónak ajánlkozott médiumul, de egyikük sem találta ki soha egy gondolatát sem, mert őrizkedett attól, hogy gondolatait egyetlen egy mozdulatával is elárulja. A magyarázat helyességéhez tehát kétség nem fér. A gondolatátvitel mikéntje mindenesetre kissé komplikáltabb valami, mint a gondolatolvasás, de ebben sincs semmi titokszerüség, magyarázata ennek is elég egyszerű. Spiritisztaüléseken nem ritkán előfordul, hogy egyes egyének, akiknek a megbízhatósága minden kétségen felül áll, oly dolgokat közölnek, amelyekről azelőtt egyáltalán soha fogalmuk sem volt és amik talán a jelenlevők egyike vagy másika előtt volt csupán ismeretes. Ez a feltűnő körülmény háromféleképen magyarázható meg: vagy egy elfelejtett képzetnek felszínre jutásával, vagy hogy a médium és a jelenlevők között, kik az illető dologról tudtak, kapcsolat van ép úgy, mint a gondolatolvasásnál, vagy pedig, hogy az ember gondolata közvetlenül áthatolhat egy más valakire. Ha a két előbbit kikapcsoljuk, mint amelyeknek a megértése a már elmondottak után könnyű, megmarad a legutolsó kérdés, nűkéat hatolhat át az ember gondolata W77. faiwár TB. minnf ti. *raa. kőzveOciM egyik egyénről a másikra? N® hlgyjük, hogy valami boszorkányos, titokzatos módon, hanem, amint az ezer és lezer fizikai kísérlet bebizonyította, az egész művelet csupán önkénytelen suttogáson alapul. A kísérletnél van ugyanis egy leadó és egy felfogó médium. Es noha a gondolatátvitel sikerülhet éberállapotban is, de bebizonyosodott, hogy hypnotizált egyéneknél, akiknek az érzékeik a hypnózis alatt sokkal élesebbek, mint ébrenlétkor, a gondolatátvitel sokkal könnyebben sikerül, mert a hallásuk a hypnózis alatt oly élessé, oly finommá lesz, hogy egészen gyenge hangokat is, olyanokat, aminőket éber ember észre sem vesz, meghallanak. Sidgwick ez irányban számos kísérletet végzett; ha a leadó és felfogó, Illetve a sugalló és felfogó egy ugyanazon szobábán volt, a kísérlet 18%-ban sikerült ha két egymás mellett levő szobában voltak, 9%-ot tett ki, ha pedig elkülönített házakba helyezték őket, a kísérlet egyáltalán nem sikerült. Bebizonyított tény az, hogy ha a sugalló tartósan az átviendő gondolatra irányítja megfeszített figyelmét, nála önkénytelenül gyenge, reflektorikus beszélő mozgások lépnek fel, ha tehát a sugalló önkénytelenül suttog, a felfogó hallása pedig erősen eftfokozott, Így könnyen megérthető, hogy a gondolatátvitel nem máson alapul, mint a hangátvitelen. A vizsgálatok kiderítették, hogy a sugalló a reflektoríkusan bekövetkező gyenge beszélő mozgásokat csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes elnyomni, ép úgy, mint a hogy a gondolatolvasásnál a médium csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes visszanyomni azokat az önkénytelenül és öntudatlanul beálló Izomrezdüléseket, amelyek azután a keresőt a megfelelő helyes útra vezetik. Bárhogy össze is szorítja ajkát a sugaló, úgy hogy legcsekélyebb hangot sem lehet nála meghallani, ha nyelvének és hangszallagjainak mozgását erőnek erejével visszafojtani nem képes, akkor a tulérzékeny felfogó könnyen hallhat olyan suttogást, amelyet másképen érzékelni nem tudna. A gondolatátvitel tehát kétségen kívül a hangszalagoknak és a nyelvnek ön kénytelen, reflektOTlkusan beálló mozgásain alapuló suttogásban leli magyarázatát, amelyet a tulérzékeny hallása felfogó közeg meghall és a közönségben a gondolat kitalálás, a gondolatátvitel hitét támasztja. Dr, Vécsel Jenő Lulu néni Irta: Heltai Jenő Lulu néni afféle távoli rokonunk volt Szerettük. Szép fiatal szőke asszony volt, sokat és szívesen nevetett, csodálatos búgó nevetéssel, amely majdnem turbékolásnak hangzott. Ritkán járt hozzánk, mert gazdag volt, mi pedig szegények. Talán ezért is, valahányszor eljött hozzánk, cukrot hozott* nekünk gyerekeknek és megsimogatta a hajunkat. Illatos, finom kis keze volt, amelyet sorban megcsókoltunk ilyenkor és azt mondtuk — Köszönjük szépen, Lufu néni. Azután kiszaladtunk a szobából és kinevettük. A nevét nevettük. Lulu néni... hogyan hívhatnák egy nénit Lu- Iunak? Igazi neve nem is ez volt, hanem Lujza. De az ura, aki selyemkereskedő volt, gyakran utazott Lyonba és eredetiben olvasta Paul de Kock regényeit, Lulunak kényeztette. így mindenki számára Lulu lett. Az ura is Lulu volt, Lajosból lett azzá. Gyerekük, szerencsére, nem volt, különben Lulu lett volna az Is. Lulu bácsit még Lulu néninél is ritkábban láttuk, egész nap lótott-futott, elutazott vagy megérkezett és amikor nem lótott-futott, nem utazott és nem érkezett meg, a nádoruccai Velence-kávéházban vagy a váciuccai Koronában ült és buzgón tarokkozott mindaddig, amig Lulu néni elment érte és hazavitte. Egy esős napon, amikor Lulu néninek nem volt esernyője, apám megbízásából és esernyőjével elkísértem a Velencekávéházba. Bár apám szigorúan megparancsolta, hogy csak az ajtóig kisérjem, Lulu néni betuszkolt a kávéházba és belémdiktált egy habos csokoládét, meg egy nagy darab kuglófot. Amikor elfogyasztottam, a kártyaasztal mellől, ahol Lulu bácsi ncgyedmagával csapkodta a zöld posztót: mindenféle rejtélyes varázsrgék röpködtek felém: kontra... tuletroa... Ifa ma látnám azt a négy embert, azt hinném, álarcosbálba készülnek, szakálla volt mindegyiknek és egyiké sem hasonlított a szomszédjához. Lulu néni leült az ura mellé. A szakállasok kezet csókoltak neki, a pincér egy csomó újságot hozott és Lulu néni olvasni kezdett. A játék tovább folyt, hangosan, szenvedélyesen... kontra, tuletroa... Lulu bácsi kijátszás előtt mindig végigsimitotta szakállát, a vonaton szokhatta meg ezt a gépies mozdulatot, amikor a hosszú ut unalmát nem tudta mivel elűzni. Osztás előtt néha odafordult a feleségéihez és megcsókolta a kezét. Tlzenkétévcs voltam akkor, de megmagyarázhatatlanul sajnáltam már Luhi néni illatos fehér kezét ezektől a bajuszoktól és S2akállaktól. És hazamenet az csőben — Utókban olvastam már egypár regényt — arra gondoltam, hogy hiába nevet annyit Lul unéni, talán mégsem boldog. Elhatároztam, hogy sohasem lesz szakálla m. Lulu néni mind ritkábban mutatkozott nálunk, anyám halála után pedig nem jött többé hozzák. Valahogyan azért még mindig tartottuk a rokonságot, szü letése napján virágot vittünk és verset mondtunk neki. Ilyenkor nagy ozsonnára gyűlt össze nála a gyerekrokonság, sok gazdag, kényes gyerek, akik között mi egy kicsit árván ődöngtünk. Nem Ízlett a finom ozsonna. Az egyik évfordulón elhatároztam, hogy olyankor megyek hozzá, amikor senki sincs ott és megmondom, hogy nem mehetünk cl az ozsonnára. És délelőtt tizenegy órakor beállítottam hozzá egypár szál friss virággal és azzal a kopott versecskével, amely évek óta változatlanul ugyanazokat a jókat kívánta neki Is, egyéb rokonainknak is. A lakás minden ajtaja tárva-nyitva volt és csak a negyedik szobában akadtam rá Lulu nénire. A feketekeretes nagy állótükör előtt állt, háttal az ajtónak. A válla, a karja meztelen volt Ingben volt és hosszú fehér nadrágban, t mely jóval térden alul csipkében végződött. Akkor ilyet hordtak a nők. Amikor a tükörben észrevett, elsikoltotta magát, hadonászni kezdett és rámkiáltott: — Mész ki rögtön! Nem szégyebd magadat? Nem, nem szégyeltem magamat. Együgyü, romlatlan fiú voltam, nem tudtam, miért kellene magamat szégyelnem? Inkább nevetni szerettem volna, olyan mulatságos volt, ahogy Lulu néni a hosszú fehér nadrágban kapálózott és toporzékolt és a fésülködő-köpönyege felé kapkodott. De ahogy jól nevelt fiúhoz Illik, átmentem a szomszéd szobába és türelmesen vártam, miig felöltözik. Közben Lulu bácsi szakálla jutott eszem be... az is milyen hosszul Majd olyan hosszú, mint Lulu néni nadrágja! Nem kellett sokáig várnom, csak a fésiilködőköpenyegét, meg a szoknyáját kapta magára és amikor megjelent a küszöbön, már nevetett is: — Most már jöhetsz, kis szemtelen! Elmondtam a verset, átadtam a virágot és megcsókoltam a kezét, azt az 11« latos, fehér kezet, amelyet olyan szívesen csókoltunk mindig. Most a friss szappan, meg a levendulaviz még illatosabbá tette. Meg nem állhattam, hogy meg ne mondjam neki: — De jószagu vagy, Lulu néni! Megint nevetett, azzal a furcsa, turbékoló nevetéssel: — Jószagu vagyok? ó, te huncut! Szelesen átkarolta a nyakamat, magához ölelt és megcsókolta a hajamat. Fésülködököpönyege a hirtelen mozdulat lendületében kinyílt, gazdagabban, forróbban ömlött felém a jószag. Gondolkozás nélkül megcsókoltam meztelen bőrét hálásan, boldogan, hogy Ilyen gyöngéd hozzám, kis anyátlanhoz, ö pedig talán a meg nem született gyerekét dédelgeti®, amikor magához szorított De hirtelen furcsán nézett rám és eltolt magától. — Most menj szépen haza és ne mondd meg senkinek. — Mit Lulu néni? — Hogy... hogy úgy láttál. , Nem,is mondtam meg senkinek. Soly sok év múlva kezdtem csak sejteni, hogy ez volt az első szerelmes kalandom. Lulu néni azonban, úgy látszik, nem őrizte titkunkat olyan gondosan, mint én. Ha meglátott, elnevette magát. Ha a társaságban asszonyok voltak, a fülükbe sugdosott Kényelmetlenül éreztem ilyenkor magamat Tudtam, hogy rólam van szó, mert az asszonyok kíváncsian néztek rám és mosolyogtak. Apámnak is elmondta. Apám nem szólt de láfcj tam, hogy elkedvetlenedik. És amikor egy év múlva megint virágot akarta ni vinni Lulu néninek, ridegen azt mondta: — Fölösleges. Nem kell többé oda-; menned. j Házunkban nöttön-nőtt a gond és vele az érzékenységünk, a világtól való elzárkózásunk. Olyan természetesnek láttam^ hogy Lulu nénivel sem barátkozzunk többé. Évek múltak el, anélkül, hogy hirét hallottuk volna. Nagyritkán, ha egyszer-egyszer véletlenül találkoztunk vele az uccán. De akkor is csak' messziről köszöntöttem. t Kedvesen bólintott, bár egy kicsit hűvösen. És mindig szemrehányón nézett rám. Talán azért, hogy egyszerre, minden ok nélkül elszakadtunk tőle, kidob* tűk életünkből, holott szeretett minket, Én meg elinaltam ez elől a szemrehányó tekintet elől, magyarázgatnom kellett volna... magam sem tudom mit. És kezét, illatos fehér kezét évekig nem csókoltam meg többé. Pedig kicsi és finom maradt, ahogy a kesztyűben felém integetett Ahogy Lulu néni is szép asszony maradt bár erősen nekigömbölyödött a rohanó évek során. Lulu bácsival is találkoztam egyszer-egyszer a kávéházban, — akkor én is kávéházba Jártam már billiárdozni, kártyázni, ö se nagyon fiatalodott csak szakállát nyiratta rövidebbre. Amikor észrevettem, arra gondoltam, hogy alkalmasint kurtább lett a Lulu néni nadrágja is. De ebben a gondolatban sem volt semmi tiszteletlenség, Lulu néni maradt számomra mindig, rokon, szent így aztán lassan-lassan mindjobban eltávolodtunk egymástól, ahogy az élet amúgy is széttép minden régi láncot, csak azért hogy uj láncokra verje az embert. Néha-néha alkalmakkor öszszegyültünk még, akik megmaradtunk, lakodalmon ritkán, temetésen annál gyakrabban. Lulu bácsi temetésén is, amikor nagy idő után megint kezet csókoltam egyszer Lulu néninek. Illatos volt a keze a fekete keztyüben is, de a haja, a szőke haja fehér volt már. Hangosan fölzokógott, amikor meglátott búgó, turbékoló zokogással. Úgy zokogott, ahogy nevetni szokott. Utoljára egypár év előtt egy külföldi szanatóriumban találkoztam vele. Magam is az ötven feló ballagtam akkor már. ő szegényke nem is ballagott többé, háromkerekű kocsin tologatta valami ápolóféle. De jókedvű volt lialálosbetegen is, régi szépségének valami halvány emléke ott ragyogott még az arcán, a szemében és nevetése, a sze 1- den haldokló hetvenéves matróna csodálatos turbékoló, búgó nevetése, úgy hangzott akkor is, mint majdnem’negyven év előtt a Biedermeier-szalóuban, a feketekeretes nagy állótükör előtt. Megírtam édes apámnak, hogy Lulu nénit ugyanabban a szanatóriumban gyógyitgatják, hol engem. Megírtam, hogy orvosok, ápolónők, betegek mindenki egyformán lelkesedik és aggódik érte, Édes apám, aki tiszta életének hetvenkettedik évét élte akkor, expressziéiben felelt. — Édes fiam, — irta nekem — egy csöppet sem örülök annak, amit Lulu néniről irszi A véletlen találkozás ellen természetesen nincs orvosság, de azért jól teszed, ha nem sokat mutatkozol vele nyilvánosan. Ma már megmondhatom, veszedelmesen kacér teremtés, az volt mindig, sohasem is főz megjavulni. Nagyon félek, őrizkedjél tőle.
