Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-05 / 333. szám

1926. december 5-___________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ

Welszfeld jogász

ehö szónoklat tői Vázsonyi VJmos haláláig

A magyar tö ténelem négy évtizede

Vázvó yi most me' je ént irásaioan , és beszédlib'n

Két hatalmas kötet fekszik előttünk és a két kötet 1100 oldalának végtelen sorban egymáshoz fűződő soraiból elénk rajzolódik egy nagyszerű élet. A két kötet Vázsonyi Vilmos beszédei és Írásai. Egy emberrel foglalkozik mind az 1100 oldal, egy embernek írásait és szavait sorakoztatja fel, de ezen az életen keresztül feltárul a magyar közelmúlt minden küzdelme, minden reménye, minden csalódása, minden eredménye.

1889. január 16-án lép Budapest közéleti porondjára Vázsonyi Vilmos és 1926 május 29-én veszíti el a badeni szanatóriumban örökre a magyar közélet.

Vázsonyi Vilmos élete és Írásai 37 év magyar története. Az ország ifjúságának a véderőjavaslat elleti tiltakozó nagygyűlésén ismerkedik meg a nagy nyilvánosság egy fiatal joghallgatóval, Weiszfeld Vilmossal, akinek diákkörökben már jócsengésü neve van. A harmadéves jogász nagy beszédet mond a gyűlésen és a beszédnek igen nagy hatása van. Néhány nappal később megkezdődik Vázsonyi publicisztikai működése, a Budapesti Újságban a magyar ifjúság nemzeti megmozdulásáról vezércikket ir. Ezután gyors egymásutánban következnek ,a jelentősnél jelentősebb szónoklatok, cikkek. Vázsonyi Vilmos már az ifjúság vezére.

Mig egyik karjával a nemzeti eszmékért küzd, a másikkal felekezeti egyenjogúsításáért indítja meg a harcot. Ennek a fejezetnek a elme: A recepcióért.

Az országot évtizedek óta foglalkoztató közjogi harcokban uj szin keveredik. Vázsonyi Vilmos kibontja a demokrácia zászlaját s megindul a nagyszerű, egy emberi életet igénybevevő és felmorzsoló küzdelem a demokxaciáért, ‘ 1894-ben megalakul a demokrata párt és már ugyanennek az évnek a folyamán Vázsonyit beválasztják a törvényhatósági bizottságba. Ettől a naptól kezdve forr össze Budapest története Vázsonyi Vilmos nevével. Három évvel később fejti ki részletes, ragyogó idealizmusu községi programját.

Budapest fejlődése, a nemzet jogainak megvédése, a demokrácia érvényre juttatása, az emberi egyenlőség törvényes elismertetése, ezek Vázsonyi minden beszédének, minden cikkének vezérlő motívumai. Elérkeztünk 1901- hez . Képviselőválasztások vannak. A Terézvárosban demokrata . programmal képviselővé választják Vázsonyi Vilmost, akinek klasszikus szépségű programbeszédei messze kimagaslanak a választások alkalmával elhangzó szóáradatból.

1901 december 4-én hangzik el Vázsonyi első parlamenti felszólalása. A szüzbeszéd. Ebben a beszédben már ragyogóan csillognak Váksonyi később világhírűvé lett szónoki kvalitásai. A magyar parlament egyetlen demokrata képviselője természetesen elsősorban a demokrácia elvi alapjait látja szükségesnek fejtegetni, de már ebben a beszédben is vakító fénnyel megvilágítja a közeljövő, a következő évtizedek legfontosabb programpontját, a harcot, a küzdelmet az általános választójogért. A szociális és a nemzeti kérdésben nagyszerű tisztánlátással jelölt meg a magyarság feladatait. Többek között a következőket mondja: Ami a nemzeti szempontot jelenti, azt hiszem, a magyar nemzet halálos Ítéletét mondaná ki, aki azt állítaná, hogy a magyar nemzet csak az erőszak eszközeivel tudja fenntartani magát. Mert a választójog kiterjesztésének megakasztása nem egyéb, mint az erőszak eszközeinek továbbra vá‘ó íentartása.

Évek telnek el évek után. Minden év. uj küzdelmet jelent. Páratlan munkabírással dolgozik Vázsonyi a parlamentben, a városházán, a sajtóban, a hitközségben. Mindezeknek az éveknek történetét egységbe fonja Vázsonyi személye, önála nincsenek kisiklások, nincsenek megállások, nincsen eltérés az egyenes útról. Kormányok buknak és kormányok születnek, pártarányok változnak, győzelmek követnek vereségeket és vereségek győzelmeket. Vázsonyi mindig egy és ugyanaz marad. Az immár mindenki által elismert és tisztelt nagy politikus ugyanazokat az elveket hirdeti, mint a diákgyüiés fiatal szónoka.

Ennek a nagyszerű harcos életnek tetteit és eredményeit még csak futólagosán sem lehet vázolni egy rövid közleményben. De aki végigolvassa a most megjelent két hatalmas kötet sorait, az első beszédtől az utolsó levelekig s megismerkedik az ismeretlen Vázsonyival, Vázsonyival a költővel, hozzáfér-A veterán író, tagja az Akadémiának és elnöke egy tekintélyes irodalmi egyesületnek, majdnem mindig a sfurf/o-jában ül, amely egyike a főváros nevezetességeinek. Ötablakos szabálytalan sztrukturáju terem. amely nemcsak irószoba, de könyvtár és muzeum is, tele egy soksikerü gazdag élet érdekes emlékeivel s egy finom esztéta-természet műgyűjtésének az eredményeivel. Az »öreg« már csak igen keveset dolgozik, a reprezentatív müveit rég megírta s már csak azért se ad ki újakat, hogy kikerülje az összehasonlítást a nemrég beérkezett vagy most törtető »fiatal óriások« írásaival, amelyek jobban felelnek meg a mai generáció olvasókedvének ... Újabban csak könyveinek a »végleges teljes« kiadását rendezi sajtó alá, jegyzeteket ir hozzájuk, s előszóval látja el azoknak a fiataloknak a kísérleteit, akiket szeret fölfedezni. Máskülönben csak olyankor ad életjelt magáról, ha valamelyik eleven lapnak a fürge riportere kérdést intéz hozzá egy újabban fölmerült probléma vagy' egy szenzációs körkérdés dolgában. .Ilyenkor szívesen szólal meg azon a nobilis hangon, amely az ő külön előkelősége (s amelyet még a Holnapután és a Jövő Hét cimü hipermodern újságok is elismréssel konstatálnak nála), s mélabus eleganciával pazarolja apró dolgokra is a plasztikus mondatait s az artisztikus megállapításait, amelyeket a szemfüles kis újságíró kegyelettel hallgat és őszinte csodálkozással jegyez le,

Ott tölti idejét a múzeumában, régi dicsőséges munkásságának a boszorkánykonyhájában. ahol az eredeti eszméi s a népszerű Írásai termettek, s ahonnan a neve évtizedek előtt országhatárokat átlépő energiás tempóban indult világgá. Elmélkedik s a múltját éli újból által, a ragyogót, amelynek könyv- és szinpadsikerei már csak melankóliás emlékek neki, csakúgy, mint azok a helyesírási szempontból nem mindig kifogástalan, de szenvedelemtől izzó levelek, amelyek a saját elégett szenvedélyeire, forró éjszakákra és melegtestii szerelmes asszonyokra emlékeztetik; Mindez elmúlt, de nem annyira, hogy ne foglalkoztatná naponta néhány óráig az öreg emlékezőt, akinek ez édesbus visszatekintések némi — de óh, mi sovány! kárpótlás a nem ismétlődhető irodalmi sikerekért és asszonygyőzelmekért, amelyeket most újabb tehetségek zsebelnek be s délceg ifjú urak halásznak előle el. Ez az emlékezés, amely bántó is, vigasztaló is, óvja meg a nagy irót az unalomtól, s ez a szemle teszi az öreg életét, ha nem is derültté, de türhetővé.

Nem jár sehová, hiúságból vagy büszkeségből, mert nem tudja megszokni, hogy második vagy harmadik legyen ott. ahol azelőtt első volt. Csak az egyesülete ülésein jelenik meg pontosan, ahol formaszerint

kőzik Vázsonyihoz, a családapához, az legyen egykori ellenfél, vagy barát, kell, hogy csodálattal hajtsa meg a fejét a nagy halottnak immár a jövendő számára is megőrzött emberi értéke, embertisztessége és szent idealizmusa előtt

Vázsonyi Vilmos beszédeihez és Írásaihoz Apponyi Albert gróf, Eszterházy Móric gróf és Bárczy István Írtak előszót. Vázsonyi életét és korát Pakots József ismerteti s a második kötet végén megható sorokat ir Vázsonyi János az édesapjáról.

Csergő Hugó és Balassa József szerkesztették a szép munkát. Erős akarat és szorgalom nem volt elég ahhoz, hogy hónapok alatt elvégezhessék azt, amire évek is kevesek, csak a szeretet és a barátság adhatta nekik a nagy munka eredményes befejezéséhez az erőt.

R. L.

még ő az Első, bár ott is nagyobb hatalmasság az a fiatalabb kollégája, akit az utódjául szemeltek ki. ö se kap sok látogatót, — csak azok keresik föl, akik ajánlólevelet vagy egyéb protekciót kérnek tőle, s egészen fiatal leányok, még erkölcsileg is szüzek, akik a nagyszerű iró egyegy diszkötésü könyvével tipegnek be hozzá, a kezevonását kérve. Azok, akik hajdan azért kopogtattak be nála, hogy a társaságában gyönyörködjenek, sose mutatkoznak a múzeumában, amelynek egyetlen gyakoribb vendége az a fiatal irótársa, akit tiz év előtt fölfedezett, a védőszárnyai alá vett s »behozott« az irodalmi társaságba.

Tegnap is ott volt, és kérdezte:

— Hogy’ van, drága Mester?

— Nem olyan jól, mint Te.

— Sajnálattal hallom, hogv kedves bátyám nem dicsekedhetik s nem mondhatja: semmi bajom.

— Fiam, az én koromban ezt senki se mondhatja.

— Az ember azt hinné, hogy Önnek a kivételes helyzetében s az irigyelt pozíciójában boldognak kell lenni.

— Nagyon erős kifejezést használsz. Boldogság? Tudod, mit jelent ez a szó? Aligha. Ha tudnád, nem ejtenéd ki olyan könnyen. Akinek csak múltja van, nem lehet boldog.

— Vannak öregek, akik annak vallják magukat.

— Azok öreg öregek. Én fiatal öregekről beszélek, akikhez tartozni vélek, — akik szellemben ifjak maradtak, s akiknek a fiatal lelke szenved a múlttól, amely szép volt, s számukra nem akar uiból föltámadni.

— Szenvednek a széptől?

— De mennyire, fiatal barátom! Azok az öregek, akiknek szomorú gyermekségük és gondokkal terhes fiatalságuk volt, talán boldogok. Ezek, ha nem nagyon betegek s van mit aprítaniuk a tejbe, boldogok, hogy végre biztonságban és jólétben megpihenhetnek, s egy shakespeare-i vígjáték címében foglalt biztatást kapnak Altenteil gyanánt: Minden jó, ha jó a vége. De mi, úgynevezett boldog emberek, akiket boldogoknak éreznek mások, éppen mert boldogok voltunk, az életünk végetáján szerencsétleneknek érezzük magunkat. Azok a jóljártak, akik sokáig küzdöttek, nélkülöztek, talán éheztek is, akik a kicsiny tehetségükkel csak nehezen kúsztak föl az életöröm fájának egy nem is maeas ágára, azok a boldogok, ök elfelejtik, hogy valaha mily jelentéktelenek voltak, s mi nem tudjuk feledni, hogy valamikor hatalmasabbak voltunk ...

— Ez egészen uj szempont, s az én drága Mesteremtől mindig tanul valamit az ember.

— Lásd, öcsém, ez se hizeleg nekem. Most tanulnak tőlem, azelőtt

a| va cfo |f

— Az ön írásai halhatatlanok, bi-1

Ők ketten

Irta: Baedeker

15. oíHal.

zonyos idő múlva föltámadnak, s egyiket-másikat az iskolákban is fogják olvasni.

— Hogy fognak szidni azok a derék kis diákok, akiket kényszeríteni fognak, hogy olvassák valamelyik fehér elbeszélésemet!... Bizony, jobb idő volt, amikor fiatal asszonyok hamzsolták a kevésbbé fehéreket s pirulva gondoltak a szerzőjükre!

— Hát az irodalomtörténet? Az semmi? Abban meg lesz örökítve a Mester dicső neve.

— Meglehet. De vájjon ott a legjobb társaságban leszek-e? Kotzeube és Pigault-Lebrun neve is ott van.

— Az önét a legkülönbek között fogják emlegetni... De ez a jövő dolga, s a Mesternek, hála Istennek, még jelenje is van. S minő szép jelenje! Én azt hittem mindig, hogy ön, mélyen tisztelt Mester, a gyönyörű home-jában, dicsőséges pályájának a díszes emlékei között elégedett és boldog.

— Vájjon örülhetünk-e este annak, hogy délben sütött a nap? S aki ma éhezik, boldog lehet-e annak emlékétől. hogy tegnap jóllakhatott? A boldogságnak legnagyobb ellensége a boldogság, — amely volt.

— Azt hiszem, ha nekem valamikor csak megközelitőleg is oly emlékeim lesznek, mint urambátyámnak —

— Hogy akkor a világ- legboldogabb embere leszel. Tudom, ezt akartad mondani. Valószinüleg én is ilyenformán gondolkoztam a te zsenge korodban.

—- Nekem persze nem lesznek oly erkölcsi drágaságaim s oly nagyszerű reminiszcenciáim, mint önnek. Mert hol van az én szerényke tehetségem az Ön hatalmas géniuszától?,

— Hogy’ fogsz fejlődni és hová fogsz eljutni, nem tudom. A jövőbe nem lát senki. S ez a szerencsénk. Az volna a világon a legszerencsétlenebb ember, aki oly tehetséggel születne, amely képessé tenné megtudni, hogy mi vár reá és másokra. Hiszen olyan kevés örvendetes dolog történik a jövőben, — tudjuk ezt a múltból és jelenből, amely sokaknak a jövője volt... Ha harminc év előtt tudom, hogy milyen lesz számomra a ma, már akkor is elégedetlen lettem volna. Szerencse, hogy a Természet igen jótékony — szinte szeretném mondani: humánus — intézmény: korlátoltakká és közellátókká tesz bennünket

— De, ugy-e, a mü- és az emléktárgyai mégis szórakoztatják?

— Természetesen. Néha elbabrálok köztük, s elfelejtem, hogy ez minden, ami megmaradt a múltból,

— ön egyszer megígérte, hogy alkalmilag bepillantást enged a relikviáiba. Mikor láthatom őket?

— Ha megígértem, akár mindgyárt Mert, ha megint jössz, ki tudja, megmutathatom-e őket? Az ember halandó, ha még oly öreg.

— Mondja inkább igy: még ha halhatatlan is.

— Köszönöm. Ez jól esett. A hízelgésed emlékeztetett arra az időre. amikor sokat és gyakran hízelegtek nekem. Akkor jó volt! Szép jövőt jósoltak. Most rossz! A szép múltamat dicsérik... No de hát nézzük, amit látni óhajtasz. Ez a szekrény itt könyveimnek a különböző kiadásaival van tele. Amennyire tudom, az eredetiekből nem hiányzik egyetlen kötet sem, a fordításokból pedig csak egyet nem sikerült megszereznem: egy regényemnek a japán fordítását. Máskülönben a gyűjtemény teljes.

— Igen tekintélyes bibliotéka. Van sok u. n. müveit ember, akinek az egész könyvtára nem nagyobb.

— Óh. az annak a müveit urnák elég, mert nem is sejti, hogy hány jó könyve hiányzik.

— A Mester könyveit sok nyelvre fordították?

— Hét nyelvre.

— S ez a kisebb szekrény vájjon mit tartalmaz?

— A rólam s az írásaimról megjelent kritikákat, életrajzi vázlatokat,