Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
50. oldal. 1926 december 25. bAcsmíotsi WAPló EmBER. RR] 24 ÉUE SZOfTURZIK A Theater Renaissanceban ünnepélyes izgalommal készülődtek az előadáshoz. A közönség lassan nyomult előre a vörös szőnyegeken és a jegyszedőnők túlzott udvariassággal vezették helyre a szmokingos, butonos, elegáns publikumot. Mi van ma este? Premier? Ünnepi díszelőadás? Nem, mert hisz ma már huszonegyedszer fut az »Orvosnő szerelme« cimü André Pascal-dráma. A ruhatár előtt kiét ur dískurált: — Ennek a darabnak legalább ötszázszőr kell mennie! mondotta Pascal, amikor kéziratát átnyújtotta a direktornak. — Ha ő igy kívánja, biztos élni fog ötszáz estét. XW, Alfonz spary o' kiráy vra'n'á' Rotichildnalc ey újabb ditrabjáha.-. — Rémesen rossz! A fiam tegnap látta. — Pedig a Pascaltól jó is lehetne! És gúnyos röhejjel bevonultak a páholyukba. — Ki ez az Andre Pascal? — töprengtem — hogy rossz darabját mégis szinrehozta az előkelő Renaissance? Ilyen óriási reklámmal, elsőrangú szinészgárdával és anyagi áldozatokkal? Az öltözők közti folyosón egy elhanyagolt öltözetű férfi járt-kelt, két kurta karját hátracsapta és a kezeit összekulcsolta a hátán. A kezében egy kalapot tartott £n nem tenném a fejemre ezt a kalapot. Én szégyelnék a kezemben tartani egy ilyen büdös, kopott, zsíros kalapot — André Pascal urat keresem. A kis zavarosszemü ember hidegen rámnézett: — Én vagyok. Ekkor odarohant a színházi titkár és legalázatosabb mosolyával jelentette: — Herr Baron, az előadás megkezdődött — Herr Baron? — Igen. Báró Rotschild. írói álnevén André Pascal! És végignézett, mint egy szánalmas analfabétát, aki annyira elrugaszkodott a kultúrától, hogy még azt sem tudja, miszerint Henri Rotschild drámákat ir André Pascal néven. — Interjút szeretnék... A szerző elővette a kronométerét mint a lóversenyeknél szokás, lemérte az időt és startolt:, — Tíz percem van az ön számára. Tessék kérdezni. — Mióta ir? — Huszonnégy éve. Ez a huszonegyedik darabom. — Legnagyobb sikere? Fanyar grimasz az ajkán: — Csak pénzügyi téren voltak még eddig sikereim. — Sűrűn volt szerelmes? Nő inspirálta-e már az írásra? Akart-e öngyilkos letme asszonyért? A titkár megbotránkozottan nézett végig. Hogy lehet valaki ilyen tapintatlan a báró ur szívügyeivel! Ám Rotschild habozás nélkül felelt: — Voltam szerelmes többször is, fiatalabb koromban verseket is irtam egy lányhoz, (le áltuláLun iu:n sokéi Uijl a kém nőit amik Ez érthető is. Melyik női szív tud ellentállani egy Rotschldnak? — Mikor ir? — Ha belső kényszert érzek. (Persze, kividről úgyse kényszerítené senki.) — Politikával nem foglalkozik? — Most nem. (Kajánul.) A Móricnak is élni kell! (Maurice Rotschild, a szerző öccse képviselő a francia parlamentben, elszánt politikus, akinek pénzen vásárolt mandátumát egyszer már megsemmisítették a szenátusban.) — Mik az irodalmi elvei? — Én azt hiszem, hogy az irodalom hivatása elsősorban a tanítás. Nevelni és segíteni az embereket. Mostani darabom is ennek a célnak a szolgálatában áll. Egy modern fiatal lány, qki szembeszáll a természet törvényeivel és ezért halállal lakok Antifeminista vagyok. Gyűlölöm a férfias nőket. Az asszony legyen jó feleség, szeresse az urát és szüljön neki gyereket. (Gondolom Rotschild sokkal könnyebben tudna segíteni a szegényeken a millióival. mint a színdarabjaival. De ezt nem lehet megmondani egy többszörös, nyilvános drámaírónak.) — Élő alakokról ir? — Nem. Nekem problémáim vannak, amelyekhez szereplőket faragok. Egy bankár, aki problémákat csinál, hogy színdarabot írhasson! Határozottan érdekelni kezdett ez az ember. Jó téma. Nagyszerű regényt lehetne Írni róla. Végre egy irodalmi siker, amihez neki is köze lenne! Csak néztem a kövér, jóltáplált bácsikét, a világ egyik leggazdagabb emberét. Lehetnek ennek problémái? Szent válságai? Gyötrelmei? Rátehénkedett a pénz, mint a lidércnyomás és ö csak ül aranykezű testvéreivel a feneketlen pénzes hordókon, öt részeges, kopasz bátyuska a mindenható isten paradicsomában! Istenem: hányán vagyunk, akik azzal kérkedünk: »csak lenne sok pénzem, majd megmutatnám, hogy7 kell élni!« Ám a pénz a legnagyobb rabság. Börtön. Nem vigasztaló frázis ez a lyukaszsébüek számára, ebéd helyett. De most láttam micsoda pokoli kin az övé: amihez nyal, abból arany lesz, mint Midas király, akinek kezében j arannyá válik az ócskavas, a rongy, a szappan, a toll, a fa és a pára is, mit kilehel! Muszáj sajnálni ezt a szegény embert. — Ha felépül az uj színházam, majd megmutatom milyennek kell lenni az ideális komédiának! Rotschild a rue Sigalleon színházat épit, amely jövő év októberére nyBik meg. Ez a világ legnagyobb és legmodernebb színháza, kétezer ülőhellyel. Forgószinpad helyett ujrendszerfl kulisszák lesznek, úgyhogy nyolc díszletváltozás szinte pillanatok alatt megy végbe. — Külföldi szerzőket is szinre enged?' — Elsősorban külföldieket! Nálunk úgyis túlságosan elvannak kényeztetve a francia irók. Nagyon szigorú leszek a rostálásnál! — Még André Pascallal se tesz kivételt? Elnevette magát. — Andre Pascalnak, az írónak mindig van egy kis protekciója Rotsclnldndl, a szinháztulajdonosnál. Én koplaltam, nyomorogtam már sokat, volt, hogy napokig nem ettem és eszméletlenül henteregtem az ágyon, de mindez semmi amellett, ahogy a szerencsétlen Rotschild éhezik a sikerre. A gomblyukában a becsületrend szalagja fityeg (százezer frank nettó kiadás) palotája előtt a köztársasági diszőrség strázsál, de neki nem polgári dicsőség keli, ő a nyakára akar lépni ennek a városnak! Rátenni a jobb tyukszemes lábát az Eiffel-toronyra, a másikat a Parnasszusra és igy csudáltatni magát a Szajna népével: »oh dicső Shakespeare« és nem a börze Napóleonja! és a szemében ott villog a téboly, amit a régi szatócs ősök hagytak rá tragikus örökségképpen. De ez már degeneráció: amikor a józan zsidó megunja Istenét, a pénzt és átevez az irodalomra! Sikert! Sikert tüzzel-vassal! örült szomjúság kínozza a glória után! Szinte félő, hogy eleped belepusztul ebbe az Irtózatos vágyódásba. A lelkigyomra olyan hangosan korog az ucán is, hogy az emberek megfordulnak utána és a szemébe tapsolnak, had örüljön! — Az öcséim azt mondják, hogy jó Író vagyok. Mig az irók azt mondják, hogy jó bankár vagyok. Gondolom csúfolnak is a hátam mögött. Pedig én Írónak hiszem magam. Nem póz, vagy eredetieskedés ez nálam. A darabjához kényszertoborzással, terrorral és szabadjegyekkel csődül öszsze a publikum. Kibérelte a legszebb párisi színházat, a legdrágább francia lapokat, mindene megvan, ami a sikerhez kell, csak éppen a tehetsége hiányzik, az isteni szikra, amit egyesült millióival sem tud kierőszakolni a sorstól. Pedig mikor annyi pénze van! Mesélik, hogy csténkint elbújik a színház egyik sarkában és sápadtan lesi a nézők arcát. És felvonás végénél eláll a .szívverése :most, most jön az őrjöngő tapsvihar! az orkán, a fékevesztett csudálat, amely neki szól, a bolygó zsidó léleknek és amely összeomlasztja a színház kőfalait! Hogy leszakadnak a súlyos csillárok! Hogy egymást tapodják halálra az emberek! (Milyen szívesen viselné utólag az őszszes költségeket!) De csak a bérencek, a báró ur talpnyaló zsoldosai verik véresre a tenyerüket. És utána: kínosait süket csönd. Ki érzett már égő, irtó szomjúságot? Amikor ölni tudna egy korty vízért? Amikor a vért is meginná, a vizeletet és mindent, ami cseppfolyós? így szomjazik az aranygyapjas költő a siker után. Egyébként szerény és konoly ember. Ment a csúnya földi hiúságtól. A titkárja mondta. — amikor az interjú véget ért — a magánéletben nem tíiri, hogy Írói működéséről beszéljenek. Otthon ő: Rotschild báró ur. Igen, nagyon szerény ember. A neve mellett minden telefonkönyvben ott áll zárójelben az álneve: (André Pascal.) És a Bottin Mondainban, arrely a párisi művészvilág cím és telefonkönyve, André Pascal drámairó neve mellett ott olvasható zárójelben: (Báró Henri Rotschild). URH DON6EH A legesleggazdagabb és legeslegjobban fizetett párisi festő. A zseniális Aíanet, akinek vásznait már a Louvreban őrzik, még most, ősz fejjel sem kap annyit a képeiért, mint Van Dongen, a hollandusból vedlett francia. Ö különben egyik ékes szála annak a bóditó csokornak, amely ma Paris művészi gyeplőjét tartja a kezében. Mind idegenek: japánok, oroszok, spanyolok, németek, magyarok, négerek, belgák, csak a miliő francia, amelyben élnek és amelyben kivirágzottak. Francia művésznek lenni nem sikkes dolog Parisban. Egzotikumra buknak. A máról-holnapra lett burzsujoknak a polgári életben is meg vannak a jellemző figuráik. A piktura hadígazdagjaira még nem faragtak csípős jelzőket, ám Van Dongen ezt se venné zokon. Nem is tagadja, sőt dicsekszik vele. hogy jött a semmiből és egyszer csak: esemény lett belőle. A szalónja irodalmi gócpont és estélyeiről hetekig beszél Paris. Van Dongen nemcsak az ecsettel tud zsonglőrködni, de az emberekkel is. Elegáns, álomszerűén gazdag palotájában kerestem fel. A kaput libériás inas nyitotta ki, a lépcsöfeljárat. a hall, az előcsarnok, csupa szemfényvesztés, színek és szőnyegek misztikus özöne, zü*zavar és káprázat, akár Van Dongen egész művészete. A műtermében várakoztat. A falon tarka képek, olaj és vizfestmények, portrék, Lili Damita életnagyságú képe, uccai jelenetek, könnyed, hangulatos és szellemes dolgok, amelyek úgy hatnak, mint egy frappáns elbeszélés, pikáns história, vagy néha: trágár adoma. Falba vágott tapétaajtó nyílott ki nesztelen .és a homályos mélyedésben megjelent egy ószes, nagy szakálla férfi; Van Dongen. A fején tenyérnyi bársony gall-sapka, volt, a sanne gyanakvóan keringett és egész arca ravasz, kemény, okos embert tükrözött Egy embert, aki biztos nem adná oda a nadrágsziját se jótékonycélra, ka nem látja senki. Viszont ezreket szór e! Iéhütők közt, akik szétviszik a hírét fél Európában. Kéjjel adott interjút Nagyon szeret beszélni önmagáról. — Eddig semmi érdekes nem történi az életemben. Csak majd and jönni fog. Ez az őszülő szakáin, javakorbetf férfi jövőről ábrándozik! — A múltam? Keservesen küzdöttem. Tizenkétéves korom óta egyedül keresem a> kenyeremet Istálló-fiú voltam, pincér, rikkancs, hordár és koplaltam hat helyett. Alaposan megedzett az éléé, mondhatom. Direkt hencegett a zavaros multi ávai Semmi megindultságot oem éreztem ki a hangjából, inkább fölényt és etnis» must De ezt annak a rovására irtam, hogy nagy tréningje van az Inter) éJbao, Annyi ezerszer csak nem lágyulhat ell — Hogy lett festő? — Előbb csak rajzdgattam. Lapokba, krokikat, fejléceket malaoságokat és ájtatos dolgokat ahogy jött és ahogyfizettek. De általában rosszal fizettek. Minden krokista festeni akar. Én is beképzeltem magamnak, hogy tehetséges vagy«* és az ecsetre vetemedtem. Főleg a portrét szeretem. Ott analizálok, boncolok, szurok, vágok! És gesztikulál kézzel-lábbal. Tűz és temperamentum ég benne. — Honnan vannak kitűnő pszühológiai ősmeretei? — Ne' féljen, nem a Sorbonneon szívtam magamba! Még pincérkoromban tanultam megismerni az embereket A Holland—Americen—Line-on szolgáltam, láttam gazembereket, tisztességeseket, urakat és nyomorult zselléreket. Az élet forgott körülöttem és ennél keményebb iskolát, mint az enyém volt. még nem járt piktor. Párisi karrierem úgy indult hogy mikor már nagyon éhes voltam, kiálltam az ticcára és amikor jött szembe egy nevelőnő a gyerekekkel, elkezdtem kiabálni, hogy milyen bájos profilja van és lerajzoltam fonnyadt salátafejét, üdének, szépnek, amilyennek ó is szeretné, az akkori divat szerint enyhén molettnek. Kaptam érte öt frankot. Ma? Mindenki- sovány akar tenni. — Elvei? — Abszolúte nincsenek. Fütyülök minden irányra és izmusra! Dolgozni akarok és pénzt keresni! Mesterem nem volt, nem értem rá soha tarnürd, amit tudok: a magam emberségéből szereztem! Tőlem élhet mindenki más, csak engem hagyjanak békében. A legszebb dolog, papoljanak a fiatalok, amit akarnak: a gazdagság! A pénz! Őszinte ember, aki véletlenál művész is. Mikor kikisért a kabátja szárnya beleakadt a nehéz, tömör fakapu kilincsébe. Van Dongen idegesen belerúgott
