Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
901 sot A didergő királyfi Nekeresd országban Nevenincs királynak nagy volt a bánata, csupa siralom volt éjjele-nappala. Hideg lelte, rázta, fázott keze-lába, sürü könnye görgött fehér szakállára. — Akármit csinálok, reszketem és fázom! A fele országom, aki segít rajtam, attól nem sajnálom! Száz kengyelfutó százegy felé szaladt a hírrel Nekeresd országban. Ki tud orvosságot a király bajáról, hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol? Ezer bölcs ezeregy tanáccsal szolgált, de bizony egytől se melegedett föl a didergő király. Majd megvette szegényt az Isten hidege, összegémberedett keze-lába bele. — Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom; kérdezzétek meg az udvari bolondom! De hiszen bölcsebb is volt az udvari bolond száz bölcsnél, nem hiába végig ésszel volt tele a csörgő sapkája. —Hallod-e te bolond, — kérdezte tőle az udvari orvos, — mit csinálsz te, ha fázol? — Én bizony reszketek, komám, — vont vállat a bolond. — Bolondnak: reszketés, — jegyezte az udvari orvos a mindentudó könyvébe. — Hát akkor mit kell csinálni, mikor a király fázik. — Addig kell rá fűteni, mig melege nem lesz! — Királynak: fűtés, — jegyezte tovább az udvari orvos s rögtön kiadta a parancsot az udvari fűtőnek — cédrusfával hamar a kandallót tele, urunk-királyunknak attól lesz melege. Akkora volt a kandalló, hogy beillett volna kaszárnyának, olyan tűz lobogott benne, hogy meg lehetett volna nála sütni egy ökörcsordát: nem ért az semmit a didergő királynak. — Fütsetek, mert megvesz az Isten hidege, már a szakállam is csak úgy reszket bele. — Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, — jelentette az udvari fűtő, — elfogyott a cédrusfa-tüzelőnk az utolsó forgácsig. — Vágjátok ki kertem minden ékességét, a szóló szőlőnek arany venyigéjét, a mosolygó almát, a csengő barackot, hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Kipp-kopp, csattogott a fejsze, cipp-ropp, recsegtek a tündérkert bokrai, fái, pitt-patt, pattogtak, durrogtak a ga-Morgó Mackó esetei ina : Kubáü ; aSrc Tizenkettedik fejezet, melyben Morgó w és fia az állatseregletben ismerős medvével találkoznak, utána Muncurkó a levegőbe repül, végül pedig Muncurkó ismét pofont kap. A Muncurkó bocs egész napon keresztül arra kérte az apját, hogy vigye el az állatseregletbe, mert nagyon szeretné azt megnézni, — Most bezzeg szeretnéd megnézni az állatseregletet, te lurkó, — mondotta nemzetes ur, — de mikor majdnem belekerültél, hát kézzel-lábbal kapálóztál ellene, mordizomadta! — Éppen ezért szeretném megnézni, papa. Kiváncsi vagyok, hogy milyen sorom lett volna ottan. Ebben bizony Morgó uram igazat adott a bocsnak és délután elindultak az állatseregletbe. Csudálkoztak, hogy az álla tok nem laknak barlangokban, hanem ketrecekben. És minden ketrecen tábla van, amely megmondja, hogy milyen állat lakik benne. — Minek az a sok tábla, papa, — kérdezte Muncurkó, — hiszen az állatok úgy is tudják a nevüket. — Ez nem is az állatok miatt van, mordizomadta, mert az állatok úgy is tudják, hogy ők micsoda állatok, hanem az emberek miatt, mordizomadta, akik a feliratok nélkül sok állatot nem ismernének meg. Morgó ur és Muncurkó sorra megnézték az összes állati kat. Láttak ott bizony sok különböző állatot. • — Az egész olyan, — szólt Muncurkó — mint a Noé b' kája, melyről az iskolában tanultunk. Itt is minden fajta á” ból van. Hogy mi mindent láttak, azt nehéz volna elősorolni. ' bek között láttak egy kecskét is és amikor megállották a rece előtt, az rákezdte: Kecske vagyok, mek-mek-mek. Vígan lakok, mek-mek-mek, Ha jól lakok, mek-mek-mek, Dalolgatok.mek-mek-mck. , — Ejnye, mordizomadta. — mondta Morgó uram. — nem szeretem a mekegő kecskét, pláne ha még versel is. A hópehely Fehér magasságban, valahol a csillagok közt született meg a Hópehely. Finom szárnyakat kapott, olyan volt mint egy könnyű gyöngyvirág szirmocska és vigan keringélt le-föl a szakállas komoly felhők fölött. Nem ismerte a feketeséget, a halált, a sírást, csak a nagy fehérség életét. A napsugár szerette a kicsi Hópelyhet, de nem merte megsimogatni, még a kezét se nyújtotta feléje soha, mert akkor meghalt volna a gyönge Hópehely. Csak messziről nézte mindig és olyankor alázatosan odaszólt: — Ha akarod kis Hópehely, én elmegyek innen másfelé. Csak azért, hogy te örökké élhes. A Hópehely nevetett. Édes öröm hintázta és remegett a szivében mint a muzsika. Aztán odajött hozzá a Köd. —Szép vagy kis Hópehely, — mondta neki — ha akarod eltakarlak az emberek szemei elől. Soha ne lássanak, soha n« várhassanak és te se nézhes máshova, csak a csillagokra. A Hópehely megrázta a fejét és valami bolondos nótába kezdett. Friss hangja úgy csilingelt mint a karácsonyi ezüstcsengő. És akkor elébe toppant a Szél is. — Aranyos vagy Hópehely, igazán kár volna érted. Én elviszlek a legmagasabb hegy tetejére, vagy a legfehérebb csillag homlokára. Mondd, hova akarsz most elmenni? Ha szeretsz lovacskázni, kapaszkodj meg a sörényembe, én hordani foglak örökké. Hópehely belebámult a Szél sötét komoly arcába. Gondolkozott. Ki akarta nevetni a Szél furcsa meséjét. Aztán elkomolyodott. Valami furcsa vágyakozás bántotta a szivét Szégyenkezve mutatott a földre. — Én odaakarok menni. Nem máshova, csak oda A földön kis fiuk, kis lányok játszottak. Vígak voltak és csintalanok, mint a Hópehely. — Oda megyek, — mondta mégegyszer a Hópehely, — és most már bátran nézett a Szélre. bírta. Addig szaladozott a kútról a tóra, tóról a kútra, míg .utoljára föl nem bukott az ut közepén. Föl se kelt többet a szegény, pedig már a vacsora-csillap is felköszöntött az égre. A Cifrácskát ugyan hiába keltegette: vesztére vált szegénynek a nagy esze. Azóta járja Tálason ? közmondás az olyan emberről, aki eső elől a csurgásba áll: sok az esze, mint Cifrácskának. A 10. számban közölt rejtvények helyes megfejtése a kő vetkező: Korona, Párizs. Találós kérdés: Dán. Helyes megfejtésért a jutalmat, egy vászonra előrajzoll Habostorta kendőt Leopold Sámuel sentai üzletéből Miskolc Giziké nyerte. A rejtvényeket helyesen fejtették meg: Lakatos József László Ilonka, Mrskolczi Erzsiké és Józsika, Kőszegi Irénkt Bajmok. Nagy Béla Beograd, Wolf Ilonka, Schweizer Ilonka Dudás Pannika, Kelemen Ica, Radók Icuka. Somosi Jenő Deák Piroska. Gerő Béla és Zoli, Stiefelmeier Öcsike. Weil Antal, Szádecky Sándor, Balog Dezső, Mezei Miklós, Szalaj Jucika, Klein Editke, Mátyás Laci, Búcsúk Magduska, Blun Vera. Berki Lajos. ÜZENETEK: Aczél Mimi. Leveled igen jól megirtad. Szeretem az ilyer gondos és alapos munkát. Amilyen a levél, olyan az Írója. Kedves szüleid örülni fognak, ha látják szép haladásodat. —Máskor is keressél fel. Kiss Klárika. Leveleden hiányzik a keltezés, igy nem tudom hova írjak, pedig egy ilyen okos levél megérdemli a választ. Turner Imre. Rejtvényeid jók s ha meg nem haragszol agy & legközelebbi számban egyet már le is közlünk belőlük 41^
