Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
32. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ Az ideál régen és most Az utolsó évek sok zavaros eseménye közepette gyakran érezhettük, hogy játékkockák vagyunk egy szeszélyes, rossz gyerek kezében. A sors annyit rázott, dobált bennünket ide-oda, hogy néha csodálkozva dörzsöljük szemünket és kíváncsian nézünk körül, hogy vájjon hol is vagyunk, mi is történt velünk? Filozófus hajlamú megfigyelők ezzel ellentétben azt prédikálják, hogy nincsen uj a nap alatt és alapjában véve most sem változott meg semmi, 1926-ban éppen olyan volt a tavasz, mint tiz, száz, ezer és még több évvel ezelőtt. A fák rügyeztek, a virágok nyíltak és virult a szerelem is, akárcsak a régen, meg a kevésbé régen múlt időkben. Es akik ezt mondják, azoknak talán igazuk is van. A szerelem tényleg nem változik. Nem befolyásolja a politika, nem pusztult el a háború pergőtüzében és nem veszett el a forradalmak kavarodásában sem. Akármi történik Is a világban, Kupido jókedvűen táncol, ha Vizkeresztkor eljön a farsang és tavasszal manapság éppen úgy ábrándozik virágzó fák alatt, mint tiz, száz, ezer és még több évvel ezelőtt. De ha az érzelem lényegén nem Is változtat se az idő, se az eszmények Kupido isten birodalmában,' de annál sűrűbben változik a szerelem tárgya, az ideál. Az ősasszony Ízléséről, hogy barlangjában, cölöpre vert kunyhójában kiről ábrándozott, sajnos, semmit sem tudunk. De a középkori asszonyok Ízlésével a költők jóvoltából már teljesen tisztában vagyunk. Tudjuk róluk, hogy könnyes szemmel hallgatták a trubadúrok énekét és a Szent Sírért küzdő lovagokért rajongtak, értük imádkoztak, rájuk vártak hűségesen hosszú, hosszú évekig. A renaissance asszonya a művészekért, tudósokért lelkesedett, vagy talán még inkább a művészet, tudomány megértő mecénásáért, akiknek helyét a 17. században azután a játékkardos, udvari gavallérok foglalták el. ök már nem képekről, régi kéziratokról beszéltek, hanem inkább szellemes és kétértelműnek nem is mindig mondható bókokat suttogtak a kacéran mosolygó szépasszonyok rózsás fülébe. A szeszélyes női szív elfordult azután ezektől a mindig jókedvű, léba lovagoktól, akik szavukkal és szivükkel egyaránt csak játszottak, hogy a szerencsétlen ifjú Werther tragikus sorsán keseregjenek. Divatba jött a boldogtalan szerelem és minden asszony olyan udvarlóra vágyott, aki úgy érezte, hűtlenségre a halál az egyetlen méltó felelet. Az egész biedermeier világ Werther epedő szivü és ábrándos szemű követőiről ábrándozott, de azután fordult egyet a világ kereke és mint minden és mlndeaki, ők is kimentek a divatból. A leányok szive nemsokára már csak akkor dobogott hevesebben, az asszonyok akkor lövelték leghóditóbb pillantásaikat amikor olyan nyalka gavallér tűnt fel a láthatáron, aki már nem törődött ideálja hűtlenségével. Hogyan is törődhetett volna, hiszen ő maga azt se tudta, mi fán terem a hűség. Ellenkezőleg úgy törte a női sziveket, mint háziasszony őszszel a diót. A frakkos gavalléroktól, kardjukat csörtető daliás katonatisztektől azért fordultak el később a leányok, mert ideáljukat inkább tudósok és művészek körében vélték feltalálni. Nem bánták, ha ezeken az ifjakon meg is látszott, hogy sejtelmük sincs arról, milyen nyakkendő van rajtuk és az sem rontotta le a rajongó leányok illúzióját, hogy ezeknek az álmodozó tudósoknak fogalmuk sem volt az udvarlás művészetéről. Nem korcsolyáztak és nem tudtak táncolni és színdarabokban mindig komikus játszotta a szerepüket. De ha az idők és ízlések ilyen gyökeres változásán méltán csodálkozó szemlélő figyelmeztetni próbálta a leányokat szivük királyának némely furcsaságára, a tárgyilagos megállapításokra léha megjegyzéseknek kijáró megvető pillantás volt a felelet. A háború azután újra előtérbe hozta a legrégibb, az örök ideált, a hőst. A katona felsőbb lény volt, akinek hódolata minden leányt boldoggá tett, akiknek hűségesen Írtak Urai tartalmú, de méretében inkább hőskölteményhez hasonló leveleket. Sajnos azonban ezek az ideálok távol, a harctéren, vagy hadifogságban voltak, mért is a bánatos szlvü leányok kénytelenek voltak az untauglichok vigasztalásával beérni. És mert ezek az itthon levők ritkán voltak daliás külsejűnek mondhatók, hát a nők igénye udvarlók tekintetében sajnálatosan leszállt. A végén már hittek is a bölcs öregeknek, akik olyan kenetteljesen magyarázgatták ábrándozásra hajlamos leányoknak, hogy a férfinek éppen csak egy ici-picit kell az ördögnél szebbnek lenni és máris bele lehet szeretni. A háború után a romantika teljes csődje következett. Senki sem helyezett súlyt arra, hogy az ideál szerepét játszó ur jóképű és daliás legyen. Nem kellett neki ábrándosán forgatni a szemét, se szellemes megjegyzésekkel elkápráztatni a világot. Azt se várták tőle, hogy műveltsége tudósokéval keljen versenyre. Mindezt bőségesen pótolta, ha szive királynőjét sok lóerős automobilon röpítette a boldogság országa felé. A keresztes vitézek, a költők, rokoko márkik, daliás huszártisztek dicső örökébe, ml tagadás, a tőzsdés lépett. Talán ha a konjunktúra örökké tartott volna, ha az autókat, gyöngysorokat, bundákat és a tőzsde hőseinek egyéb hódító fegyvereit nem vitte volna el a krach, érzelmes lelkek tényleg sirathatnák a poézis halálát, az öreg király végleges győzelmét az ifjú költőpásztor felett. De szerencsére (sokan bizonyár* Inkább sajnálkozva emlékeznek meg az események Ilyetén fordulatáról) jött a krach és a tőzsde titánjai az érdeklődés homlokteréből az Ismeretlenség homályába sülyedtek vissza, sőt sokan rácsos ablakok mögött várják az Idő múlását. Bár ideálszerepükből hirtelen és váratlanul csöppentek ki, de azért már készen állt az uj idők uj hőse, hogy a végszóra bevágva folytassa ott, ahol az elnémult előd abbahagyta. Be kell vallani, hogy a tőzsdéstől, mint egyéntől és típustól akkor fordultak el a női szivek, mikor vagyonuk szappanbuboréknak bizonyult. Tanulság: a pénz nem boldogít, különösen, ha nincs. Inkább legyen ő hóditó és daliás, mint Ramon Novarro, Petrovics Szvetisiláv, vagy a mozi többi világhírű, esetleg névtelen hőse. Ma mindenki róluk álmodozik, a női szív birodalmában csak egy komoly ellenfelük van, a sportbajnok. Legfőbb előnye, hagy nemcsak vásznon, vagy Hollywoodban látható. Fess kapus és fürge hátvéd jóformán a legkisebb faluban is akad. És ha a sportprimadonna világhírű, akkor ez manapság már nemcsak dicsőséget, hanem csengő aranyat is Jelent. A sportbajnokok deli legények és mert öklük erős. valószínű, hogy sokáig nem fogják őket a jövőnek ma még ismeretlen hősei a porondról, az Ideál szerepköréből kiszorítani! Benedek Rózsi 1926 december 25. nak... Egész vékony, mint két vonás, mint két topázcsik... és hideg volt énen olvan volt. mint két pici tooázcstk. Hogyis mondta egyszer? — Sose fogom elfelejteni a maga csókjait. Az akkor volt mikor Dea elutazott .. előtte való este. Akkor nagyon vadul csókolta... Beleharapott abba csöpp piros szájba. Akkor szerette volna mondani, hogy legyen az övé... Vagy mondta is? Most már nem emlékezett ... Azóta sok minden történt és most... egyszerre vége... Kár... nagyon kár érte... Mindegy... Minden mindegy— Egy percig még belebámult a nagy feketeségbe... Ujját megégette a cigaretta parazsa. Hirtelen rányomta az asztal plűstakarójára. A megpörkölt szövet émelyítő szaga belecsapott az orrába. Felállt... Keze lassan ökölbe hajlott, de nem tudta összeszoritani ujjait. — Nem fogok meghalni... Miért...? Felnevetett... Száraz volt a hangja, olyan tompán csengett, hogy ő maga is összeborzadt. Kinyitotta az ajtót... A nagy csillár fénye erőseni hirtelen beleörniött az arcába, mint az aranyesö. Ott előtte suhantak, siklottak, ölelkeztek és furcsa, érthetelen szavakat suttogtak. Nevetett .. Ha valamelyik itt lerántaná az álarcát... Most nem látják egymást. Lábai megrekes/.ttek... A falnak támaszkodott. — Világoskék selyemálarc... Szemein összehúzta, tekintetét bdefurta a forgó, táncoló tömegbe. — ö az... Egész biztosan ő. Keserű mosoly szaladt végig az ajkán- Kis fehér borítékot húzott elő zsebéből, lassan méeeuvszer elolvasta a levelei aztán lezárta. Vett egy nagy csomó piros rózsát és halkan magyarázta a virágoslánynak. — Most fcltizenkettő... Tehát éjfélkor. Látja...? — Most ott táncol, világoskék selyemálarc van ralta... Meg fogla ismerni... Nagy forróságot érzett... Kiment az erkélyre... A fehér csillogó hópihék még mindig hulltak. — Nem fogják meghallani... Nyugodt volt. Hátrasimftotta haját» Meleg ujjal hozzáértek a homlokához. — Igen... Azt hiszem ez a legbiztosabb . . . Aztán visszament a terembe... Megint látta Deát és megint összerezzent. Érezte, hogy elsápad... alig bízták a lábai. A könyvtárszobában ugyan oda ült... Kinézett az ablakon... Az égen hidegfényű csillagok nevettek hangtalanul a fehér, hófátyolos utakra... Mintha pld gyéniátszeniek csillantak volna, pici pillékben hullt a hó. A hold. mint egy arra tévedt idegen lámpása halványan bevilágított a szobába. Fejét hátcahajtotta s becsukta szemeit... Keze görcsösen markolta át a revolver evőrutvházaevát s a sokszínű aoró lapok szivárvánvfonalakat szőttek a mellére... Mint száz pók a hálóját... Halkan suttogta maga elé. .. — Azt hiszem most olvassa... Egy pillanatra talán valami hidegség fut át a testén... Aztán felnevet... Gyerekség... így szokta mondani. — Nem fogja elhinni .. Szerettem élni. Szép volt... Nem tudom ... Lángeső. levegőbe kúszó aranykigyók.. . Tüzkerék. melyből mindig hullott, hullott a parázs. Mindegy... Nem én akartam ... talán ő sem. De kell. Meg kell lennie. Hiszen minden mindegy... Csakmégegvszer ... szeretem volna, ha mégegyszer megsimogatta volna a homlokom .... Most is forró és az ő keze olyan puha, selymes... és hideg.. .hideg, mint a halálé. Megrázkodott... Nehezen lélegzett... Felnyitotta szemeit s a kezére meredt melyben kékesen fényien a fegyver acélcsöve. Szomorúan mosolygott — Most talán rám gondol? Arra, hogy holnap eljön, kacagva mutatja a levelet... s talán azt is fogja mondani. — Maea nem mer meghalni. Holnap? ... Soha nem lesz holnap ... És ha megkérdeznének, hogy miért?— nem tudnám megmondani... Nem tudom. Valami fáj Furcsa., hogy ott künn most táncolnak ... Mindenkin álarc van... fekete ... csak az ő álarc kék ... Aztán nem gondolt semmire ... Nézett, valahova messzire. Lasan. remegő kézzel homlokához emelte a revolvert s ujja rágörcsösödött a ravaszra... Szemére pici könny szaladt. Az ablakra fehér jégrózsák fagytak s tompán, mint halk ütésre Valami csendesen kopogott... Mintha valahonnan csöndesen hullott volna vér a földre. ÁLARCOSBÁL EGY ÖNGYILKOS UTOLSÓ GONDOLATAI Irta: QUAS'MODO A csillárokról, mint színes kigyók úgy hullotak a szerpetincslkok, Pict lámpások piros fenve furcsa ákom-bákomokat raizolt a falakra, mint egv kisgyerek betűit, aki most tanul imi. Ott állt az ablaknál és cigarettájának kék füstkarikáin keresztül nézte a táncoló párokat. Odakint hullott a hó és az ablakon néha hangos reccsenéssel kipattantak a jégvirágok... Ilyenkor összerezzent.. Mintha félt volna valakitől... Néha elővette az óráját és sokáig tartotta kezében, de tekintete elsiklott a számlán fölött,.. Aztán egyszerre, mintha valami eszébe jutott volna, még egyszer körülnézett a nagy, csillogó teremben és lassan vigyázva, hogy senkihez ne érjen, átment a könyvtárszobába. Nem gyújtotta fel a villanyt. Belevetette magát egy puha bársonyfotellba és lecsukta szemeit. Kezében a cigaretta izzó parazsa olyan volt, mim egy szentjánosbogár. A kipárnázott ajtón halkan szürösődött be a dzsesz lármája és az ajtó alatt, a szőnyegen keskeny, sárga csak iátszadozott. Mint csöpp aranvfolyó. Egy... kettő... három... tizet ütött a falon az óra. —- Még nincs irt...? A nagy sötét szobában kirajzolódott előtte a lány nevető arca és lassan, mint a mozivásznon elsuhant valahol a levegőben az utolsó néhány hónap. Az ősz elején volt... egy este... A lámpák szelíden, halványan szórták fényüket az útra s halkszavu szél kocogott a házak között. Egredül járta a várost, felgyürt kabátgallérral, cél nélkül. unott nemtörődömséggel... — Furcsa, mondta magában, mintha undorodna tőlem. Mindig, mintha félne velem lenni. Még soha nem szólt hozzám. Ismerem, több mint egy éve, csaknem minden nap találkozunk... és olyan, mintha meg se látna. Valaki jött a háta mögött és kőnynyed, siető léptekkel ment el mellette. Apró lábai csendesen koppantak az utón. mintha egv suhanó árnyék nagy üveggyöngyöket szórna maga után. ö volt... Megismerte,... Nem tudta miről, de megismerte..". Halkan megszólj tóttá. — Deal... A lány megállt és csodálkozó szemekkel nézett feléje. Mikor hozzálépett még nem gondolt semmire. Valamit mormogott a fogai közt, mintha azt mondta volna, hogy szabad-e elkísérnie, aztán szótlanul ment tovább a lány mellett. Később... hirtelen megkérdezte. — Mondja, Dea. miért haragszik maga rám? A lány először, talán nem értette, belenézett az arcába nasrv. tágranvilt gverekszemeivel ~~ Nem tudom... Aztán ' felkacagott Valahogy rosszul esett neki a nevetése. — Ne nevessen.,. Van valami furcsa magában. Soha nem szól hozzám... Annyiszor vagyunk együtt s olyankor, mintha keresztiilnézne raj jam. A lány, .hallgatott... ő sem beszéli tovább. Csendesen mentek egymás mellet és mikor elváltak érezte, hogy erősen bátorítóan megszorítják a kezét. ’ lékor egyedül, lassú léptekkel ment visszafelé, eszébe jutott, amit mondott.-Igen... van benne valami különös. A szemei, melyek mindig nevetnek. Az eső halkan, mint nagyon csend® suttogás, hullott és a szél belecsapta arcába a vjzesöppeket. Sietni kezdett... El akarta felejteni a lányt. — Mi közöm hozzá?... Miért kísértem el? Miért...? sok, sok miért és egyikre sem tudott válaszolni. Otthon idegesen, rosszkedvűen ledobta kabátját és nyugtalanul, sápadt arccal járt le-föl szobájában. A kályhában ége.t a tűz és pirosán, mintha vér lenne kiömlött a fény a padlóra... Felnyitotta a kályha ajtaját és belebámult a fűzbe... Végigiheveredett a szőnyegen és nézte, hogy kap lángra a fadarab, aztán kúszik feljebb a láng, mint egy kígyó és hosszú fekete esik maradt utána... Csillogó, pici parázsszemek pattantak a levegőbe, mint sok kis rakéta, aztán visszahulltak és a szürke, puha hamu betemette őket... A melegség fáradttá tette ... Feltápászkodott és rádobta magát az ágyra... Elaludt Zavaros álmai voltak, mintha valahol messze nagy sürü ködön keresztül látta volna a képeket, de nem tudta megjegyezni őket. Reggel, mikor felébredt, zúgott a feje. Kint erőtlenül sárgult a nap... Az uccán néhány lehullott sárga falevelet hajított utána a szél s a hűvös reggel meggyógyította. Aztán... mi is volt aztán?... összefolytak szeme előtt a képek s úgy érezte, mintha valahonnan magasról, nagyon magasról zuhannának... mint egy vízesés. Egy pillanatra, úgy rémlett, mintha valaki a háta mögé osont volna ... Megfordult ... Senki... Elmosolyodott... Igen, egyszer ott ült az asztalnál és írtmit IS Irt akkor?... de hisz az mindegy ... Nem hallotta, Dea halkan mögéje suhant. Pici hideg kezével befogta szemét... és megcsókolta a száját... Akkor csókolta először a száját... Csodálatos ... milyen pici szája volt Deá-
