Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-14 / 313. szám
T92Č?. november 14. ÖÁCSMEGYEI NAPLÓ 15. oldal. Nyolc esztendő Irta: Sokcaics József Nyolc éve ma, hogy a vitéz szerb hadsereg Franchet d’Esperey francia tábornok vezérlete alatt megtörte a szaloniki-i véres frontot és Szerbia régi területét visszahódítva, megszállta a magyarországi Bácska, Bánát, Baranya megyéket, a mai Vajdaságot. Nyolc éve, hogy a szerb hadsereg bevonult a Vajdaságba. Ezt a napot, az uj állam nyolcadik születésnapját ünnepli ma a Vajdaság. Az öröm ünnepe kellene hogy legyen ez a nap. A szabadság, testvériség és jólét ünnepe. De, sajnos, a jólétet elsikkasztják tőlünk a napi gondok, az örömet kilopja szemünkből az adóvégrehajtó és szabadságunkat, a sokszor megígért autonómiánkat agyontapossa az a felfogás, hogy arra mi még nem vagyunk eléggé megbízhatók. A mai nap mérlege tehát: mosolyogni a súlyos gondok terhe alatt, fölhevült lelkesedéssel fogadni az adóvégrehajtót és örömmel, ujongva fogadni a belügyminiszter válaszát, hogy a Vajdaságban nem lesznek kisebbségi választások. Miért épen a Vajdaság az elhanyagolt, lerongyosodott mostoha gyermek? Hányszor kérdeztük már és hányszor feleltek hallgatássala z illetékesek. És mi ezzel is megelégedtünk. Miért ne? Hisz mi Vajdaságiak vagyunk. Tíz év előtt, puskaropogások idején mi szlávok sem igy képzeltük el az egyesülés és felszabadulás ünnepét. Talán tuloptimisták voltunk, amikor az ígéretek szavában hittünk és bízva bíztunk hogy a világháború után jön egy uj korunk,, egy boldogabb és szebb jövő. De mit látunk? A Vajdaságban mindenütt elhomályosodnak a kedélyek, a vajdaságiak nemzetiségre való tekintet nélkül kiábrándulva, csalódva látják az Ígért szép jövő helyett a sivár jelent s fájd ikimmal tűrik az adóágyuk tüzelését és a rendet, a tisztaságot, a közszabadságok és közmorál ellen irányuló gépfegyver tüzet. A Vajdaságban még most nyolc év után is dúl a nemzeti viszálykodás láza. Sokan és olyan intenziven szítják az ellenségeskedést, olyan vak dühvei szórják a megbízhatatlanság üszkét, hogy lehetetlen buzgalmuk mögött észre nem venni — az üzleti érdekeket. Ez lenne tehát a konszolidáció, vagy ut a konszo-' lidáció felé? Mikor jut nyugovóra a nemzeti viszálykodás, mikor vágják már el az önállótlanság köldökzsinórját és miért néni adnak lehetőséget a polgári érdekek védelmére. Meg lehet jósolni, hogy nálunk ilyen kikristályosodásra hamarosan nem kerül sor. Az országos és községi politikai életben — amennyiben az utóbbiról egyáltalán szó lehet — elképzelhetetlen ezidö szerint olyan polgári front, kialakulása, amely a nemzett viszályokat kiküszöbölje és a nyugateurópai keretbe terelje a kormányzást és közigazgatást. Nemcsak a magyar és német kisebbségek sérelme ez, hanem sérelme a vajdasági szerbeknek és bunyevácoknak is, amely jogokban, megbízhatóságban ép oly kifosztottan áll a holnap előtt, mint a magyar vagy német. A kormányzat még nem képes levetni túlzó nacionalista tendenciáit és nem tud olyan mérsékelt politikai platformra helyezkedni, aminőre már Csehszlovákia és Románia is rákényszerült s ami bennün- Ket kielégíteni tudjon. Habozás, félelem és soviniszta tulbuzgalom jelentkezik minden' oldalon és az a csalódás, ameiy Radics István kijelentései és a megegyezés létrehozása után nőttön nő a korlátolt szabadsággal felruházott háromnyelvű Vajdaságban, bizonyítja, hogy nálunk még nem érkezett el a kölcsönös bizalom s a megértés korszaka. Nem állott elő a Vajdaság adóbombákkal alÍT rakott földjén az a szerbiai szerb, aki kijelentse: ki kell elégíteni kertelés és minden hátsógondolat nélkül a vajdasági szlávságot; el kell feledtetni a vajdasági magyarokkal és németekkel a kisebbség gyötrő, sanyargató állapotát s a múltak igazságtalanságait, teljesíteni kell a Vajdaság követeléseit, hogy kidobbhassuk a nemzeti súrlódások, viszálykodások ballasztját, hogy bizalmatlanság és gyanakodás nélkül összeállhassunk és a magunk közös érdekeinek stabil képviseletét megteremthessük. Az objektiv megfigyelő úgy látja, hogy az országos politika vezetésében erre nincs is szükség, mert Beogradban a Vajdaságot nem tekintik még jelentős faktornak. De mi lesz akkor, ha a Vajdaság háromnyelvű népe egy közös táborba gyűl? Ma igaz, szétforgácsolódtunk. A Vajdaság népe öt-hat politikai zászló alatt gyülekezik és csupán csak azért, mert nincs egy Hetedik Párt. A Magyar Párt életrekeltése a Vajdaság ellenes, szűklátókörű politika újabb diadala volna, mert ezzel egy egységes gazdasági és vajdasági szempontból nélkülözhetetlen politikai párt esélyeit sikerülne csökkenteni. A Vajdaság csak öntudatos és együttes munkával tudná letörni a bizalmatlanságnak a politikáját, amelynek mér-A kitűnő iró titkára kezdte meg a társalgást: — Utóbbi együttlétiink alkalmával a Mester úgy nyilatkozott, hogy jobban szereti a könyvtárát, mint X. asszonyt. Mit akart ezzel mondani? — Hogy kevésbbé szeretem ezt a kedves hölgyet, mint a könyveimet. — Egyebet semmit? Megszoktuk, hogy amit Ön mond, az jelent még valami mást is. — Ezúttal nem ... Csodálkozik az állításomon? — De mennyire! Azt hittem, hogy a nőket még a könyveinél is jobban szereti. — Úgy is van. Ez édes teremtéseket valóban jobban szeretem. De közülük egyet!? Hová gondol? Annyi könyvet s köztük oly sok szépet, inkunábulumokat is (amelyek könyvtárakban ugyanazt a szerepet játszák, mint szüzek egy háremben), csak nem adok oda egy nőért, ha az még oly kívánatos! — Ön hát, drága Mester, a nőket általában többre becsüli, mint azt az egyet, akit mind közt a legjobban szeret? — Mért legyek ebben a kérdésben kivétel? Ismer ön férfit, aki jobban imád egy bizonyos asszonyt, mint az egész nővilágot? — Browning tán ilyen volt. — Sir Robert? Meglehet. De csak azért, mert az a nő, akit szeretett, neki az egész női nemet jelentette. Én nem voltam oly szerencsés (yaey szerencsétlen?) természet. S talán, ez az oka, hogy késő vénségemig nőtelen maradtam, mig a nagyszerű Browning feleségül vett egy vele kongeniális hölgyet, akinél ő fiatalabb, egészségesebb, szebb és gazdagabb volt. Csak olyan asszonyba lehet egy férfi ennyire szerelmes, akinek ily fogyatkozásai vannak ... Nincs nagyobb hódolat a nőkkel szemben, mint ha az ember nem veszi el őket. Az az egy, aki számított ránk, sohase bocsájtja meg, hogy a zsarnokunkká vagy a szolgálónkká nem tettük, de a többi... A többi meg sohase felejti el, hogy igy kitüntettük őket... A házasember többé-kevésbbé elveszett részükre. A hites feleség, ha még oly frigida, s ha a férj még oly szoknyavadász, valamivel mindenesetre megrövidíti a többit. Képzelem, hogy’ haragudtak Robert urra azok az angol lady-k, akik a kezére, sziyére, poézisére s a gyönyörű velencei palazzo-jára pályáztak s a nagy szonettköltőre, a boldog Elisabett-re, aki mindez értékek társtulajdonosa lett!... Igen, én sokkal jobban szeretem az asszonyokat, semhogy ilymód foszthattam volna meg magamat tőlük. Csak akkor s oly későn házasodtam meg, amikor már nem veszthettek velem semmitgét politikai és gazdasági ellenfeleink mesterséges utón igyekeznek a telkekbe beoltani. Mi, vajdaságiak, akik évszázadokon keresztül egyetértésben testvériesen éltünk és mindig, a legnehezebb időben is egy politikai szint vallottunk, tegyünk félre minden mellékes szempontot, függesszük fel a közéleti munkálkodás hevületében kiélesedett ellentéteket és felejtsük már el a múltak keserűségét öltsük magunkra a testvéri, rokoni tradíciók szőte egyenruhát, uniformizáljuk a lelkeket, mert ha őszintén összetartunk és nem rettenünk vissza az ijesztgetésektől és próba-elzárásoktól , jobb napok, örömteljesebb ünnepek fognak virradni erre a dolgos, munkás, élni akaró, értékeket termelő népre. Ünnepeljük azzal a meggyőződéssel azi uj állam nyolcadik születésnapját, hogy a Vajdaság népét a kilencedik születésnap boldog együttértésben, hatalmas megbonthatatlan tábor keretében, jobb, szebb és boldogabb jövő közeledésének reményében találja. Tudom, hogy az ily késői házasságban van némi komikum, s ha hallunk róla, moliére-i komédiák jutnak az eszünkbe és nem minnelied-ek meg Petrarca-versek, s én nem kívánnám végighallgatni azokat a vicceket, amelyeket az akdémiában, a színházak parloir-jaiban s a kávéházakban csináltak a rovásomra abból a szomorú alkalomból, hogy törvényessé tettem egy viszonyt, amely az én szememben mindig az volt, de a világ és a törvény előtt nem, mert ezeknek az törvényes, ami természetellenes: a házasság, és törvénytelen, ami természetes: egy kölcsönös vonzalmon és szabad megegyezésen alapuló szerelmes életközösség . . . Ugy-e, sokat nevettek az esetemen? — Óh, Mester! Legyek őszinte? Ha Flers ur egy vigjátékán félenynyit nevetnek, akkor az újságok másnap arról számolnak be, hogy ebben a színházban ilyen jól még sohase mulattak. — Helyes. Mindig annak van igaza, aki nevet. Én is mosolygok magamon s néha azt hiszem, cirkuszban játszom s az arcom be van lisztezve... De hát az én koromban már nem bánja az ember, ha ki is nevetik, s több sottise-t tud elviselni, mint az élet tevékeny és termékeny éveiben. Az öreget mindig kinevetik, ha olyat tesz, amit fiatalok szoktak cselekedni. És mi. sirfeléhanyatlók, mi sokszor viselkedünk úgy, mint ha fiatalok lennénk, — például néha fiatalabb könyveket írunk, mint egynémely ifjú, aki esetleg olyan irodalommal rukkol ki, amely fölött mi már a múlt században napirendre tértünk. Mi öregek ilyenkor nem nevetünk, inkább szomorkodunk. Mert ez illik a mi tiszteletreméltó lenézett korunkhoz ... Nini, megint irodalomról beszélek! Végül mindig ide lyukadunk ki. — Hiába, ez az ön nagy gyöngéje. Mester. — Mert elég erősnek érzem magam benne, fiam... De ez csak az egyik. — S a másik? — Úgy tesz, mint ha nem tudná ... Ami minden rendes férfié: a nő. S van még egy harmadik: a könyv. — A könyv? Hiszen az bennfoglaltatik az irodalomban. — Néha. A könyv sokszor valami egészen más. Gyakran szeretjük a szerzőjére való tekintet nélkül, mig az irodalmat a szerzővel együtt és őértte szeretjük vagy unjuk. Aldus-t, Elzevirt vagy Bodoni-t akárhányszor többre becsülöm, mint az auktorokat, akiket kinyomattak. A könyvek nem jelentenek mindig irodalmat, s az irodalom se jelent mindig könyvet. Legjobb persze, ha a kettő találkozik s egy magas irodalmi érték ízléses könyvnek szépen nyomott finom lapjairól gyönyörködteti a bibliofil olvasót. Az ily könyvek a kedvenceim, s különösen ezekre vonatkozik az a fogadkozásom, hogy nem adnám őket oda cserébe azért a dámáért, akit pedig, amennyire ezt a hajlott korom megengedi, szintén eléggé — becsülök. — A mester bizonyos előszeretettel beszél a könyvekről, s épp a napokban, amikor a régi irodalmat dicsérte. odanyilatkozott, hogy ha van eredetiség az írásaiban, azt a klasszikusoknak köszöni. Hogy’ értsem ezt? Az ember azt hinné, hogy az eredetiségét az iró önmagának köszönheti (hiszen benne működik az a tehetség, amely az eredetiséget teremti), s ha az irótársaitól kölcsönöz valamit, az már nem lehet originális. — Hm, sokszor az, amit önmagából szólít életre valaki, merő banalitás, s amit másoktól hódit el, az ő feldolgozásában eredetivé lesz. — Drága Mester, önnél minden eredeti... De ez a szó eszembe juttat valamit. Önt gyakran vádolták plágiummal, s Ön nem tiltakozott e gyanúsítás ellen, se nem védekezett ellene. Miért hallgatott ilyenkor mindik? _— Bizonyos rangú Írónak nem kell válaszplni hasonló támadásokra. Moliére, Lesage és Lafontaine se mosakodtak soha, ha találtak valamely irodalmi kuckóban, pincében vagy padláson, a makulatúra közt egy elteledett mesét, témát vagy motívumot, s felöltöztették azt az ő aranyhimzéssel díszített remek szöveteikbe, s aztán az értelmetlen kritikusok és impotens irótársak rájukfogták, hogy tolvajok. A szuverén hallgatás itt a legékesebben szóló dementi. — Mégis, lehetnek itéletnélküli olvasók, akik elhiszik, hogy — — Hogy loptam! Hadd higyjék! Ki törődik az ily olvasókkal? — írók is akadnak, akik örülnek, ha efféle leleplezést olvashatnak egy olyan tisztelt bálványról, aminő Ön, France ur. — Akadnak. Fignlus figulum odit. Ök bizony nem bánják, ha valaki »leleplez« egy irodalmi tolvajlást, amely természetesen később ártatlan kis hasonlatossággá enyhül vagy némi emlékeztetővé zsugorodik össze. Öh, de hát hagyjuk meg nekik ezt az ártatlan örömet, amely nem lehet nagyobb, mint az én csodálkozásom, hogy bár e jó urak az irodalomhoz tartoznak, ennyire hors de la littérature élnek... Mondja, elhinné ön, ha hallaná, hogy Rothschild báró elcsent egy szegény ördögtől ezer frankot? — Dicső Mester. Ön tréfál. Egy szegény ördögnek nincs ezer frankja. — Eh bien! Hát hinné, hogy elsinkófált tőle százat? — Persze hogy nem hinném. — S ha egy félkegyelmű mégis állítaná róla, kellene neki védekezni e gyanúsítás ellen? ( — Nem volna rá szükség. Ki hinné el, hogy Páris leggazdagabb embere egy szegény polgártársától lop? — No látja! Nem tudok olyan jól Írni, mint amily ügyesen tudja ez az ur irányítani a börzét, mégis merem állítani, hogy az ellenem emelt panaszok semmivel se alaposabbak, mint azok, amelyek e hatalmas pénzembert egy bankjegy jogtalan eltulajdonításával gyanúsítanák meg. Gondolkodó ember sohase fogja elhinni, hogy a bankárok bankárja meglopja egy szűkölködő embertársát, s azt se, hogy egy iró, akinek elismerten van némi esprit-je és styl-je, ki fogja fosztani egy szegény kollégáját, akinek talán mindössze egy témája van s gondolata még ennyi sincs, úgy hogy azt tisztességesen meg se tudja Írni. A Temps-ban nyilatkoztam e kérdésről egyszer. Nem olvasta? — Hogy lehet ezt föltételezni egy müveit franciáról? Olvastam a két cikket, s épp azért teszem szóvá az ügyet, mert ezekben Ön csak azokról a plágiumpörökről emlékezett meg, amelyeket Moliére, Lefontaine és Daudet ellen indítottak, s védelmük-ŐK KETTEN IRTA:BAEDEKER
