Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
18. oldal. BÄOSMBdYEI NÄPLÖ Ez volna hát az Élet — nem több — nem kevesebb? Egy Nagy Leadó van valahol — az Élet központja. És amit mi Életnek nevezünk, nem más, mint bizonyos anyagoknak az a képessége, az a véletlen beállítottsága, hullámhosszra megegyezése a molekula-kombinációknak, aminélíogva fel tudja venni a Nagy Leadó változásait, reagál rájuk és azok szerint viselkedik. — Igen — a Nagy Leadó! Istenről írtam nemrég és a tudomány viszonyáról őhozza—-hogya'Tudomány, éppen mert kételkedik benne, hamarabb megtalálja, mint a vakhit — nem tudja sehol, tehát mindenütt keresi. Nem ezt sejtette meg az emberrel egy-1926 október 17. TERE-FERE ■S3-A növények szeme. Jagadis Chandra, a hindu tudós, ki a növényvilág idegrendszerével és lélektanával foglalkozik, ismét nevezetes fölfedezést tett, mely élénken foglalkoztatja a tudományos világot. Kísérleteivel, melyekről részletesen beszámol egy angol tudományos folyóiratban, voltakép csak megerősítette a tudomány régebbi föltevését, hogy a növényeknek szeme van, érzékelik a fényt, szóval látnak. Jagadis kísérletei rendkívül érdekesek. Sok vesződség, próbálgatás után sikerült neki egy készüléket szerkeszteni, melyet ő superretinának nevez, ezáltal láthatóvá tette azokat a fénysugarakat, vagy elektromos hullámokat, melyeket a tudomány »láthatatlan fény« néven ismer. . A láthatatlan fénynek ugyanazok a tulajdonságai, mint a természetes fénynek, pusztán nem fénysugarakból áll, hanem igen rövid elektromos hullámokból. Létezésének, tulajdonságainak bebizonyítása azáltal vált lehetővé, hogy e hullámokat bizonyos testek elnyelik és bizonyosak kisugározzák. Jagadis kísérletezései során beigazolódott, hogy a láthatatlan fény átlátszóvá tesz egy vastag könyvet, teljesen áthatol a szénen stb. stb. A titokzatos láthatatlan fény, mely a hindu tudós nélkül ismeretlen lett volna, melyef az emberek épugy nem érzékelnek, mint az állatok, szerinte egyedül a növényvilágszámára van. Minden növény általa lát. Ez a növények tulajdonképeni szeme. Az angol kiejjtés zsinórmértéke. Egy nyelv hangtani szabályait, a helyes kiejtést gyakran egy-egy kitünően beszélő, jeles színész személyébe rögzítik. Hiába írják le a tudományos könyvek, hogy mikép ejtendő ki, hangsúlyozandó egy-egy szó, a gyakorlati példa sokkal világitóbb. Annak idején Kaimnak, a Burgtheater művészének szavalatait vették fel gramofon-lemezekre, hogy a német iskolás fiuk belőle tanulják meg nyelvük hangtani törvényeit. Az angolok is törvényhozót keresnek. Ök is sokat bíbelődnek gazdag nyelvük hangtani törvényeivel, a kiejtés sajátosságaival, melyeket sohasem sikerül véglegesíteniük. Az oxfordi egyetem elhatározta, hogy rendet teremt ebben az ügyben, mert lehetetlen, hogy a kiejtés minden nemzedékkel változzék, a diákok, vagy a tanárok szeszélye szerint. De ki legyen ebben a pörben a biró? Egyszerűen és angolosan oldották meg a kérdést. A walesi herceg tudvalevőleg már törvényhozója a divatnak, ő az arbiter elegantiarum, minden angol igyekszik őt utánozni az öltözködésben. Úgy tetszik, hogy az ő kiejtését is szabálynak fogadják el a jövőben, mert legutóbbi oxfordi beszédét nemcsak abból a szempontból figyelték, hogy milyen eszméket közöl velük. hanem a hangtani különlegességét \is följegyeztók a jelenlevő tudósok s nyilván nemsokára törvénykönyvbe Is iktatják. Észrevették például, hogy az often »szóban a herceg kiejti a t-ét, meglepte hallgatóit azzal is, hogy a direktion helyett dájreksziont ejtett, pusztán a laboratory hangsúlyozásában ingadozott, láttam és sohasem fogok látni, Damasz városa Capri, szigete. Fudzsi-Jama, Tahiti, a Hold... André Rouveyre így gondolkozik: — Én már túl vagyok azon a koron, hogy frigyet kössek. Nem tartozom azok közé, akik valamely vidék iránt azért érdeklődnek, mert a lelkűk lázas, vagy kétségbeesett. Szeretem Barbizont és azért tartózkodom ott, mert levegője egészséges és falusiasán élhetek. A természettől csak azt várom, hogy egészséget adjon számomra, biztosítsa, hogy foglalkozhassam a lelkemmel és azzal, ami érdekel. Nem vagyok turista. Burry válasza: — A táj egyéniségünk kivetítése. Ezért ragaszkodunk annyira gyermekkornuk vidékéhez, mely gyermekkori érzékenységünknek mintegy csapadéka. Ezt a vidéket vetítem ki én minden tájra, melyen áthaladok s talán csak anynyiban hatnak a különböző tájak, amenynyiben fölidézik gyermekkorom benyomásait. Ennélfogva magamban hordozok minden tájat s kényemre-kedvemre kivetítem a völgyekre, hegyekre, tengerekre. * Garros légi párviadala. Roland Garros-nak, a francia hadi-repülőnek, aki a hadi-repülés egyik megteremtője, most írták meg életrajzát. Ebben az életrajzban közzéteszik egyik levelét, melyben a pilóta elmeséli, hogy 1915 április else jén mint viaskodott egy német repüővel s mint terítette le a levegőben, iztalmas párviadal után. — Miután a vonalainktól tiz kilométernyire jutottam — írja — elég messze s — fölöttem vagy ötszáz méternyire — .egy repülőgépet pillantok meg, melyre ütegjeink lövöldöznek. Úgy keringek, hogy elvágjam visszavezető útját, közben pedig igyekszem olyan magasra jutni, mint ő. Ez vagy hat-nyolc percig tart. Mikor fölérek hozzá, közeledem, ütegjeink pedig lőnek rá. Harminc méternyi távolságból én is tüzelek, a német puskával felel. Gégfegyveremet háromszor töltöm meg. Pár golyó után az ellenség hanyat-homlok menekül s lefelé száll. Én egy méterrel se tágítok. A viadal tiz percig tart. Ezer méter magasságban végződik. Az »Albatrosz«, a német repülőgép, melyet már szitává lőttem, egyszerre lángra lobban, óriási tűz veszi körül, kavarogva hull alá. Tragikus volt, szörnyű. Huszonöt másodperc múltán (milyen hosszúnak látszott ez) a gép füstölögve lezuhant. Autóba ültem, hogy lássam a roncsait, de az odarohanók már minden tárgyat, fegyvert, érdemrendet elloptak. A két holttest rettenetes állapotban volt: meztelenek voltak és véreztek. A kísérő fejébe fúródott a golyó, a pilóta annyira megcsonkult, hogy nem is vizsgálták meg. Életrajzírója megjegyzi, hogy Garros miután fényképeken is látta a pusztítást, szemrehányást tett miagának, hogy segédkezett a hadi-repülés megteremtésében s igy kiáltott fel: — Sohase hittem volna, hogy az aviatikát ilyenre használják majd... Micsoda rondaság!... A vörös kőfalon belül Milyen az élet a lepoglavai börtönben ? — Parkettás, villanylámpás magánfülkék — Fegyencek élete, munkája és szórakozása — Vajdasági gonosztevők Lepoglaván amennyiben a hangsúlyt hol az első, ho az utolsóelőtti szótagra helyezte. E szavak helyes hangsúlyozása és kü ejtése ia mai angol nyelvben vitásak Ennélfogva a királyhü angolok okosar és gyakorlatiasan úgy döntöttek, hogy a walesi herceg legyen az irányadó. Az angolok úgy gombolják a mellényüket és úgy beszélnek, mint a trónörökösük. # A Szahara halai. A Szahara egyik oázisában nemrégen egy kutatóraj járt s nem kis meglepetésére fölfedezte, hogy egy földalatti mocsárban halak vannak. Halak a homoktenger kellős közepén, a sivatag belsejében, ahol emberemlékezet óta nem találtak vizi állatokat. Hogy kerültek oda? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a tudomány, minthogy sok vitára ad alkalmat. Ezek a halak nem ásatag halak, hanem maiak, elevenek. Egyelőre megmagyarázhatatlan, mint jutottak oda a sivó homok egy mocsarába, a klasszikus szárazság pusztájába. A halak három fajtához tartoznak: az egyik fajta a »Tilapia galilea« nevű halhoz hasonlít, a másik fajta ismeretes az európai akváriumokból, a harmadik fajta a lazacra emlékeztet, de egész testét finom tüskék borítják. Minthogy ezek a halak többnyire megtalálhatók az európai édesvizekben is, a kérdés még rejtélyesebbé válik. Egyelőre föltevésekhez folyamodnak. Fölteszik, hogy a halak petéit vándorló vizi madarak hozták ide, melyek a sivatag oázisára leszálltak, hogy igyanak. Csakhogy ez a magyarázat sem kielégítő, mert az itt lelhető két halfajta az iváskor magával hordozza petétit s a peték csaku gy kelhetnek ki. Másrészt a Szahara halai ellentétben a nagy mélységben élő halakkal, mind éles látással rendelkeznek. A tudósok még nem találták meg a kérdés nyitját. ■S&Szerelmesek lehetünk-e egy tájba? Ma minden európai kisgyerek gyönyörködni tud egy szép naplementében, a tengerben, a természetben. Azt hisszük, hogy ez »természetes«. Pedig nem az. Az ősember nyilván meg se látta a maga körül virágzó tenyészetet, semmi esztétikai öröme se telt benne, legfölebb gyakorlati. Erre vall az is, hogy a mai ősnépek, az afrikai négerek szintén nem élvezik a tájak szépségét és mikor az európaiak figyelmeztetik rá őket, csodálkoznak. Bennünk is később ébredt a mai természetszeretet, főkép a tizennyolcadik és tizenkilencedik század rajongó versei és leírásai nyomán, melyek ezt az érzést megalapozták. Jellemző, hogy most egy francia napilap több íróhoz, tudóshoz azzal a kérdéssel fordult, vájjon szerelmesek lehetünk-e egy tájba, szerethetjük-e a természetet hü szerelemmel? A válaszok sem érdektelenek. Legrand Chabrier ezt írja: — Nem, én nem kötöm le magamat egy tájnak... Ezer és egy táj pasája akarok lenni ezer és három táj Don Jüanja. Kedvenc tájaim: Páris, amint passyi ablakomból rátekintek, Versailles, meg azok a tájak, melyeket sohasem Az utóbbi időkben sokszor volt szó a lepoglavai fegyházról. Nagy szenzáció volt, mikor az ország legnagyobb fegyházának igazgatóját, áT.Saban Józsefei ' letartóztatták és azzal vádolták, hog> ’ milliókkal károsította meg a kincstárt hivatalos ténykedése közben. Legutóbt . pedig tűzvészről és tömeges fegyencszöikésekről szóló hírek járták be a lapokat. Elhatároztuk tehát néhányan, hogy meglátogatjuk ezt a mindig bizonyos félő áhítattal és borzadállyal emlegetett rosszhirü helyet. Ahol megszámlálják a látogatókat Zagrebtól mintegy nyolcvan kilométerre északnyugatra fekszik Lepoglava, a Varasdin-Golubovac helyiérdekű vasút mentén, Horvátország legszebb részében, a Zagorjeben. A Svájcra, vagy Stájerországra emlékeztető középhegység dús zöld legelőkkel, középkori, részben még ép főuri várak, kicsi, de szép tiszta falvak jellemzik ezt az enyhe romantikáju vidéket. Egy keskeny völgy torkolatánál hirtelen elibénk tűnik a hírhedt hely: Lepoglava. Az első benyomás falu, módosítva néhány tipikus kicstárl épülettel. Megmagyarázzák, hogy ez a tulajdonképeni Lepoglava község, a másik, a hires, az odébb van, ott a kis erdöcske környékén. Nemsokára ott vagyunk. Óriási, régi épületcsoport, körülvéve magas fallal, olyannal, amilyent nagyobb uradalmak épületei körül látunk. Az épület felett kis. csinos torony dominál. Megállunk a kapunál. Lilagalléros, őrmesterrangu, oldialfegyveres ember fogad. Megmondjuk, hogy az igazgató meghívására jöttünk. Szalutál és kinyitja a vasrácsos kaput. Megszámol bennünket hányán vagyunk s aztán beírja egy könyvbe. Ez a számlálás egyébként megismétlődik minden ajtónál. Széles kőlépcsőn felérünk az első emeletre, egy tágas régimódi festésű boltíves szobába, az igazgatói irodába, Bohacsek Miksa, az ui igazgató fogad bennünket. Rögtön magyarázni kezd. Kolostorból fegy ház A fegyház két részből áll: a régi és az uj épületből. A régi épület, ott ahol most vagyunk, valamikor Pálos-rendi kolostor volt. Mikor II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, az épületet elkobozták. 1854-ben lett belőle fegyház. Itt, a hol az ellenőrzés nem ply szigorú, helyezik el a két évnél kevesebb büntetésre Ítélteket; valamint azokat a nagyabb gonosztevőket is, akik elsőizben kerültek börtönbe. Csak a két évnél súlyosabban elitélteket és aki visszaeső bűnös, akik már másodízben kerültek öszszeütiközésbe a büntető törvényekkel, helyezik el a második épületbe, mely viszont teljesen modern — 1914-ben épült — s ahonnan alig van szökés. Ezt az épületet, melynek minden részét és teljes berendezését a fogház lakói építették, tekintjük meg először. Nőknek tilos a bemenet Nyolcágú csillagformáju, háromemeletes, vörösre festett egyetlen óriási épület ez, körülvéve három méteres vörös kőfallal. Az épület közepén üvegkupola. Itt már szigorúbb az ellenőrzés. Három vaskapun keresztül három őrmester, háromszor számol meg bennünket, amíg az udvarba érünk. Társaságunk hölgy - tagjaitól el kellett válnunk, mert a szigorú szabályok szerint, melyek alól az igazgató sem képez kivételt, nőszemélynek ebbe az épületbe lépni nem szabad. Rögtön meglepetés ér bennünket. A körülbelül tiz méter szélességben az egész épületet körülvevő udvar egyetlen pazar virágoskert. Pompás pázsit, ritkafajtájú rózsák és más virágok furcsa ellentétben állnak az épület ridegségével. A kertben két-három fegyenc foglalatoskodik, az egyik már tizenhét éve nem lépte át a hármas kaput. Már be akarunk lépni az épületbe, amikor újabb csodát látunk: elénk toppan egy kis, alig néhány hónapos őz, a vörös ház lakóinak kedvence, az egyetlen élőlény a kerítésen belül, amelynek életmódja nincs alávetve a vasszigoru szabályoknak. Egy »szabadságos« fegyenc fogta el nemrég az erdőben s odaajándékozta a vörös épületben lakó társainak. Most ott ugrál a kertben, a fegyencek kezéből eszi a füvet. Könny csillog a tizenkétévi fegyházlakó szemeiben, mikor kifejezi aggodalmait, hogy az őz nem lesz talán ily barátságos, ha majd meg nő s akkor kénytelenek lesznek visszaadni a szabadságnak, a vörös kőfalon idős istenlegenda — ezt a valamit, akit Valakinek — ezt a Valakit, akit Élet Forrásának nevez? Ha igy van — máris megszülethetik az uj kozmológia. — Egy ponton differenciáltabb, megkülönbözöttebb a réginél. Az uj mítosz kénytelen lesz ugyanis kettéválasztani az eddig egységes kormányzat alatt elképzelt világot — két istent ismerne meg: külön egyet, egy nem élőt, az Élettelen Lét közepén — s egyet külön, Élők Istenét, aki, mint megmondatott, hasonló mindenhez, ami él!
