Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
1926. október 17. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 17. oldaL válnak el hosszabb időre. Vagy jegyesek, akik más városban laknak és csak ritkán látogathatják egymást. Úgy csókolóznak, mintha örökre búcsúznának. Minél tovább nézem őket, annál biztosabban látom, hogy milyen nagyon fiatalok. Dehogy is házasok ezek! Talán még nem is jegyesek. Erre mutat az is, hogy a lány néha ijedten körülnéz, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja. Valaki, aki otthon elmesélheti, hogy ő kikisérte a fiút a vonathoz. Mert most már biztosan tudom, hogy a fiú utazik. Hogyan is gondolhattam mást? Hiszen ha a lány utazna, akkor bizonyosan kikisérte volna még valaki, mint azt a másik kislányt, akitől alig tudott megválni a mamája és akinek Írnia kell, amint • megérkezik. Az én párocskám mind szenvedélyesebben tapad egymáshoz. Szegénykék, érzik, hogy már alig pár pillanatuk van, az is csak mert késik a vonat. Nem nézelődik már a lány — igaz, hogy üres, kihalt a perron. Egymásra borulnak, el se engedik egymást. A kalauz végig csukja az ajtókat, ők nem is látják. Ez a bolond fiú még lemarad. Fütyül a vonat. Kinyitom az ajtót, hadd ugorjon fel. Indulunk. Indulunk! Nem látja? Kiáltani akarok, de a kiáltás megakad a torkomon. A fiú felnéz, a vonat lassan megindul. A fiú belekarol a lányba és lassan, összebújva megindulnak a kijárat felé. Csak búcsúzni jöttek a vonathoz. Nem utazni. Lucia Egy apostol halálára A múlt héten eltemettek Bécsben egy férfit — talán mindössze 35 éves volt — aki élete utolsó éveiben az örök ifjúságot és az örök életet prédikálta. Meghalt tüdővészben, mint aki ellenkezőjét teszi annaik, amit prédikál. Friedrich Woerndlenek hívták halottunkat és Zarahustra tanait terjesztette Bécsben. A bécsi mazdazdánok apostolukat tisztelték Frigyesben és úgy vettek lélekzetet, aihogy ő dirigálta. Az apostolt szerencsém volt személyesen ismerni. Három éve már, hogy egy hideg téli estén egy ismerősöm jött hozzám és nagy titokzatosan a következőket mondotta: — Egészen el vagyok képedve! Valaki elvitt a mazdazdánok közé, akik a Karmelita-téren egy lakásban gyülekeznek. Kétszer meg kell nyomni a csengőt és beengedik az embert. Egy hölgy nyitott ajtót, rövid hajjal és oly fiatalnak látszott, hogy majdnem megcsíptem az arcát. Megkérdezte, hogy mit gondolok: hány éves? »Tizennyolc«. Hát erre elkezd kacagni, azt mondja, hogy negyvenöt múlt. A szobában feltűnt egy fiatalember, fotográfiája. »Ki ez a fiatalember?« érdeklődtem. Harsány kacagás tört ki a jelenvoltakból... »Ez az ifjú ember ■— mondták — kerek hetvenkilenc éves és a püspökünk.« Most már nem kérdezősködtem tovább, hanem beálltam közéjük és tornásztam és daloltam velük. Menjen el ön is — parancsolta rám az ismerősöm — és meggyőződik, hogy csodával határos dolgok vannak a Karmelita-téren ... Másnap — még ma is emlékszem — péntek este volt és veszettül hideg, becsöngettem a megadott lakásba. A hölgy, aki korát megszégyenítő fürgeséggel ajtót tárt, tényleg nem látszott többnek, mint negyvenötévesnek. Testvérek között meg volt negyvenöt és hiába vetett bukfencet, engem nem lehetett becsapni. A szobában kellemes meleg és husz-harminc különböző nemű egyén volt, akik körben párnákon térdeltek a parketten. A kör közepén egy három ágú gyertyatartóban gyertyák lobogtak. A körben, hívei körében térdelt Woerndler ur, az apostol és beszélt, szüntelen beszélt. Amikor elhallgatott, akkor énekelt és vele énekelt az egész kör. A kedvenc nótájuk szövege ez volt: a e i o u. Ezt kellett énekelni és pedig úgy, hogy közben az ember nem vesz lélekzetett. Még más zsoltárok is szerepeltek a műsoron, majdd ritmikus tornagyakorlatok következtek, mazdaznán felfogásban, »Mindenki nyújtsa ég felé a karját«, rendelkezett az apostol, aki fehér tennisz-nadrágot és tennisz-cipőt viselt. Erre az egész társaság magasba nyújtotta a karját és a csukló körül forgatta a kezét. »Forgassuk a kezünket, amig azt fogjuk érezni, hogy a kezünk olyan könnyű, mint a vatta. Ugyebár már mindenki keze vattává változott?« Fordult a híveihez, akiknek kezei úgy röpködtek a magasban, mint a galambok. »Ez gyorsítja a vérkeringést — magyarázta Woerndle ur — miként a tüdőgimnasztika is. Majd rendelkezett, hogy mindenki mutatóujjával az orratövét dörzsölje, miáltal a gondolkozás intenzivebbé válik. Egy más utasítás pedig arra hívta fel a mazdazdánokat, hogy szemeiket körbe forgassák. Aki szigorúan alkalmazkodik a mazdazdán tanokhoz, (mazdaznán annyit jelent, hogy a tudományok tudománya) azé az örökifjuság. Teheránban 475 éves mazdaznánok sem ritkák. Hosszabb előadást tartott arról, hogy a legyeknek milyen fontos szerepük van a természetben. A legyek akadályozzák meg a földrengést. A hívek esküdtek Woerndle urra, aki költő is volt és Zarathustra címen lapot adott ki. Mielőtt Zarathusrához csatlakozott volna, a bőrdíszmű szakmát művelte A véletlen összhozta a mazdaznán szekta püspökével Ottman Ha’nisch prófétával, akit a mazdaznánok Jézus Krisztussal és Mohameddel egy sorba helyeznek. A próféta megbizásából terjesztette Woerndle ur Bécsben a mazdaznán-tan eszméit. Apostolsága mellett egy kis cukrászdát rendezett be, ahol szintén limonádét mért. A cukrászda nemsokára becsukott és utóbb teljesen csak a mozgalomnak élt. Előírta a mazdazdánok életrendjét és tanácsokat osztogatott, mely tanácsok az ember életét a végletekig .pyvuíiák. »Die Jahreszeit und unser Rechtschlag«, cimü cikkében (lásd: Zarathustra. Monatsschrift für Verwaltung Recht Verfassung, Wiederaufbau und Lebenserneuerung. Wien, 1924. Oktober, első füzet 14. oldal) figyelmükbe ajánlja, hogy nagyon egészséges selyem fehérneműben járni. A' gyapjú-anyagból készült fehérnemű izgatja a bőrt, azok az emberek, akik ezt hordják, mohó-étvágyuak és izgulékonyak és ha az idegizgalom a szexuális idegekre hat. akkor ideggyengeség és az emlékezőtehetség gyengülése áll elő. A mester szerint szilva gyógyítja az idegbetegséget. Ezzel szemben egy félliter aludtej muskátdióval szép arcszint csinál.. Szépitőszernek a nyers uborka leve különösen alkalmas, viszont akik azt érzik, hogy szerelem terén el-elhalkulnak, igyanak aludtejet. Burgonya hajával együtt szeletekbe vágva és olajban kisütve és banán sóval, a szerveket erősiti. Akik telt, fiatalos arcot akarnak és morális temparemantummal (?) rendelkeznek, ne egyenek kenyeret. Kávé, vagy tea cukorral szívbajt, vesebajt és hasonló losszakat, sőt halált is okoz. A húsevők egyenek sok rizst — ezzel szemben a szerelem nyáron kerülendő. A sütemény, vagy vajas kenyér kávéval a nők mellét apasztja, a férfiakat viszonf idegbeteggé teszi. Ezekre és hasonló bölcsességekre tanította a híveit az apostol, akiknek pedig cukrászdája volt és mégis azt hangoztatta, hogy a fagylalt is ártalmas. Ezekkel az eszmékkel óhajtotta az emberiséget az örökifjuság forrásához vezetni. (Hab’ Sonne im Herren und alles ist gut — mondta a próféta). Amig. a múlt héten tüdőbajban meghalt, úgy látjuk nem ivott friss forrás vizet, ami a tüdőbajt, amint ez magától H’nisch prófétától tudom, gyógyítja. Meghalt 35 éves korában, szóval jóval innen a 475 éven. Egy tennisz nadrág és egy pár tennisz cipő maradt árván. Maga a bécsi mazdazdán mozgalom nem. A halott apostol örökébe ugyanis az özvegy lépett: Ungara Klára asszony, aki folytatja a lélekzési gyakorlatot és dörzsölted a mutató ujjal a hívek orratövét. Beszéltem a mazdazdánok egyedül jogosított szépitőszereinek árusitónőjével. Én nem tudtam elképzelni, hogy az apostol természetes halállal halt meg, azt hittem, hogy végül is kibújt belőle az egykori bőrdiszmunkás és valami konfliktusa támadt az élettel és öngyilkosságot követett el. — Nem, erről nincs szó. Már régebben betegeskedett a tüdejével és meghalt. — Világosított fel — Lujza aszszony, a mazdazdán szépségápolónő. És az apostol özvegye által sütött mazdazdán kenyeret és eukalypthus olajat akart nekem eladni. — Szépen köszönöm — most nem kérek: gyászolok. És a nappal a szivemben távoztam... Eos A nagy leadó (Éjféli meditáció az elhagyott fürdőhelyen) Nem, én nem tudok napirendre térni fölötte — nem tudok ásítani és azt mondani: na jó, ez is megvan, gyerünk tovább — mit lehetne még kitalálni? Nem, nem tudok... Ez túlságosan megrázó és hihetetlen és csodálatos dolog ... itt sétálok az elhagyott falucska uccáin, ahonnan nyaralókkal együtt a a kultúra utolsó foszlánya is elköltözött, ahová vasút se jár már, csak szekér, a hová nem lehet telefonálni s az utolsó posta is húsz kilométernyire megakad — itt sétálok és a fülemben még bong és zeng az éjféli harangszó, hiszen három perc se múlt el, mióta elhangzott. Az éjféli harangszó, igen — de nem ám a falu tornyáé, azt észre se vettem. A londoni Westminster temolom harangjátékát hallottam, három perccel ezelőtt, pontban éjiéikor. Odafent, az emeletes kis uriház terraszán, almi megkért egy barátom, várjam meg az éjfélt, mert Londonra fordította, a felvevő készülék hullámhossz-korongját. Nem, ez nem olyan egyszerű dolog, ezzel a rádióval. Nem tudok napirendre térni felette. Borzongva sejtem, itt nem a technika fejlődésének és finomodásának egy ügyes kis fordulatáról van szó, nemcsak arról, hogy az emberi kényelem, a közlekedés gyorsasága nyert újabb tért és időt. amit hozzácsap majd a többihez. A rádió y történetében az a nevezetes dolog, hogy tulajdonképen előbb volt meg a technikum, maga a készülék, mintsem a megértéséhez szükséges tudományos elmélet. És még ma is az a helyzet, hogy ugylátszik, a természet láthatatlan és titkos, de világot alkotó és világot fentartó erőjátékának megértéséhez több világosságot fog adni ez az ördögi, vagy Isteni kis szerkezet, mint amennyi ahhoz kellett, hogy megcsinálódjon. így volt ez különben a sötét kamarával is — azt is előbb ismerték, mint az emberi nem törvényeit. Annyi bizonyos, hogy erről a fémekből és kristályokból összeeszkábált kis szerkezetről megint csak kiderült, hogy valami megfoghatatlan és kísérteties módon sokkal több köze van, legalább is analógiák révén, az eleven élethez, mintsem álmodni lehetett volna. Múltkoriban Írtam valamit arról, hogy az emberi idegrendszer zárt áramkörnek tekinthető, amelynek meghatározott hullámhosza van s éppenugy kelthet és felvehet indukált áramokat, mint bármelyik készülék. Egy a cikkem hatása alatt kísérletező lelkes fiatalember keresett fel, aki évek óta szerkeszti és tanulmányozza a rádiókészülékeket. Elvitt a műhelyébe és ott a tulajdon fülemmel hallottam megszólalni az egyik készüléket, fejhallgató és hangszóró nélkül, egy a fülideg közelében elhelyezett, egyszerű drótszálon keresztül. Azóta komoly és megbízható tanulmányokat is kaptam a rovarok rádiós-szerveiről, amiket most fedeztek fel, a hullámelmélet útmutatása nyomán s amik egy csapásra érthetővé Ieznek, eddig érthetetlen közlekedéseket, ebben az »alucsonyrendü« világában az életnek. Megállók a patakparton, vaksötét körülöttem. Agyamban gondolatcsirák, gyenge, vibráló moccanások villódznak, félig szó, félig érzés, félig hang — mintha apró kapcsoló-szerkezetet forgatna valaki odabent s próbálgatná felfogni a végtelen térből érkező százmillió féle hullámverést. A térből — s talán az időből is? Hiszen az idő talán nem is más, mint távoli tér, ahonnan nem egyszerre, hanem egymásután érkezik a mozgás... A gondolat, ami Szókratész s Arisztoteles leikéből indult útnak, ott rezeg még valahol az űrben s vissza is térhet, mint az üstökös... Igen, — de mit jelent e feszengő, repdeső, megszületni akaró gondolat? Leülök, tapogatózva, a fűbe, a sötét nedvességbe. Valami van. Igen, valami van — s van még valami, ami ettől a valamitől valamiben, valami lényeges dologban különbözik. Élet. _ Élő test és élettelen anyag. Van valami egy határozott vonás, amiben ez a két dolog döntően és áthidalhatatlanul eltér; — csak nem tudni, hogyan. Nem összetétel dolga ez az eltérés — az már bizonyos — az elektronok és atomok, sőt molekulák építőkockái ugyanazok mindkét létformánál, akkor is, mikor széthullanak. És mégis, egy bizonyos csoportja a látszólag egyrendszerű molekulahalmozoknak már a halmozódás bizonyos alacsony fokán egészen másképen kezd viselkedni, mint a többi. Mig a környező, mérhetetlenül nagyobb anyaghalmaz minden változását, mozgását és alakulását, külső, úgynevezett fizikai törvények és erők határozzák meg, maradék nélkül és szabályszerűen — ez a csoport egyszerre csak belső, szintén szabályszerű, de a fizikai világtól sok tekintetben független mozgás és alakulás — jelenségeket kezd el produkálni. És éppen ezek azok, amiket úgy hívunk: életjelenségek. Eddig még nem találtak rá magyarázatot, m.i történik ilyenkor ebben a molekulahalmazban. Annyi, ismétlem, bizonyos, hogy szintén szabályszerű, mert egyformán és fajlagosan megismétlődő változások ezek is — de honnan veszik ezt a szabályt? Hová igazodnak, honnan veszik az irányt, minek engedelmeskednek tehehetetlen mivoltukban? Mert engedelmeskednek valaminek, azonkívül, hogy a fizikai törvénynek — határozottan és felismerhetően engedelmeskednek még valaminek, a,mi lényegében hasonlít a fizikai törvényekhez, de irányban legtöbbször ellentétes azokkal, mindenesetre önálló. A sejt éppenugy gravitál és melegszik és összehuzódik és tágul és vegyileg reagál, mint az élettelen anyag — de azonkívül (és ez a fontos) még egyebet is müvei, látszólag önállóan, egyéni törvény szerint. Önállóan? Egyéni törvény szerint? Lássuk csak. Az élettelen anyag változásait általános, majdnem azt mondhatnám központi erők irányítják. Óriási hő és fény és mágneses források kisugárzó erejéhez igazodnak, mint a világgépezet apró kerekei, amiket néhány tenegly hajt. Igadozik ezekhez az élő anyag is, de ezeken kívül . . . Ezeken kívül még valamihez, épp oly szabályszerűen... így tehát az élőknek van ezeken kívül még egy tengelye, még egy központja, külön? Borzongok. Egy tréfás ötlet jut eszembe odaíönt, a rádió készülék előtt beszéltünk róla. Rádió-órákat kellene csinálni, mondta a barátom, amikben nem kell külön óraszerkezet, csak egy feivevökcszülék. És a föld valamelyik pontján egy nagy leadó-óra volna és ez hajtaná egyformán a világ összes óráját, falon és tornyokban és méllényzsebekben. Milyen különösen hat rám most ez az ötlet! így hát — lehetséges, hogy erről volna szó?
