Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-17 / 287. szám
1926 október 17. BÁCSMEGYEI NAPLÓ A vaspaktum Irta: dr. Seltmann Rezső A Páneurópa-kongresszussal egyidejűleg a vaspaktumnak nevezett gazdasági szerződés az, ami a külföldi sajtót nagyban foglalkoztatja. A tárgy látszólag nem olyan vonzó, mint a bécsi Páneurópa-kongresszus, de kétségtelenül reálisabb s ez adja meg óriási fontosságát. Mig a Páneurópa-eszme a kiviteltől messze távolságban áll s a gondolat apostola, Coudenhove-Calergi az uj, egységes Európát, melyet ő Páneurópának nevez, csupán a ködös távolból láthatta, mint Mózes a Kánaánt a Nébó hegyéről. A csodálatosan szép bibliai allegória valóra vált újra szemeink előtt. A legzseniálisabb államalkotó művész ott áll az ígéret földjének határhegyén és az isteni akarat láttatja vele azt: »de te oda nem fogsz bemehetni«, hangsúlyozza háromszor is az irás szövege. Az államalkotó próféta, aki a jövő alapjait rakja le, csak látja a jövőt, de ő maga, a látnok sohasem jut be az ígéret földjére, azért nem, mert ő is, meg akik kortársai, vétkeztek. A mai nemzedék — noleus voleus — mind részes a világháború szörnyű, vétkében: a konzervatív latifundiumtulajdonostól és a vagyonát halmozni akaró kapitalista vállalkozótól a szocialista ideológusig mindenki ott volt s aktiv vagy passzív részét kivette a borzalmakból, azoknak előidézéséből. Hogy az események tragikus menete uj gondolatokat, egészségesebb belátást eredményezett, akármilyen kecsegtétő is ez a jövőre, még nem jelenti azt, hogy a kivitel is olyan gyors lesz, mint a megismétlődött görög tragédia lepergése. A Páneurópa-eszme látnokai is csak a hegy ormáról láthatják az ígéret földjét, de oda be nem jutnak s ez a nemzedék sem fog oda bejutni soha, mert éppen úgy bűnözött mint az a generáció, amely háromezer év előtt nem juthatott be oda. Páneurópát is csak az utódok fogják látni, mert sok mindennek kell azt még megelőzni. Elsősorban teljes egyöntetű és pontosan kidolgozott leszerelési program, másodszor a vámsorompók ledöntése, harmadszor pedig a nemzetiségi probléma megoldása szükséges ahoz hogy Páneurópa valóra váljon. Éhez pedig ma még csak utón vagyünk a legjobb esetben is, de az ut még igen hószszm Bizonyos, hogy a nacionalizmus Németországban és Franciaországban, Angliában és Belgiumban ma már egyre közelebb jut a normális állapotokhoz, de gazdasági közeledésről eddig még nem volt szó, hanem csupán a legyőzőitek és adósok fizetésének behajtásáról. Éppen azért van óriási fontossága annak a gazdasági szerződésnek amelyet a francia, német, belga és luxemburgi acélipar érdekeltjei a múlt héten kötöttek egymással Brüsszelben, öt esztendőre. Az ilyen gazdasági béke mindenesetre nagyobb lépés a Páneurópa utján, mint az esztétikusok és zeneművészek kongresszusi játékai, mert a nagyipar volt ellenséges képviselőinek megegyezése egy közös kartell megteremtésében realitás és nem frázis. Azonban ez csupán az érem egyik oldala, mert a másik oldalon áll a fogyasztók érdeke. A kérdés tehát, amit meg kell vizsgálnunk, az, mennyiben előnyös és mik a hátrányai a »vaspaktum« nevű internacionális trösztnek. A felsorolt négy állam vastermelése évi huszonhét és fél, esetleg harmincmillió tonnának felel meg. Ennyi_ termelés jut közös vezetés és egységes organizáció alá s minthogy a többi európai államok mint Lengyelország, Csehország,, Románia, Olaszország, Magyarország csatlakozása is idővel remélhető, ez a termelés még növekedni fog. Mindez pedig ugyanakkor, amikor Angliában stagnál a vasipari termelés. Angliában egyébként a hangulat e tekintetben teljesen elutasító. Anglia, ahonnan Locarno eszméje ered, nem támogatja ezt a kontinentális trösztöt, Sőt a legirányadóbb közgazdasági revü, az »Economist« ridegen elutasítja azt, jóllehet kiszámították, hogy magát Németországot nem érinti gazdaságilag különös mértékben előnyösen ez a vaskartell. A számításból az tűnik ki ugyanis, hogy mig békeidőben másfélmillió tonna volt az évi produkció Németországban, addig a vaspaktum szerint igy az első évben pont egymillió tonna lesz ott termelhető, ellenben a másik három állam valamennyiében, főleg Franciaországban a vastermelés a békeidőbelinek kétszeresére fog emelkedni! A kitűnő német organizáló képesség az, amely a francia nagyipart s annak főképviselőjét, Loucheurt a trösztbe való belépésre kényszeritete. Nagyon valószínű, hogy német organizátorok és francia mérnökök kölcsönösen egymás hazájában fognak majd működni, a hasznavehetőség szerint. Itt tehát a nagytőke közeledését látjuk megvalósulni a békebelinél is nagyobb méretekben. Kérdés, hogy a fogyasztók érdekeit mennyiben mozdítja elő a tőke internacionáléja. Az angol vélemény igen érdekesen válaszol erre a kérdésre. Eszerint Anglia és Amerika kivül állván a paktumon nem versenyezhet vele a kontinentális vastermelés, azonkívül pedig — mint minden tröszt — ez is drágító hatású lesz, mely a fogyasztókat fogja érzékenyen sújtani és károsítani s az exportot megnehezíti. Erre viszont a következőket lehet megállapítani az objektiv bírálónak :* Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok a törsztellenes törvény miatt nem is léphet be, ha akarna se, a kontinentális trösztbe, azonban ez semmiképp sem változtat a dolgon, éppúgy, mint távolmaradása. Ugyanis a statisztika szerint az Egyesült Államok vastermelésével, amely sokkal nagyobb, mint az egész kontinentális vastermelés, kilencvenöt százaléka ott marad és ott lesz elhasználva Amerikában. Az az észrevétel, hogy a tröszt árdrágító hatású, majdnem teljesen bizonyos, az eddigi tapasztalatok szerint, de viszont a termelés fokozása a munkaalkalmat és igy a fogyasztást is növeli, amely körülmény viszont az árak csökkenését idézi majd elő. Ha már mostan mindezeket az érveket és magát a tényt tekintjük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a háború óta először lehetett egy fedél alá hozni idegen érdekcsoportot a vaspaktumban, amely már ezért is úttörő gazdasági téren. A rögtöni következmények a vámok eliminálódásában fognak jelentkezni ami magában véve óriási jelentőségű és a békének legfőbb előmozdítója. így tehát a vaspaktumot ridegen elutasítani, mint az »Economist« teszi, nem lehet, bármily érthető is az a speciális angol nézőpontból. Ahogyan azonban szótlanul elmenni nem lehet emellett a nagyjelentőségű közgazdasági esemény mellett, éppúgy nincsen értelme annak az egyoldalú feldicsőitésnek, amely a gazdasági szükségszerűség rideg, de fontos tényeit is az idealizmus szemüvegén át akarja szemlélni. 15. oldal. tott, amig ez érzelem fölött úrrá lehettem ... Most már persze nem kívánok meghalni, de élni se valami nagyon... Az én csalódásom azért volt szerfölött nagy, mert Giuliettában nemcsak feleséget és szerelmet kerestem, de családot is. Első sorban családot, s ha erre szert lehetne tenni feleség és szerelem nélkül, talán nem is bánnám, — megszerezném. Goethe. — Szerelem nélkül könynyen juthat ön hozzá. A legtöbb csalid igy jön létre. Feleség nélkül természetesen nehezebben megy a dolog. Beethoven. — Köszönöm szépen! Ha a feleségemet nem szeretném, akkor gyűlölném. S micsoda család lenne ebből? Goethe. — Isten mentsen! Beethoven. — Nekem család a mindenem, a legmelegebb óhajom. Hány szerzeményemben szólal meg fájdalmasan ez a vágy! Goethe. — Igazán? Én oly kevéssé értek a zenéhez. Beethoven. — Kár. De mivelhogy mindenhez máshoz ért, nem kell önt nagyon sajnálni... ön mosolyog e családvágyamon, — de mit csináljak? Ebben a kérdésben bourgeois vagyok. Goethe.,— Ne restellje! Ez is jogosult vagy legalább megbocsájtható állapot, s ha a művészek oly mértékben tudnának polgárok módjára gondolkozni, mint amennyire a polgároknak kellene művészi érzékkel fölruházva lenni, akkor boldogabbak volnának a művészek, s remélhetőleg nem lenének boldogtalanabbak a polgári osztály emberei. Nos, mi történt a szép grófkisaszszony után? Beethoven. — Azóta is tetszett nekem nem egy előkelő dáma, — hiszen ők oly szépek, szeretetreméltók, illatosak, müveitek, s rendesen szeretik a zenét. De egyikükért se kivántam meghalni. Mindannyinál jobban kötött le Teresa Malfatti, aki nem született mágnásfamiliából, de igen finom szépség volt, karcsú, mint egy grófnő, s a muzsikának, főleg az enyémnek, lelkes rajongója. Három évig szerettem őt, ő se volt közömbös irántam, s a házasásgunkból még se lett semmi. Hozzám nem szoktak feleségül jönni a leányok ... Goethe. — Különös ember ön! Szinte különc! Azért szeret, hogy házasodjon, s azért akar házasodni, hogy szerethessen! Beethoven. — Es muss auch solche Käuze geben, amint az ön halhatatlan Faustja mondja ... Reméltem nem találja nevetségesnek, hogy azért óhajtok házasodni, hogy családom legyen. Goethe. — Ezt mások is teszik... Nos, Teresa-ból, reméllem, könyebben gyógyult ki, mint Qiuliettából. Beethoven. — Egész tavaly nyárig búsultam utána. Ekkor találkoztam itt Teplitzben — se fürdő azóta lett oly drága nekem — egy kiválóan szép teremtéssel — Goethe. — Mágnáshölgy? Polgárlány? Beethoven. — Se egyik, se másik. Nemes kisasszony. Amalia von Seybold. Az arisztokrata nők minden erényével s a polgáriak összes jó tulapdonságaival. Az idén is leginkább azért telepedtem itt meg, hogy találkozzak vele. Goethe. — A hölgy itt van? Beethoven. — Még nem érkezett meg. De szerencsére itt van ön, kedves Goethe, s igy kevésbbé türelmetlenül várok a jövetelére. Hogy eljön-e, nem tudom, — hogy viszontszeret, abban félig-meddig biztos vagyok. Mégis, mivel már annyiszor csalódtam, attól félek, hogy nem lesz belőlünk egy-pár. Goethe. — Csak ő fog veszteni. Beethoven. — Úgy érzem, én többet. Goethe. — Szerencse, hogy az ember sose tudja meg, mit vesztett, vagy nyert azáltal, hogy valakivel nem kapcsolta össze az életét... Mindenesetre különös, hogy mig mások azokat a nőket nem veszik el, akik nem szeretik őket, ön azokat nem kapja feleségül, akik viszont-Ok ketten Irta : Baedeker A süket zenésznél nem volt boldogabb ember a teplitzi fürdőn, hogy rátalált a nagy költőre, akit bálványozott, amióta először olvasott tőle verset. Bettinával is a Goethe-kultusz kapcsolta őt össze, — épp a Kennst Du das Land? halhatatlan dalát zenésitette, mikor a költőbe szerelmes poétikus lány bemutatkozott neki. A rajongó fiatal hölgy csak fokozta a^jérdeklődést, amelylyél ez ismerkedésre vágyott, s amint a költőfejedelemnek szoborszeríien impozáns alakfü a Clary herceg gyönyörű parkjában fölbukkant, Beethoven lelkesen kereste a társaságát napról-napra. Ez együttlét a költőre kevésbbé volt vonzó, mert az érintkezés az aligvalamithalló művésszel nem lehetett épp kényelmes, — Goethe mégis őszintén örült, hogy a Biela völgyében is találkozhatott egy hozzá méltó előkelő szellemmel, Ottidőzésének rövid tartama alatt nem egyszer gondolta el: mily jó volna, ha Beethoven is Weimárban lakna! Valóban, a Karl August udvarának csak a Sinionia pastorale klasszikus szerzője hiányzott, hogy a múzsáknak igazi otthona legyen... De a nagy zeneköltőt Bécshez, a zenevároshoz kötötte a sorsa, az osztrák és magyar főúri világ mecénássága és minden érzelmi vágya, — a weimári udvari költőnek s a bécsi mágnások saját külön muzsikusának meg kellett elégedniök azzal az öthat nappal, amelyet együtt tölthettek. A költő ideje már letelt, másnap utaznia kellett, s a két nagy férfiú julius 21-én (1812) utolsó sétáját tette a Kurpark-ban. Beethoven közlékenyebb volt, mint valaha. — Gondolkoztam azon, amiről tegnap beszéltünk, — igy szólt, — s belátom, hogy megint fején találta a szöget. Goethe. — Megint? Beethoven. — Igen. Azt hiszem, ön az az ember, aki azt mindig fején találja. Goethe. — Mondtam már egyszer, hogy rosszabb vagyok a híremnél. Bizony, gyarló ember vagyok, és néha melléje kalapálok. Beethoven. — Az én dolgomban ezt nem tette. Teljesen igaza volt, amikor figyelmeztetett, hogy házasság céljából csak polgárlányra szabad a szememet emelnem. Goethe. — Ezentúl csak ilyenekre fog nézni? Beethoven. — Ha még el nem késtem. De hát negyvenkétesztendős vagyok, s már annyit csalódtam, hogy önnek is elegendő volna, aki már hatvanon túl van. Goethe. — Az ember mindig csalódik, amig szeret, s majdannyit csalódik, amennyit szeret. Beethoven. — Ezt ön mondja, aki oly szerencsés volt mindig a szerelemben? Goethe. — Szerencse a szerelemben nem mindig szerencse. Sok nyugtalansággal jár az! Beethoven. — Még se annyival, mint a boldogtalan szerelem, amiben szinte specialista vagyok... Arisztokrata hölgyet csak egyet szerettem (Giulietta Giucciardi grófnőt), aki viszontszeretett ugyan, de hüségi fogadalmát megszegte s férjhez ment — Goethe. — Egy grófhoz. Beethoven. — Úgy van. De honnan tudja? Goethe. — Nem tudtam, de biztos voltam benne. Gleich und gleich gesellt sich gerne. Beethoven. — Könnyű önnek szentenciákat mondani a filozófiájával. Én bizony, mikor ez elhatározásáról értesültem, annyira kétségbeestem, hogy öngyilkoságot kíséreltem meg, — éhen akartam halni. Goethe. — Mily jó, hogy e balgaság nem sikerült önnek! Beethoven. — Ki tudja? Azóta nem egyszer gondoltam el, hogy jobb lett volna mindaddig koplalnom, amig csak a doktorok a beállott halált nem konstatálják. De közben — épp javában éheztem — hozta hírül egy barátom, hogy contessa Giulietta lélekben hü maradt hozzám, csak a leányságát áldozta föl egy »standesgemass« házasságnak az oltárán, s engem mindenesetre jobban szeret, mint az urát. Goethe. — Az a kérdés, mennyire szerette azt a szegény urat? Beethoven. — Azt hiszem, jóformán semmit... Mégis — ilyen hiú az ember, még ha muzsikus is! — e hir hallatára rohantam a Roter Igei-be, dupla porciókat ettem, s önmagámnak a nagy boszuságára életben maradtam, de a szivem grófnőjével többé sohase találkoztam. Goethe. — Azóta persze elfelejtette? Beethoven. — ö se engem. Az ily szerelmet s az ilyen leányt nem lehet könnyen felejteni. Azt hiszi, az az ebéd jó volt? Óh, még sokáig tar
