Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-22 / 230. szám
1926. augusztus 22. BÁCSiEGYEI NAPLÓ 13. oldal KÜLÖNVÉLEMÉNY Tadomdngparazso a népkisebbségi öntudat kohójában Az erdélyi napilapokat már régtől lógva különös és rendkívüli figyelemmel kisérem abból a szempontból, hogy milyen kérdések, lázak, vágyak és törekvések foglalkoztatják azt a népet, amely uj és megváltozott helyzet korlátái közé szorult. Az egyéni intellektus szempontjából legmagasabb értékekig szökkent utódállam lakosságának kétségtelen kulturnivójára vall az a tény, hogy egy valóságos szabadegyetem létesítését határozták el és ennek az eszmének Jorga tanár áll az élére. Mély tisztelettel és a szabadegyetem gondolata iránt érzett hódolattal kell tudomásul venni a tudományok iránt kiválóan fogékony földnek csodálatosan aktiv termőképességét és elismerem készségesen, hogy elismeréssel kell adózni a tudományok lelkes híveinek elhatározásáért. A román közélet ma kétségtelenül megértéssel, barátsággal és — bár túlzottnak látszik a kifejezés — hódolattal viseltetik a magyar géniusszal szemben, mégis a becsületes és föntartás nélküli örök óvatosság szempontjából bízvást fölmerül a kérdés, nem szemfényvesztés céljait szolgálja-e az a készséges vállalkozás, amely a magyar szabadegyetem gondolatát első intrádára ugyancsak föntartás nélkül fölkarolta. Menten, minden rebellis szándéktól és függetlenül minden mellékgondolattól önként kínálkozik az a föltevés, hogy a szabadegyetem megnyitása, működése és eredményei szoros összefüggésben vannak a gondolat, az érzelem, egyszóval: a mentalitás korlátok közé kényszerítésével. 7. A hevenyészett bevezetés után álljunk meg egy pillanatra ennél a szabadegyetemnél, amely Jorga professzor vezérkari főnöksége alatt fog parancsnokolni az erdélyi bércek múltat idéző kék hegyszorosai alatt. Nem fogja-e szoros zár alá venni a magyar gondolatot és a magyar kívánságot, amely történelmi predesztinációból kisebbségi gondolat és nemzetiségi kívánság lett. A román politikusoknak kitűnő érzékük és éles meglátásuk közmondásossá vált különösen akkor, amikor alig két évtized lefolyása alatt tőzsgyökeres székely családokat, türelmetlen románokká asszimilált. A erdélyi lapok passzív örömmel és a sorok közé elhelyezett óvatos kommentárokkal kisérik a szabadegyetem gondolatát. Ez a kérdés, illetve ez a megfigyelés már egymagában elegendő arra, hogy a jóhiszemű kritika kisérő megjegyzéseit hivja ki maga ellen. Az utódállamok különös és rendkívüli helyzetéből folyó uj orientációnak kell tekinteni azt az okos taktikát, amely ezt a formaképvisclést is megengedhetőnek tartja a magyarság beolvasztásának munkájára. 2. Valamikor diákkoromban ékes és fenkölt előadásokat hallgattam végig lóíőszékely igazgatóm és osztályfőnököm jóvoltából, aki a székelykereszturi unitárius gimnázium vérrel megszentelt dávidferenci katedrájáról szenvedéseket, bánatokat, sérelmeket és emberfeletti nélkülözéseket parittyázott diákjai felé. Mondott közhelyeket, leszögezett nyilvánvaló igazságokat, kifejtett magátólértetődő tényeket, de mindig sziklaszilárdan, pontosan és biztosan állapította meg, hogy a magyar önérzet és a. magyar öntudat kizárólag a magyar nyelv és a magyar irodalmi produktivitás elismerésében és föntartás nélküli elfogadásában nyilvánulhat meg. Szubjektív vonatkozások és érzelmi kapcsolatok bizonyára nem kerülhetnek döntő érvként a mindennapps politika reális serpenyőjébe, mégis nem lehet megtagadni bizonyos élesszemü előrelátást és elfogulatlan elméleti tisztességet attól az állásponttól, amely hosszú évtizedek alatt, tapasztalatok országiján sebezte véresre lábát 3. A szabadegyetemmel kapcsolatban ne essék tehát túlságos szörszálhasogatás bűnébe az a kéidés, amely, a íomániai magyarság rokonproblémáit inegnemszünő kitartással feszegeti. Mert ez a szabadegyetem úgy ahogy van, tisztasággal és a maga részéről a fölfokozott ambíció vidám podgyászával, valahogy eltér és elüt és nem fedi azt a fölényes célt, amelyért a szabad líceumok sorrendje eddig megalakult. Valamit érzek a szemében ennek a szabadegyetemnek, valamit, amiért félve süti le a pilláját megvallatása perceiben. Egy szándékot, amely agyonkulturált pörölyökkel vendégszereti bele hallgatóiba a betű lendületét, hogy ugyanakkor enyhe mámorral simogassa a népkisebbségi öntudat dezertőrjeit. Finoman, tehetségesen és tapintatosan burkolt mellékgondolatot takar Jorga professzor ugyancsak finom, tehetséges és tapintatos toborzója, az erdélyi havasok tilinkós szentimentáliz-Majdnem másfél évszázad előtt mondta Goethe, hogy Itália egy »elcsépelt ország«. Már ő alig mert hozzászólni »a tárgyhoz«, olyannyira soknak tartotta a róla szóló irodalmat, amely akkor is megtöltött volna a termékeivel néhány könyvtártermet. Szerencsére ebből a körülményből nem vonta le a nagy költő azt a következtetést amelytől félni lehetett: nem hallgatott e fenséges témáról s megírta talán a leghalhatatlanabb müvet mindazok között, amelyek Olaszországról szólnak. Ez a pompás könyv még ma se tűnik föl elavultnak s rajta keresztül Itália most se teszi egy elcsépelt ország benyomását. Invenziózus és divinatórius szellemű emberek mindig tudnak újat mondani a legrégibb témáról, s ha Goethe előtt és után sok fölösleget »csépeltek« a Heszperidák földjéről, ö, anagymeglátó bebizonyította, hogy akad még fölfödöznivaló rajta. S csak nemrég olvashattunk a kitűnő Karinthytól ebben az újságban olyan velencei levelet, amely egészen uj volt, —sokkal újabb, mint nem egy irás, amely az irodalmi cséplés alatti és előtti korszakból való. Hanem is födözte föl Velencét, fölfedezte, hogy újat is lehet róla Írni. Az ember igazán azt hinné, hogy Itáliáról, a sokszázados régi témáról nemlehetmár semmi érdekeset vagy meglepőt mondani, s aztán egyszerre csak rábukkan ""y egészen uj szempontra vagy uj megvilágításra s a véleménye Itáliáról. amelyet véglegesnek tartott, módosul vagy megváltozik. Szellemes emberek az ábécéből is kihoznak valami érdekeset és Itáliából is valami olyat, amit az utazási kézikönyvek és cicerónék sohase találtak volna meg benne. Karinthy is ilyen. Állítólag most volt először ebben az elcsépelt országban és sok tiszta szemet talált az állítólag üresre csépelt kalászokban. Kívánatos, hogy gyakrabban utazzon oda. * Auch ich in Arkadien! — kezdi lelkes hangon a legnagyobb Itáliai áró utazásának a naplószerü leírását. Szabadon forditva magyarra: én is boldog vagyok! S ki nem boldog, aki először utazik Olaszországba? S ki ne volna boldog, amikor a természet szépségeinek e szanktuáriurnába lép, a világ e legnagyobb templomába, a maga nyugtalanító vágyainak a mekkájába, s a saját második hazájába? Mert tudvalevő, hogy a kulturembernek két hazája van: az, ahol született és Olaszország. És én nem győzök csodálkozni, hogy vannak müveit urak, akik nem kívánkoznak oda; megelégszenek, sőt néha torkig vannak azzal az országgal, amelyen a bölcsőjüket ringatták és nem vágAmak a másikba, ahol befejezhetnék a szellemi nevelésüket s mint kész emberek kerülnének viszmusa fölött. Ez a gondoskodás úgy érzem a részvét hamis könnyét hordozza a könnyzacskójában szomjas agyak és szomjas lelkek öntözgetésére. * Az erdélyi magyarságnak grúridolt szabadegyetem a hivatalos kommüniké szerint filantróp intézmény. Ki minősítheti indokolatlan óvatosságnak az élesrefent indulatok heves iramú korában, ha ezt a filantrópiát a megtisztulás kutjánál végigcsutakoljuk. Meglátni arcokat és megérezni álarcokat. Megreflektorozni a becsületes együgyüség csóvájával a raffinált tudományt. Mert ez lesz az igazi filantrópia. A szabadegyetemmel szemben és Jorga professzorral szemben. Es a kisebbségi magyarság lefokozott igényű érdekeivel szemben. sza abba a hazába, amelyet a szellemi készségükkel szolgálniok kell. *■ Mégis: évről-évre szaporodik azoknak a száma, akik müvltségüknek a betetőzéséül egyszer vagy többször fölkeresik a művészek és művészetek otthonait az olaszországi müvárosokat és végiglátogatják azoknak templomait múzeumait, akadémiáit temetőit és egyéb monumentumait. Egy olasz utazás évrül-évre inkább válik a modern ember művelődésének egyik eszközévé. s az Itália-vágy már-már úgy hozzátartozik a természetrajzához, mint az urbánus modor vagy a nők iránti udvariasság. Sőt bizonyos körökben elengedhetetlen kelléke a jólneveltségnek egy — dokumentumokkal bizonyított olaszországi utazás. Az angolok és a németek már a múlt században tökéletlennek találták a műveltségűket, ha nem utazták be az appenini félszigetet s nem a helyszínén egészítették ki ismereteiket a római históriából, s nem e klasszikus földön sajátították cl a művészi szépnek törvényeit.Kisebb nemzeteknél is folytton nagyobbodik az a szellemi köztársaság, amehynek tagjai köteles zarándokúinak tekintik Olaszországot és főképpen Rómát. Nos, nem mindenkinek engedték meg az istenek (ha a klasszikus Rómáról szólunk, nem beszélhetünk istenről), hogy tanulóéveit vagy éveket töltsenek második hazájukban. Ezeknek hát pótolni kell későbben és töredékesen — bruckweise — amit elmulasztottak ifjúkorukban és tanulócsztendeikben. Azonmód kell Olaszországot fölkeresniök. ahogy gyógyhelyekre járnak, akik megrongált egészségüket akarják kifoltozni: a hiányos műveltségűket kell ott kifoltozni. Nemcsak a testünk szorul időnként fölfrissitésre — a lelkünkre is ráfér olykor egy kis üdülés. Ilyen ^szellemi fürdőnek nézzük mi (akik férfiak lettünk, mire Rómát megláthattuk) Itáliát s annak fővárosát, amely fővárosa a világnak is, legfőbb stációja az egész világtörténetnek s nagy raktára két korszak művészetének. Hát nem fér ránk néha, ha szellemi csuzban vagy lelki hurutban szenvedünk, egy kis olasz meleg és római tanulság — egy kis vándorlás a nagy művészek monumentális alkotásai közi.'' * Ha ott vándorolsz, azt hiszed, nagy múzeumban vagy. Csupa emlékművet látsz. A kofa egy szobor árnyékában árulja a tojást s az uccai énekes egy művészi architektúrájú kút előtt mulattat a dalaival. Róma az ókorban annyira tele volt műremekekkel s különösen szobrokkal, hogyeg y régi iró szerint: az ember ott könnyebben találkozott istenekkel, mint halandókkal. Valami most is emlékezteti a turistát erre a klasszikus korszakra, az, hogy most- is találkozik az uccáin, a terein s a műtermeiben istenekkel. Ezek ugyan már rég detronízáltattak, de a formájuk szépségével most is elbájolnak, s aki andajog köztük — néha megfeledkezik a kegyetlen századról, amelyben él, a vallásról. ameiAmek a keretei feszélyezik. s a korszellemről, amely e műemlékektől oly távol áll, s azt hiszi: a szebb múltban, egy naivabb korban él. amikor a Szép kultuszának hódolt be a Hatalom s nem a hataloménak a Szép. Érdemes odazarándokolni ezért a rövid illúzióért, ezért a kis álomért, e jóleső csalódásért is — mert nincs semmi, amí olyan szép, mint a Szép. g Nem mindenki szeret egyedül utazni, pedig alighanem az ilyen utazás a legélvezetesebb és a legtanulságosabb, mivelhegy fokozottabb figyelésre kényszeríti az embert. Persze hátrányai is vannak — néha önmagának van legjobban terhére az ember és Corinne épp Itáliáról s az egyedülutazásról szólva mondja. hogy az utazás a legszomorubb dolog a világon, Vischer pedig azt, hogy Reisen ist Sehund. Igen, mert, az ember olyan helyekre ér, ahol senki se várja, s ha nincs valami nagyon jó természete és alkalmazkodó képessége, akkor sokat szenved az unalomtól és bosszankodik a kedvetlenségeken. amelyeket nem oszt meg vele senki. Mégis, teszi hozzá a kitűnő esztétikus, muszáj utazni, mr'rt ez a Schund erősiti a jellemet. Legjobb persze, ha az ember oly egyikét társával utazhat, akik mindenképpen s különösen szokásokban és Ízlésben, közelá’Jnak hozzá. De semhogy nagy társaságban, mégis inkább egyedül vegye az ember nyakába Olaszországot, ahol, ha csak kissé barátkozó a természete. uem soká marad egyedül, mert az olasz »bennszülött« kedvesen pajtáskodó és alkalmazkodó ember, akivel könnyű barátságot kötni. Legrosszabb s a legkevésbbé jutalmazó a nagAmn is divatos monstretársasutazás, amelyet »vállalatok« rendeznek s mint különösen olcsót és kényelmeset reklámoznak. Az utazónak itt le kell mondani minden önállóságról, meg kell tagadnia az egyéniségét s az Ízlését teljesen alá kelj rendelnie a vállalati vezérürünek a programjához. A német főpostástól, a hires Heinrich Stephanie ered a sokszor idézett mondás: Man reist nicht mehr, man wird gereist. (Már nern utazunk, utaztatnak bennünket.) Valóban, manapság egy olaszországi utazáshoz, ha útlevelünk van (ami bizonyos jóllétnek a jele. annak tudniillik, hogy az adónkat kifizettük), nem kell egyéb, csak az az elhatározás, hogy látni akarjuk Itáliát. A többi magától megy, föcpp, ha az ember abban a helyzetben van, hogy követheti a ravasz Jágó praktikus tanácsát, amely igy szól: »VćgA' pénzt magadhoz.« Eleget. Vagy, ha ennyi nincs, legalább sokat. Akkor aztán elindulhatsz, jó ember, bátran, s nem kell az utaddal. annak céljával s a programjával többet törődnöd, mint a kofferodnak. Az utazásod szellemi részét elvégzik helyetted a Reiseburcau, a liendschel’s Telegraph. Cook and Son, az utazás v<#zctö.ie s a melléd s még egy sereg »utaztatott« pasas mellé kirendelt cicerone, aki ugyan nem tud semmit, de mégis egy árnyalattal többet, mint a vezetésére bízott urí társaság. Neked magadnak e népboldogltó intézmény keretében nincsen egyéb teendőd, mint a programot bután, de lelkiismeretesen betartani, * kézikönyved által megcsülagozott szépséga&et megbámulni (és pedig abban a mértékben, ahány csfflfcjciral wmnak ékesítve), ha ft kőrutazdjegyed lejárt, szépen hazajönni, s itthon azzal dicsekedni, kogy ilyen nagyszerű utat métg so-Mesterházy Ambrus Olasz dolgok Irta: Baedeker Tutti-frutti
