Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)

1926-08-15 / 223. szám

1926. oua-usztus 15.

f*. fa

n* r.

13. oldal.

A NEMLÉTEZŐ KRITIKA

Megválom nagyon jó téma, de rendkívül hálátlan feladat a kritikát megszurkálni. Föképen az, nem létező kritikával halottidézést végezni az írók gyönyörűségére, a kritikusok bosszantására és az olvasók jótékony álmának megzavarására. Nem tagadom, már régi kedvenc rögeszmém nekem ez a nagyon aktuális probléma. Kétségtelenül méltó és hozzáillő társa annak a sok társtalanul bolyongó kérdésnek, amelyet az utolsó évtizedek kitermeltek, ^avarban vagyok és — ritka eset — érthetetetlenül dadogni kezdek és azt mondom magamban, hogy hát mit is csináljak ezzel a nemlétező irodalmi kritikával, amely grasszálva végig sétál sze. gény, elárvult irodalmunk virágos kertjén. Felelőtlenül, felhatalmazás nélkül és még csak azt sem lehet mondani, hogy legalább szokás jogon. Egyszerűen belül a kritikusi pódium kellős közepébe és ítél kegyetlenül és indokolás nélkül könyvek, eszmék, irányok fölött és mire a dolgok vásári sorrendjén végigrágtad magad újabb kritikusok születnek, akik újabb kritikákat szülnek.

Erről a kritikáról véleményt mondani, most már éppen a tizenkettedik óra következett el, a nem létező kritika szüretiének dekadens tora, olyan idő, amelyben többé várni, pihenni, vagy megkegyelmezni senkinek sem lehet oka. Szabó Dezső, a »pamflet Michel angeloj a« ezelőtt három esztendővel még osak odáig jutott el, hogy a magyar nyelvterületen »az az irodalmi kritika, ami nincs, tanárok kezében van.« Ez a szabódezsői rövid és pompás megáll pitás három esztendő lepergett homokóráján őszhaju Igazsággá vénhedt, kiselejtezni való ócskasággá szürkült. Mert ugyan bizony ki merné nyugodt lélekkel állítani, hogy az utolsó három esztendő ezermesterkedő kóklersége lusta szallmacséplésben élte ki magát. Nem. A legvérmesebb házugságnyilivántartó historikus karnak is ki keil állítani a bizonyítványt arról, hogy az irodalmi kritika vészes csolnakosai veszedelmes vizeken lélekvesztőznek. Kisértenek múltat, tehetségesen és üde idegzettel puskáznak el és le jövőt és legközelebb olyan penetránsul kibírhatatlan lesz a jelen, hogy annak szégyen-szemre külön autonom-kritikát kell majd kreálni.

Bajza Józsefnek igaza volt. Gyulai Pálnak mondjuk, hogy igaza volt. A névtelen kritikusok hősi Százainak is a jóhiszeműség látószögéből föltétlenül megvotó a maguk i'gaza. ök ráléptek egy világnézet csúcsára felkészülten, hittel, lelkesedéssel, tudással és igaz szándékkal, de mindig egy kivételes cél érdekében, amely tüzelte és fanatizálta az olvasót, vagy átmenetileg bosszantotta a lelkes hívőt. Ez egy hivatás volt. Egy betöltött és gáncsot eleve kizárt hivatás.

De mit csinálnak a mai kritikusok, az irodalom hívatlan vendégei, ^tehetségek kirobbant eredményeinek fogidatlan prókátorai? Pesttől Kolozsvárig, Kassától Hozsonyig megteremtettek egy irodalmi szent szövetséget, amely háború páncéljánál szilárdabban véd, illetve támad minden bátor és fölszabadult megnyilatkozást..

Vájjon miért nincs Irodalmi kritika? Illetve vájjon miért nem lehet, — még ha megfeszülünk is — irodalmi kritika? Hát egész egyszerűen azért, mert mindenki a bíráló tógáját öltötte .fék Azért, mert nincs az a ma született és első ízben tintát szimatolt fika, aki ne mondana Ítéletet irodalom felett és ne szavalna stentori hangon halotti beszédet élő és harsogó könyvek nyomdaszagu szülőága előtt. Milyen furcsa és jellemzően érdekes, hogy Erdélyben fölnyársalták Nagy Dániel írót. Döglött háborús emlékei mellé iroijakan nccérckct sürgetett egy újságíró és sintérkocsi segítségéért ordítozott ezen a csodálatosan termő földön. Könyvkereskedők és kiadók három mondatba összesüriteft kőnyvkommünikéje és hosszú lére eresztett irodalmi tanulmányi kirándulás között kell ma választani. Ez a két eshetőség vicinális sínpárja képviseli ma az irodalmi kritikát, amely mentői öregebb lesz, annál későbben fog kisülni a szeme.

*

Az a pár ember, aki tegyük fel hivatva volna a döntőbíró nemes tisztét betölteni, némaságra van kárhoztatva és azt hiszem nem tévedek, amikor megállapítom, hogy Ady Endre kritikusainak visszavonulásával megretir.ált és ágyba feküdt az* igazi és hivatott irodalmi kritika. Ady Endre kritikusai olyan mélységesen kompromittálták a kritika szavahihetőségét, hogy azóta minden felkészült mübirálónak megborsódzik a háta, ha könyvek halhatatlanságáról kell ítéletet mondani. Mi lesz abból az irodalomból, amelynek nincsenek kritikusai? És ml lesz az írókból, akiknek hiányoznak kötőfékkezelői. Az lesz a sorsuk, ami az ellenzék nélküli parlamenteké. Panama. És jusson eszünkbe, hogy az irodalmi korrupció termő csirája ma vagy holnap, de halál. Hirtelen halál.

Musté i

1 mbrus

A JULIUSIFO ‘RÁDALOM

Irta: BA’.DEKER

Egy idő óta sok levelezőlapot kapok a legkülönbözőbb szinü levélybélyegekkel, nyaralóhelyekről és fürdőkről. Magas hegyek és nem sokkal alacsonyabb hotelek láthatók rajtuk, meg szanatóriumok és kurszalónok, tavak és vízesések s egyéb gyógytényezők. Jó barátok rokonok és ismerősök küldik őket szives üdvözletekkel. S ezekről tudtam meg, hogy nyár van. Mert máskülönben régen volt ilyen hűvös ősz, mint az idei kánikula-szezonban... A jó emberek, a kik itthagyták e festői várost, ezúttal bizony felültek a kaiendáriomnak, többet hittek a hivatalos terminusoknak, mint a hőmérő adatainak, becsomagolták a fürdődreszüket meg a tennisz 'öltönyüket s elmentek hüselni —- még hit degebb tájra mint aminőt itthon hagytam.

Szívből sajnálom e jobb sorsra és kedvezőbb nyárra érdemes polgártársaimat akik azért siettek »enyhébb« (azaz hidegebb) klímába, hogy itthon el ne olvadjanak, s most amikor magaslati gyógyhelyeken s .egyéb •-Sommerfrische* ken dideregnek, valóSzinülég visszayjb-. gyódnak. a mi döcögős aszfaltunkra,;; a mely az idén szokatlanul alkotmányos, egy csöppet se forr-adalmi és mindenesetre sokkal olcsóbb mint az olcsóknak reklámozott drága fürdőhelyek.

Feltűnt nekem, h-ogy ez anzikckártyák nyájas küldői közül senki se panaszkodik az időjárás ellen, — egytől-egyig mind azt közli velem, hogy pompás az idő; a nap akkor süt, amikor szükség van rá; szél akkor kerekedik, ha megkívánja az ember s mindig arról az oldalról fuj, amely felől várják; az eső pedig olyankor esik, amikor á fürdővendég alszik. Még nem láttam kirándulót, turistát vagy győgyvendéget, aki nem dicsekedett, hogy a kilátásai semmi kívánnivalót se hagytak s az időjárás — legalább addig, amig ő- tartózkodott valahol — derült és minden tekintetben eszményi volt. Ez hozzátartozik az utazónak és a Kargast-nak a természetrajzához, aki jókban szereti, ha irigylik, mint ha lesajnálják s nem tudja elvisel ni azt a csapást, hogy másnak nálánál szebb napsütése, deriiltebb ege vagy sikerültebb szezonja legyen, s azt se, hogy valaki ebben a tekintetben kedvezőbb napokkal üicsekedjen. Ennélfogva a hotel, amelybe száll, a legjobb a föld kerekségén; a társaság amelybe csöppent, csupa müveit, szellemes és előkelő emberből áll, a kilátás pedig, amelyet a Rigiről és a Pilátusról vagy egyéb magaslatról élvezett, olyan tökéletes, aminő még nem volt, amióta ezek az ágaskodó hegyek ég felé merednek. Az ember senkit se tud olyan alaposan becsapni, mint saját magát, s az ilyen szégyenlős turista vagy fürdővendég, aki azért tagadja le a kirándulási fiaskóit, a heteken át tartó esőt s az időjárás egyéb borzalmait, hogy szánalom tárgyává ne legyen, hamarosan maga is elhiszi, (hiszen olyan szavahihető re’ális és igazmondó ember biztosítja erről, mint ő maga), hogy páratlanul szép szezonja volt, amelyre egész életében hálával s gyönyörűséggel fog visszaemlékezni.

Nekem is, ha visszatekintek rége’.mult szezonokat és rég megtett utazásokra,

úgy tetszik, hegy mindig szép időm volt s csupa tizenhárompróbás jellemű, kellemü és szellemű utitárssal kötöttem ismeretséget s néha barátságot... Ami elmúlt — főleg, ha régen múlt el — különben is szebb szinben szokott ragyogni a valóságnál s én szívesen merülök el a múltnak emlékeibe, amikor itthon ülök s — igaz, hogy kényszerűségből — nem kíildhetek a barátaimnak és ismerőseimnek képes levelezőlapokat

valamely világfürdőről, vagy egy-egy hires messzelátó magaslatról. És kötelességből is elmélyedek múlt és régmúlt nyaraknak az emlékeibe, mert a szerkesztő ur fürdői tárcát kíván tőlem azoknak a megvigasztalására, akik itthon ragadtak s nem vehetnek részt abban az Európát keresztül-kasul átjáró népvándorlásban, amely júliusban és augusztusban a hegyek, a tenger és a tavak felé elhömpölyög, — főleg onnan, ahol tenger, tó és hegy nincsen.

Persze, egy kicsit nehéz lesz most ebben a hűvös , időben viszaemlékezni a zöld szezonokra, a virágos-színes nyarakra, a svájci stilü villákra, a fürdőkre — a hiúság vásárának e nagy vásártereire — s a fenyőerdők oszlopcsarnokaira, amelyekben mint kövezetlen templomhajókban andalogtunk és kaliaplevéve köszöntöttük a katedrálék fenséges ünnepiességét... Csak a zene volt szebb ezekben a kupolanélküli istenpabtákban, —. nem az orgona bug ■bennük az ő méla szavával s a borús akkordjaival, hanem a madár az ő vidám csiripelésével... Nagy föladat most odaképzelni magát háboruelőtti viszonyokba, nirvánába sülyedt esztendőkbe.

De hát muszáj, írni kell a fürdőzés divatjáról, mert annak a gondja éppen úgy helyet foglal minden müveit és jómódú család észjárásában, mint a gyermeknevelés problémája vagy a lakáskérdés. Különös pech, hogy a szerkesztő ur éppen nekem osztotta ki ezt a ma oly kevéssé időszerű témát, mintha az élet nem volna amúgy is elég szomorú. Az ő bizalmából tehát csevegjünk kétszáz sort a fürdők évadjáról, s gondoljunk a fenyőfák oszlopsoraira s a szenvedő emberiségre, amely ilyenkor két osztályból áll: menőkből és készülőkből. Aki nem hordár vagy mosóné, az mind megy vagy — szeretne menni. S a hogy megfordult a világ ama korszak óta, amelyre emlékezem, bizony most akad tnosóné. ski elmehet négy hétre Rohltsba vagy Bledbe s van olyan nagyságos asszony sok, akinek nem lehetnek efféle kalandos tervei.

Ami ma is olyan mint egy nemzedék előtt volt; az a juVusi forradalom, amely minden esztendőben megismétlődik és sok gondot, dolgot okoz a jobbmódu köröknek. Különösen a »modern« leányok s a tip-top fiatal aszonyok nyugtalankodnak ilyenkor s vágyó szívvel s bőséges ruhatárral repesnek egy szebb szezon elé... Ne gondolják, hogy ezek a. szeretetreméltó hölgyek valami nagyon betegek. Szó sincs róla, talán egészségesebbek mint az orvosuk, de bizonyos, hogy megbetegednének, ha nem utazhatnának e! valahová, ahol még nem ismerik a pompás ruháikat, kalapjaikat, cipőiket és harisnyáikat.

Ott legalább lehet pariidirozni bennük, mert bizony itthon, ebben a poros városban föl se lehet venni egy valamirevaló ruhát.

A háziorvos — van-e jobb ember mint ő? — támogatja ezt az egészséges tendenciát. Illik, hogy egy bizonyos páciensmennyiséget lif érái jón a fürdőkbe, máskülönben kollégái, a fürdő-dák torok, art fogják hinni, hogy nincsen prakszisa vagy legalább is hogy hijjával van a »jobbfajta« betegeknek, akiknek tudniillik van pénzük a nyári szezonra. Aztán meg őrá is ráfér némi kis nyugalom, — ha a betegei valami basszénben csücsülnek, eszplanádokon sétálnak és gyógytermekben flörtölnek, akkor nem kell miattuk, ha neura-sathéniás rohamot kapnak (esetleg ép a fürdőreutazás elmaradása miatt), az ágyából fölkelni éjjel. S aztán: okosságból is az asszonyok pártjára áll, mert aki okos, mindég az erősebbekkel tart.

S ha valamelyik férj vagy apa tiltakozni próbál s azon erőskMlk, hegy a feleségének vagy a leányának nincsen semmi baja, a derék de jellenitelen ember igy szól:

— Édes uram, az asszonyoknak rmodig van valami bajuk.

A fürdőorvos, — az is pompás férfiú. Sokkal udvariasabb mint a házidoktor, aki íélig-meddig családtag s néha energikusan »odamond« egyetmést a háipszes és egyéb bajokban laboráló. egészséges nőknek. Ez a kitűnő ember cswpa olyan kúrát rendel, ami kellemes a páciensnek és olyan diétát, amelytől divatosra. fogyhat. S minő megértő! Mikor a fiatal hölgyek az apa vagy férj által megszabott határidőn és megszavazott büdzséién túl is vesztegelni kívánnak az áldásthozó k útnál, akkor a dérék ur levelet küld »haza«, amely tele van tatin és görög szavakkal s azzal a »javallat«-tal, hogy önagyságaik egészségüknek a veszélyeztetése nélkül további két heti kúra nélkül nem mehetnek viszsza a poros városba. (Persze erre a két hétre a mindennapos táncmulatságon kívül még néhány társas kirándulás, sportünnepély és egyéb »hatékony gyógytényező« esik.) S ha valamely nervózus asszonykának az a vágya támad, hogy utókurára tengerre menjen, a nemes férfiú kategorikus imperatívusz formájában parancsol rá a szűkkeblű férjre, hogy küldje vagy vigye el a feleségét még három hétre a normandiai partokra, ahol az élet most a frank alacsony árfolyama mellett különben is olyan olcsó, hogy az ember ott kevesebből tud megélni mint otthon.

Szép élet ez, (vagy legalább is szép nyár) s amint megelévenülnek az emlékezetemben a barátságos sétányok, az erdei fehér szerpentinek, a kurszalónok leányvásárai, — ha látom a fürdői komitét az ő hadvezéri fontoskodásával, a íürdöorvosokat, amint leszólják a kollégáikat, s az örökké elégedetlen vendéglőst, akinek a szezonja még rövidéiül mint a nehéz betegek élete (mert legfeljebb három hónapig tart) s a

törzsvendégeket, ez elbizakodott, komolykodó figurákat, akik háziurakként viselkednek az uj jövevényekkel szemben es statisztikát csinálnak az egymást követő idények látogatottságáról meg a szép és csúnya napákról, akik megtiltják az esőnek, hogy essen s aztán nem győznek csodálkozni, hogy mégis esik, — ha viszontlátom őkat, e kedvesen komikus alakokat, akkor úgy képzelem, magam is ott vagyok megint kö2tük s megkérdezem valamelyik ilyen ösvendégtől:

— Ugy-e kérem, tavaly ilyenkor is

ily sok szép asszony volt itt?

Š amint gondolatban köatük vágyóit, szinte fizikailag is érzem és élvezem a tengernek sós és a hegyeknek édes levegőjét s a tengerparti és fensikos meleget, amelyet percről-percr* enyhít a haboknak friss bree»e-je s a magaslatok fújd-ágáló iehe: az édes, hiivős tramontana.

Ám azok, akik évrőí-évre élik ezt a modern nyári farsangot, az®k bteony a javát; a nyugalmát, a csendjét nem élvezik a meleg időszaknak, ők szegények, akkor hagyják el a váizjst, ami*