Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-13 / 221. szám
V"2 ' augusztus 13. 6. ol ’ll 0 n 1*31-3 ACSWSEGYE! KA r« A Elítéltek egy fogászt, mert fogat húzott Becskerekrő! jelentik: A becskereki járástoiróság szerdán délután tárgyalta Bátori Géza fogtechnikus ügyét, aki ellen a fogorvosok följelentést tettek, hogy jogtalanul fogorvosi működést folytat Bátori Géza beismerte, hogy foghúzásai is foglalkozik és azzal védekezett, hogy. már háromizben kérte a közegészségügyi minisztériumtól az erre vonatkozó engedélyt, de kérvényét még nem intézték el. Setyerov dr. védő harmincnapi haladékot kért a bíróságtól, ofyan okmányok beterjesztésére, a melyek bizonyítják, hogy Bátori nem fogtechnikus, hanem fogász (dentiszt), akinek joga van fogorvosi beavatkozásokat végezni. Grba Branisziav dr. magánvádló kifejtette, hogy az 192a évi szabályrendeletek értelmében Bátori noha fogász, mégsem húzhat fogat, mert a rendelet megjelenésekor még nem volt jugoszláv állampolgár. A bíróság Bátori Gézát négyszáz dinár pénzbüntetésre ítélte. Nem tömörülnek egységes szervezetbe a noviszadi magántisztviselők A független szervezetek tárj n kivonultak az alakuló gyűlésről Noviszadról jelentik: A noviszadi kereskedelmi és magántisztviselőket szerdán este nyolc órára gyűlésre hívták össze, hogy határozzanak az egységes szervezetbe való tömörülés kérdésében. A gyűlésen, amelyet Hadnagyev György munkáspénztári hivatalnok nyitott meg, nagy számmal jelentek meg az érdekeltek, többen közt részt vett 'rajta Zolner István, a zagrebi szövetség titkára is. A gyűlés megnyitása után Zolner István titkár hosszabb előadásban fejtette ki az egységes szervezkedés szükségességét és biztosította az egybegyűlteket, hogy ez csajk a magánalkalmazottak szövetsége keretében lehetséges, amelynek az országban legtöbb szervezett tagja van. Felszólalása után a banktisztviselők vezetősége, nemkülönben a kereskedelmi alkalmazottak független szervezetének vezetősége azt kívánta, hogy a kérdést Zolner beszédével kapcsolatban megvitassák. Az értekezlet összehívói azonban ezt a kívánságot ellenezték, mire a kereskedelmi alkalmazottak független szervezetének tagjai ki akartaik vonulni a teremből. Végül is megállapodás jött létre, hogy minden csoport egy-egy szónokot állít a vitába. Jovauovics a banktisztviselők, Rokszandics a kereskedelmi alkalmazottak független szervezete nevében azt ajánlották, hogy saját szervezeteik központjai egyezzenek meg előbb és csak akkor jöjjön létre a fúzió. Brkics Vojin, a munkásbiztositópénztár igazgatója kifejtette, hogy a szövetség alapszabályai és az utolsó kongresszus határozatai megjelölték az egyesülés útját és lehetőségeit. A magántisztviselők szövetsége az amszterdami intemacionáléhoz tartozik és egy világszövetség szerve. Ennek a szövetségnek mindenki tagja lehet, párt, vallás és nyelvi különbség nélkül és független minden pártpolitikától. A központi vezetőségben minden pártárnyalat képviselve van és ez a központi szakszervezeti vezetőség mégis együtt tud működni, ami a politikamentesség bizonyítéka. A kereskedelmi alkalmazottak szónoka kijelentette, hogy nem tudnak már azért sem kilépni eddigi szervezetükből, mert a szervezetük vezetősége már a bábom előtt az élükön állott és a háború után is ujjákeitette a szervezetet Beismerte, hogy a kereskedelmi alkaimazottak noviszadi csoportját V«kavics •Lázár vezeti, akt exponált kommunista volt. Brkics Vojin figyelmeztette a kereskedelmi alkalmazottakat, hogy ne üljenek fel a kommunisták titkos aknamunkájának, mert ha azok következetesek akarnak maradni, akkor követőiket 1 inftTtnrimrklniitá hnráha Uaait-1 ják. Ne maradjanak olyan szervezetben, mely csak azért nincs az iijternacionálcban, nehogy a hatóságok észrevegyék, hogy azokat Moszkvából dirigálják. . Erre a kereskedelmi alkalmazottak független csoportja és a banktisztviselők egy része zajongva kivonult. Az értekezlet végén előkészítő-bizottságot alakítottak, amely megalakítja a magánalkalmazottak szövetségének helyi csoportját. Karbolt és zsirszódát a szuboticai temetőben egy árvaleány Beogradban kimentették a Szávából, de a második öngyilkossági kisérlel után állapota életveszélyes Csütörtök este a szuboticai szerb temetőben a csőszház mellett egy fiatal leányt talált eszméletlen állapotban a temetőcsösz. Azonnal értesítette a nyolcadikköri rendőrséget, ahonnan Tímár rendőrvezető ment ki a szerb temetőbe. Megállapították, hogy a fiatal leány, aki mellett két méregüveget találtak, öngyilkosságot kísérletet követett el. A nála talált írásokból kiderült," hogy az életunt Milosevics Milíciának hivják.Zsebében két levél volt, az egyik dr. Momtrovics Veljko rendőrfőkapitány helyettes címére szólt, a másik levél címzése nem volt elolvasható, mert a méregfolyadékkal való érintkezés folytán elmosódott, csupán annyi látszott, hogy ez a levél Beogradiba volt címezve. A közben megérkezett mentők a-leányt beszállították a közkórháziba. Megállapították, hogy Milosevics Milica karbolt és zsirszódát ivott. A karbólos üveg kétdecis, a zsirszódás üveg másfél deci űrtartalma volt. Milosevics Milica, a tizenhét éves árva leány nemrég már Beogradban is öngyilkosságot kísérelt meg. Egy beogradi öreg orvos örökbe akarta fogadni és Milosevics Milica leutazott a fővárosba, ahol egy ismeretlen fiatalember házassági ígéretekkel hitegette a szép fiatal leányt. Milosevics Milica mindenkitől elhagyatva, elkeseredetten a Szávába akart ugrani és az utolsó pillanatban akadályozták meg szándéka végrehajtását. Ezután visszaszállították Szuboticára és most Milosevics Milica újabb öngyilkossági kísérlete úgy látszik végzetesebben sikerült, mert az orvosok véleménye szerint nincs rémény a leány életbenmaradásához. Tárgyalások a francia, belga és német nehézipar között Az angol ipar nem vesz részt a tárgyalásokon Párisból jelentik: A francia, belga, luxemburgi és német nehézipar képviselni csütörtökön tanácskozásra ültek össze Párisban. A lapok szerint valószínű, hogy alapvető megállapodásokról van szó a francia és német nehézipar között. A tárgyalások másik fontos pontja az európai vas- és acéltermelés értékessé tétele és egy további fontos pont a régi vaskartel, főleg a szindikátus helyreállítása. A sajtó feltűnő jelenségnek tartja, hogy az angol ipar ezeken a tárgyalásokon nem vesz részt, amit Anglia rovására kommentálnak. 5ul maré luccica ... Velence, augusztus hó... Ha jól emlékszem, Oscar Wilde merte kimondani először, hogy az a megállapítás társalgás közben, miszerint az idő szép, nem okvetlenül banalitás — illetve sokkal nagyobb banalitás lehet, ha mindenáron kerülni óhajtván ezt a •közhelyet, egyéniségünket igyekszünk érvényesíteni a társalgásban. A banalitástól irtózó ember okvetlen azt mondja ehelyett: »énrám az időjárás nagy hatással van« szóval magáról kezd el beszélni — és bizonyos vakmerőség kell hozzá szerényebbnek lenni és belátn, hogy az idő mégis csak szebb, mint Kovács út, tehát érdemesebb róla beszélni. Mindezt kénytelen előrebocsátani aluliTott harmincnyolc éves magyar iró, aki nem tehet róla, hogy harmincnyolc éves korában látta meg életében először, ugyanakkor és egyszerre Velencét és a Tengert. Ideíelé utazyán gondolt olyasléiét. hogy a tengerről és . Velencéről mntha már hallott és olvasott volna valahol, tehát e dolgok felfedezésével nem tesz majd különösebb szolgálatot, riporteri minőségében, a lapnak, ahová utiicvcléí Irányítja. De aztán megnyugtatta magát, hogy majd ilyenféie impreszonisía cimmcl*irja meg: »fin és Velence«, vagy «Hogy látott meg engem először életében a Tenger.s Tírrői azonban ie keil mondania, most. hogy itt it! az Adria pariján, kábában és ostobán, túl élete delén — egy ember, a tenger partján. I.e kel! mondania, mert szemenszedeti hazugság volna minden sző, amit önmagáról írna. az igazság pcci g ezzel szemben, egyszerűen az. .it,iit egyszer kártyázás közben mondott neki egy kereskedő, mikor a parii el-, vesztése fölött bosszankodoK > ur :• r., n:: • ez a tenger végtelen tükréhez képest*. A tenger, a tenger, a tenger, mikor a | vonat ablakából először megláttam, egy- j általán nem csodálkozott rajtam, nem j jeadwli .haalülk id, nyűgöd-1 tan és kéken csillogott, szétterpeszkedve duruzsolt a hasán fekve — igen, az a határozott érzésem volt, hogy a hasán fekszik, a hátát mutatja és meg se fordul arra a hírre, hogy egy egyéniség érkezett, egy költő, aki még nem látta őt. A tenger kéken és végtelenül feküdt — és valamit dalolt, valóban — hogy mit dalolt, nem tudom, de arra esküszöm és a nyakamat teszem rá, hogy téves az a Pesten elterjedt információ, miszerint a tenger egy kis hotelszobáról dalolna és egy pamlagról és parfőmről és efféléről. Valamit dalol a tenger, valóban valamit dalol — de lesújtva és-megsemmisülve és szégyenkezve és fájdalmas, mélységes csodálkozással látom immár és fájdalmas, szégyenkező áhítattal vallom immár, hogy nem is érthetjük meg solia szövegét ennek a dalnak, mert ez a dal nem az emberről szól, nem a költő mélabujáról és a csalfa barna kislányról, aki elment, nem látom többé már soha, ó nem, sajnos, nem — mert az a dal nem az emberről és nem az embernek szól — a tenger az éggel beszél valamit, szilajoii és türelmetlenül, valami istennel felesel és nagyon mindegy neki a csalfa kislány és a íájchilmas költő. Ez a tenger látta Broningot és D’Annunziót is és látta Byront és Wagnert — azok is róla daloltak, azokról se ő dalolt — hogy imponálna neki a halhatatlan fűzfa keserves panasza az éjben? No hát itt ülök az árkádok alatt, előttem a Campanille, mögötte Szent Márk temploma, mögötte Bizánc, mögötte egész Kelet tanka reúclrne, mögötte »Arábia minden fűszere« — de hogy jegyezzem fel c gyorsfényképre, hogy Velencébe beleszeretni, ostobán, nevetségesen, reménytelenül, csakúgy, mint ahogy annyi más beleszeretett. Goethe ć« Shakespeare és Kovács ur unokatestvére — helészereini egy életre, mint valami komisz és könnyclntil, szívtelen táncosnőbe, akiről az eszem-, mel rögtön tisztán látom, hogy minden pillantása, minden mozdulata, ruhájának minden fodra kiszámított kacérság, durva tetszeni-akarás — hogy igy és éppen ezért és ennek ellenére Velencébe belészeretni igenis »pillanat müve« volt. Boszankodom és nevetek magam is e keserves banalitáson — de mit tegyek? Félórája ülők itt és szerelmes vagyok Velencébe — részeg vagyok, káromkodni szeretnék félszeg helyzetemben. Mert hiszen hiába mondom magamnak jobbik eszemmel, hogy gonosz varázslat ez — hogy a »Tenger Menyasszonya« Velence nem átszellemült, tiszta szűz, hanem igenis, ismétlem, komisz kis táncosnő, menyasszonyi fátyolban. Hiába mondom magarrmak, hogy ez a Szent Márk-tér egyszerűen nevetséges a fölhalmozott, összezsúfolt, hencegő gazdagságával — hogy a dozsepalota olyan, mint valami Ízléstelen ékszerdoboz, amit ezeknek a dozséknak, ezeknek a hadimilliomosoknak, ezeknek a középkori sibereknek készített, aranyat és fáradtságot nem kiméivé az utálaos rabszolga-hizelgés — hogy maga a Bizáncból rabolt templom komikusán nem idevaló, a többi közé, a szájas keleti tarkaságával — hogy hogy jön ide ez a hórihorgas torony, minden ok nélkül, a tér közepére, még csak nem is a közepére, hanem kicsit oldalt — hogy az egész egy émelygős díszlet valami képtelen rémdrámához, vagy inkáit) egy hirtelen meggazdagodott marhakereskedő lakása, ahová mindent összezsúfoltak, olajnyomattól és terrakottától kezdve az ötvösművészetek remekéig, mi$ olyanná nem lett az egész, mint egy szakértelem nélkül összedobált muzeum raktárhelyisége. Mert ez a hires Szent Márk-tér, a szemébe vágom, fölényesen és megvetéssel és irigyen és haraggal és tehetetlenül, amiért utálom és lenézem és szerelmes vagyok belé és neki ez mindegy, a vállát vonja és ordenáré módon dicsekszik, mint a rossz hetéra, »nekem mondod, fiam? nekem, aki után négy évszázad óta bomlanak a költők? akihez négy évszázad óta Írják a verseket? akinek egy-egy ékszerét, hogy elkészítsék, lángeszű művészek sorvadtak el tucatjával, hogy jobban tessem neked — nekem mondod, Velencének, a Tenger Menyasszonyának? Ha nem tudsz hozzájárulni szépségemhez, hallgass és pusztulj, innen — nem vagyok kiváncsi rád!« így beszél Velence, gyöngyházlegyezője mögül bóditó pillantással, a céda bajadér — a ragyogó Velence, a szenynyes, piszkos Velence, a vén Velence, akiről jól tudom, hogy Szent Márk-tere és Grande Canale-ja mögött mint a kiöregedett metressz sárga, zörgő csontjai, lottyadt bőre, kifejtett foghijjas szája, korhadt házak romhalmaza gőzölög a miazmás vizen — igy beszél a fiatal párok vén keritője és jól tudom, hogy minden szava émelygős, hazug romantika, ponyvaizlésnek való giccs — igy beszél a vén csoroszlya, a hoppon maradt öreg menyasszony, négyszáz esztendeje jegyese csak a tengernek, a büszke tengernek, aki el nem veszi soha, igy beszél s én mégse tudok felállni és elmenni, innen ki, a tiszta, szabad vizekre — itt kell maradnom, itt akarok maradni és émelygős, vadregényes szavakat keresek magamban, szerenádot motyogok hozzá, ízlésem ellen, az ő Ízlésének megfelelőt, hogy meghallgasson. Es ha nem hallgat meg, fizetek és megetetem a galambokat, beülök egy gondolába és végigringatózorn a Ponte dei Sospiri alatt és mandolint veszek a kezembe és kifordított szemekkel énekelni fogom Hozzá: öul nutre luccica L'astro á'argento Placida é V onáa Prospero il vento... mert igy vau, szőrul-szóra, ez az igazság és ezen nem segít semmiféle íuturlznms és expresszioniznuis és utópia és kollektív szocializmus és jövő zenéje — szeretlek, mint annyi más, mint mindenki, mint apám és anyám, akik ide jöttek nászúira, mint fiam és lányom, akik idejönnek majd — szeretlek ragyogó Ve? lence, vén Velence, ifjú Velence, csúf Velence, gyönyörű Velence! Karinthy Frigyes
