Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-08 / 216. szám
,1926 augusztus 8.______ ________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ ALAKOK m ® a Handlé (Handlé... ócskavasat, üveget... handlé... A reggeli ucca csöndjén átharsan a kiskereskedelemnek ez a vészkiáltása, mely valahonnan a mélyről jön, a torokból, vagy a gyomorból, vagy talán a csikorgó belekből. V ékonypénzü ember tói kis kézikocsit, melyen üres bőrönd van, üres kosár. Az arca olajzöld. Cigeretli fityeg vérszegény ajkáról.) — Jöjjön csak be. — (Miután belép, hátán egy óriás, üres zsákkal, melyben elvihetné összes ruháimat.) Mi van eladó? — Semmi. Én akarnék magától venni egy pár élményt. — Nincs nálam. — Dehogy nincs. Mi van a zsebében? — A handlé szerszámai: huzómérleg a tolinak, mágnes a vasnak. — És? — 250.000 korona, a napi forgótőkém. Minden reggel kölcsön kapom egy vaskereskedőtől, hogy vásároljak rajta, este aztán visszaadom. — Na és mit'vásárol? — Mindent, ami ócska, amit senkise használhat. Vas, üveg, rongy, csont. Csak ócska legyen. — Rossz töltőtollat? — Nem, csak amolyan tollat. — Hogy megy magának? — Ájvé. Tetszik látni, ma még semmit se vettem. Nincs áru. Ha pedig van. nem tudom megvásárolni. A nagyurak nem adnak el semmit, a rongyokat is elhordják. Azelőtt még a munkás se járt foltos nadrágban, nagy a dálesz. Az ember csak krenköli magát. (Ez a stílusa.) Tegnap kérem a cseléd fölhív a Lipótköruton az ötödik emeletre, egy üres keserüvizes palackot akar eladni. (Énekelve.) Mit csinálok én egy keserüvizes palackkal? — Hát mi a jó üzlet? — Télen a nyulbőr, ilyenkor az antik, de csak laikus kezéből. De hol vannak ma az antikok és hol a laikusok? (Legyint.) — Mi az az antik? — A viddermájer. — Hogyan? — (Még határozottabban.) A viddermájer. Egyetlen jó üzletemet ilyen viddermájerrel csináltam, három évvel ezelőtt. Egy grófi háznál vettem egy szekrényt 70.000 koronáért, eladtam 400.000 ért. Fő, hogy interciás legyen. Meg aztán a barokk. — És a renaissance? — Arról nem hallottam. Az valami színház. (Bólingat.) Csak a viddermájer. De a mi mesterségünk lutri. Aztán az adó is. Negyedévenként hatvanezer korona. Ha rossz a vásár, akkor egy heti keresetemet ráfizetem. Hétfőn 150.000 koronát fizettem rá az üzletre, rosszul vettem a tollat. Elpehheltek. Reggel, mikor elindultam, tüzet kért az uccán egy ur s én adtam. A handlenak nem szabad tüzet adni. — Mikor jött el hazulról? — Reggel hatkor. Délután hatig járom á várost. Aztán hazamegyek, ebédelek. Naponta egyszer eszem. De sokat cigarettázok, mert az elvágja az éhséget. Ezt a balkáni dohányt. Négyezer korona egy pakli. Három gyermekem van, feleségem, az tüdőbeteg. Folyton spekulál. (Ez az ő nyelvén azt jelenti, hogy tűnődik, szomorkodik.) Nyomorúság az élet. Ha nem volna ilyen erős természetem, már rég a Dunának mentem voina. De erős természetem van. És nemcsak a viszonyok rosszak kérem, hanem az emberek is. A házmesterek azok a legkomisszabbak, nem akarnak beengedni, mert ők akarják elcsaklizni az ócska holmikat. Tudom, hogy a handlet seholse szeretik, mert kiabál, dehát mit csináljon. Múltkor a Molnár-uccában egy ur rám rivallt az ablakból, úgy látszik délutáni álmából keltettem fel: »Nem fogod be a szádat, te zsidó?« Pedig nem is vagyok zsidó. Nem is voltam soha. (Kiveszi igazolványát, mciy orról tanúskodik, hogy ötven százalékos rokkant, arcképe is látható, mint vörösördögöt mutatja.) — Hol sebesült meg? — A volhyniai fronton, ott .vesztettem el a jobb szemem világát. (Csak félszemmel nézi az árukat.) — Mi volt azelőtt? — Sütősegéd, de az iparhoz nem térhettem vissza a szemem miatt. így lettem handlé. A handlék tiz százaléka hadirokkant, sok köztük a hadiözvegy is. — Szocialista? — Nem politizálok. Segéd koromban, mikor a bérért harcoltam, megégettem a kezem. Minden obligó nélkül vagyok. Demokrata meggyőződésű. Mi majdnem mind demokraták vagyunk. — Holjárt a világban? — Ázsiában, Törökországban, Oroszországban, Németországban. (Mellén a napsugár fölcsillantja a sárgaréz érmet, mely olyan, mint valami regényes rendjel, de csak egy szám van rajta s ez a szó: »Ószeres.«) — Igen, ószeres, de itt Pesten csak handlé. Az egyletünkben azt indítványozták, hogy magyarul kiabáljunk. Próbáltuk, de nem ment. Énekelni se I. Az országban mindenütt fáklyák rőt fénye világított ezen az éjszakán, hogy utána örök sötétségbe . merüljön az egész tartomány. Sankulturia kormánya szigorú rendeletet adott ki, hogy minden könyvet, a bibliát csakúgy mint a legényt vagy tudományos munkát, meg kell semmisíteni. A kormány ezzel az egész világot izgalomba hozó rendeletével Si-Hvang-ti kínai császárnak még a Krisztus előtti századokból származó és már-már feledésbe menő örökségét vette át. Csak abban a korban volt rá példa, hogy a »Mennyei Birodalom« egyetemes Császára az írásba foglalt hagyományok elpusztításával akarta - tönkretenni az írástudók kasztját, hogy aztán az irodalom emlékei és hagyományok nélkül' uralkodhasson. Sankulturia kormánya egy modern korban ismételte meg ezt a példát, lényegesen megváltoztott viszonyok között. A cél azonban hasonló volt. Sankulturia kormánya meg akarta reformálni az emberiséget. Ebben a beteg és zaklatott korban itt bukkant fel először egy uj politikai irány, amely azt hirdette, hogy az emberi nyomorúságnak és diszharmóniának , a gyűlölködésnek, a háborúnak és minden rossznak a legfőbb okát az irodalmi emlékekben és a mind Hatalmasabb arányokban fejlődő technikai civilizációban kell keresni. Az államférfiak nyíltan hangoztatták, hogy a költészet tette dekadenssé az embert, a regények formálták át romantikussá a józan gondolkodást, a különböző filozófiai irányok zavarták meg a belső harmóniát, a hősi eposzok és történelmi emlékek tenyésztették a háborúkat és a tudomány fejlődése vitte előre a tömeggyilkolás mind veszedelmesebb méreteit. Haladás csak a fejlődés megállításával képzelhető el — hangzott paradoxonszerüen a kormány tanítása és az embereket boldogabbá, az életet harmonikusabbá csak a kezdet legkezdetéhez való visszatérés teheti. Ebből a meggondolásból következett azután az a különös rendelet, a mely halálra Ítélt minden irodalmi emléket. minden Írott és nyomtatott sort. Hiábavaló volt az irók és tudósok ellentállása. eredmény nélkü! magyarázták a század legkiválóbb férfiai. hogy j a kulturális fejlődést semmiféle rendelettel vagy törvénnyel nem 'ehet meg-j állítani, San kulturia kormánya hajiba - j tat'.an maradt. Hiába égetnek el minden könyvet, hangoztatta az ellenzék, a j határokon csak újra be fog szivárogni i a nyomtatott betű más államokból, a- | melyekben nem próbálkoznak ilyen esztelen kísérlettel. A kormány válaszul lezárta a határokat minden szellemi termék elől. Megerősített őrségek vigyáztak arra, hogy egyetlen könyvet se hozhasson be senki az országba és így úgyszólván kulturális blokád alá vette Sankulturia önmagát, ( kell itt, mint vidéken. Csak ordítani. — Mit csinál otthon? — Zenélek a gyerekeknek. Minden hangszert tudok, még segéd koromból: harmonikát, citorát, furulát. — Azonkívül? — Olvasok, regényeket, de csak jobbakat. — Kitől? — Kurtz Mahlertől. (Nem tartom fel tovább, a handlé kimegy, ablakom alatt ismét hallom: »handlé... ócskavasat, üveget...« Estére hazatér s olvassa a regényt, melyben a gróf lovagló-csizmában jelenik meg, majd a fasorban találkozik a sápadt bárónővel, kinek izgalomtól remegő ajakkal csókolja meg márvány-homlokát. Igaza van. Az élet irtózatos , szükségünk van egy kis felejtésre. Kurtz- Mahler különben is az ő üzletágához tartozik. Nem antik, de legalább ócska.) Kosztolányi Dezső A könyvek megsemmisítéséről szóló rendelet végrehajtása persze nem ment könnyen. Állami biztosokat rendeltek ki, akik mindenütt az országban példátlan szivósággal kutatták fel a könyveket. Nem csak a nagy közkönyvtárakat és tudományos gyűjteményeket foglalták le az állam nevében, hanem a legegyszerűbb emberek ócska bibliáját is. Nem volt kimc'et és nem kegyelmeztek egyetlen könyvnek sem. Volt rá számos eset, * hogy elrejtették a becsesebb könyveket, sokan ládákba zárva a földbe ásták el könyveiket, de a kormány hívei feljelentették a rejtegetőket és példátlan szigorral büntették az ellenszegülőket. Amikor aztán hosszas és fáradságos munkával összegyűjtöttek minden könyvet, ami Sankulturia területén található volt, a középkort majmoló nagy ünnepségekkel semmisítették meg a nyomtatott és Írott szellemi termékeket. Az egész országban ugyanabban az órában gyultak ki a máglyák a városok melletti réteken, megszólaltak a templomokban a harangok és évezredek kulturális és irodalmi (hagyatéka lett a pusztító lángok martalékává. Kísérteties fényben úszott ezen az éjszakán egész Sankulturia. mintha félelmetes tűz pusztított volna egyszerre az egész országban és a harangzúgás is mintha a félrevert harangok vésztjelző. ijesztő kongása lett volna. A lángok talán még sohasem laktak olyan jól. mint ezen a kísérteties éjszakán és a nagv fényözön kialvása után sok millió könyv pernyéié fölött a legijesztőbb éjszaka sötétsége borult az országra. II A könyvek elpusztítása csak negatívum volt. a pozitív tényeknek ezután kellett volna következniük. A rombolást építésnek -kellett volna követni és Sankulturia kormányának prre is meg volt a programja. Minden kötelező hagyománytól menten ui életet kezdeni, ez volt a jelszó. Az iskolák csak a gyakorlati életre készítették elő az uj generációt.és Írásra, olvasásra csak azért tanítottak, hogy a kereskedelmi és gazdasági élet meg ne bénuljon, hogv az emberek egymásközti érintkezése elé ne háruljanak súlyos akadályok. Történelmei. irodalmat nem tanítottak, ehelyett a gyakorlati tárgyak és a fokozott testedzés vonult be az iskolákba. A természetes gondolkodás fejlesztése, az ösztönös érzések felszinrehozása volt a nevelés alapelve. Átformálni az embert, megszüntetni minden klasszikus emlék erőszakos befolyását, természetes fejlődést engedni a fiatal léleknek, ez volt az uj pedagógia alapelve, amellyel jobbá és boldogabbá akarták tenn: az emberiséget. Ez a boldoggá-tevés iszonyú terrorral történt. Su'yos börtönnel büntették azt a tnegmétciyezettet, a.<i valahonnan könyvet szerzett és a költők, irók s tudósok le&-. Sankulturia (Fejezet egy nem létező ország történetéből) Irta : László Ferenc jobbjai rabságban sínylődtek. Sivár és vigasztalan évek következtek Sankulturiára. Az emberek már csak emlékeztek a szépre, de elveszettnek hitték azt. Állati életbe sülyedve végezték a napi munkájukat, amely után nem volt üdülésük. A színházakba uj műfaj vonult be: valami furcsa uj muzsikától kisért táncmutatványok és tornagyakoriatok foglalták el a dráma helyét, mert a régi színdarabok i megsemmisültek a többi irodalmi emlékkel, újakat pedig nem volt szabad Írni. Ez az uj színpadi műfaj jelentette az egyedüli szépséget, amely a múlt romjain megmaradt és egy-két napilap, amelyeknek további megjelenését a kormány inkább saját elveinek és dicséretének hirdetésére továbbra is engedélyezte. Etek az újságok azonban csak a * napi események rövid feljegyzésére szorítkoztak és az irodalmi színek száműzve voltak hasábjaikról. írók és tudósok üzletet és pénzváltó irodákat nyitottak vagy a falvak magányába vonultak vissza és földműveléssel foglalkoztak. A nagy közkönyvtárak helyén kórházakat, fürdőket és elárusító csarnokokat rendeztek be. Az orvosokat és mérnököket külföldön államköltségen képeztették ki, mert anynyit Sankulturia kormánya is kényte-i len volt elismerni, hogy a betegek gyói gyitására, házak és hidak építésére még akkor is szükség lesz, amikor az ország területén már senki sem fog emlékezni a régi irodalmi hagyományokra és tudományos elméletekre. , Az elégedetlenség napról-napra nőtt az országban, a haladás elleni terrorral azonban nem lehetett szembeszállni. Minden megváltozott néhány év alatt, csak a szerelem szépsége maradt meg csorbítatlanul könyvek nélkül is. A nő volt Sankulturiában az egyetlen szépség, meg a napsütés, a felhők járása, a folyó csobogása, a természet elpusztíts hatatlan örök szépsége. III. Azt még Sankulturia kormánya sem tiltháttá el, hogy az emberek örömüknek és szomorúságuknak kifejezést adjanak, úgy, ahogyan tudnak. Az uj életbe kényszeritett, uj pedagógiai elvek alapján nevelt fiatalok is daloltak, ha örültek az életnek és sírtak, ha szomorúság költözött a szivükbe. Uj igricek születtek igy, akik daloltak, egyszerű primitív módon, maguknak, vagy legfeljebb szerelmesüknek. Modern trubadúrok mind többen és többen daloltak egyszerű, közvetlen kis dalokat a szerelemről, napsütésről, tengerről, boldogságról és vágyaikról. Jelentéktelen kis dalok voltak ezek csak, a kormány nem is vette észre, hogy mennyire szaporodnak napról-napra, semmitmondó, egyszerű kis dalok, de mégis csak a száműzött költészet viszszatérését jelentették. Akinek megtetszett a dal, leírta magának és mind több és több Írott dal terjedt el titokban. Kézről-kézre adták őket, mint valami féltve őrzött titkot. Aztán később már régi emlékeket is dalba foglaltak az uj igricek, az elmúlt, szép korszak boldog emlékeiről daloltak, versbe foglalva azt, amit apáiktól halottak arról a boldog korról, amikor még könyvekkel vigasztalódtak az emberek a szomorúság ellen,; tudással védekeztek a veszedelmek ellen. Észre sem vették és megszületett az uj költészet, amely ugyanarról dalolt, mint a régi. A gondolkodást sem tilthatta meg Sankulturia kormánya. A dolgok miértjét épugv kereste az uj élet korlátái közé szorított nemzedék, mint a régi emberek és egy-egy gondolkodó a szabadban gyűjtötte maga köré hallgatóit, akikkel aztán hosszú vitákat folytatott. Uj filozófiai iskolák keletkeztek igy, mint valamikor; hagyományok nélkül, írott emlékek befolyásától mentesen, de az örök emberi azonosság megsemmisithetetlen elve alapján ugyanolyan gondolatok talapzatán, mint a könyvek kultúrája ideién. Sankulturia kormánya egy napon azí vette észre, hogy elszigetelten, magárahagyva áll a világban a régi civilizációt tovább fejlesztő nemzetek között. És taeydöbbmve.. p&anélt rá az államid ta__________________15. o!d?»l. I 1
