Bácsmegyei Napló, 1926. július (27. évfolyam, 178-208. szám)
1926-07-07 / 184. szám
6. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1296. julius 1. CI RR USZ 0 © Eä Samupipöke Végighallgattam tegnap egy tudós idegorvos előadását arról, liogy a csúnya gyermekek leikiélclét milyen károsan befolyásolja az a tudat, hogy ők nem szépek, továbbá, hogy a szépségük miatt elkényeztetett, becézett, dédelgetett kisdedekre, amikor iskolába kerülnek, milyen lesújtóan hat az a körülmény, hogy ők ott nem részesülnek azokban a kedvezményekben, amelyek odáig nekik, egyedül szépségük folyományaképpen, szinte automatikusan, kijártak. A professzor rámutatott arra. hogy elsősorban a intsék azok, atrieiycM azzal, hogy a csúnyaságot rendszeresen' azonosítják a rosszasággal (-- a gonosz boszorkány mindig rut és a jószívű királykisasszony mindig világszép a mesékben —) a testi szépség jelentőségének helytelen túlbecsülésére vezetnek. Az előadás arra a konklúzióra jutott, hogy az eddigi m'cséket át kell dolgozni é*s Tündér Ilonák helyett csudaranda hercegnőkről, vasorru bábák helyett feltűnően szép bárhölgyekről és daliás királyfiak helyett hektikás kettőskőnyvclökről szabad csak mesélni ezentúl a serdíiletlcn ifjúságnak. A doktor okoskodása annyira meggyőzött, hogy nyomban nekiültem és átírtam a »Hamupipőke« cimii népmesét, amely a modern orvosi 'tudomány követelményeinek megfelelően most már igy hangzik: Hol volt, hol nem volt, élt egy gonosz mostoha, egyike volt a leggyönyörűbb asszonyoknak hetedhét országban és vidékén. A gonosz, de bájdus mostohának volt három édes leánya, a kik szebbek voltak édesanyjuknál is. de talán még egymásnál is. Elvetemültségük azonban párját ritkította. Az egyik állandóan kilopta n. moziban mellette ülő férfiak zsebéből a pénztárcát, a másiknak már kilenc éves korában teljes sikerrel udvarolt egy idősebb bankigazgató (hogy a liuszárliadnagyot ne is említsük), a harmadik pedig sajátkezűiéi: kevert arzént tulajdon apjuk kávéjába, úgyhogy az öreg elpatkolt és ennek következtében ők árvák, édesanyjuk pedig másodszor is özvegy lett. A tragikus módon elhunyt Wcisz Jeromosnak még első házasságából született egy negyedik lánya is. akit a másik három Samupipőkénck szokott csúfolni, mert felekezetileg kissé gyanúsan nagy volt az orra. Szegény Samupipöke áldott jó teremtés volt és arról igazán nem tehetett, hogy az egyik válla körülbelül harminc centiméterrel alacsonyabban állt. mint a másik. Amit különben némileg ellensúlyozott az a körülmény. hogy a másik válla viszont körülbelül ugyancsak harminc centiméterrel magasabban helyezkedett el a tenger szilié fölött, mint az egyik. A szive azonban aranyból volt, erre mutat az is. hogy ebéd után mindig kiszórta az udvarra a galamboknak az abroszon maradt kenyérmorzsát, mert úgyse tudott veié mást kezdeni. Egyszer a gyönyörű mostoha három kábitóan:szép lányával elment a bálba és Samupipökének azt a parancsot adták, hogy válogasson szét, egy szakajtó búzát a közé elegyedett árpától, mert dolgot akart ezzel adni a jó kis Samupipőkének, ‘•ogy az ne érjen rá velük menni a bálba. Sirt, ritt a szegény Samupipöke azzal a kancsal szemével, mert három hétbe is beletelt volna, amig a kétféle gabona-neműt szétválogatja. Szerencsére azonban berepültek az ablakon barátai, a galambok, egyik a térdére ült, másik a fejére, harmadik a púpjára és a fülébe turbékolták: »Ne sírj, ne rijj, segítünk mi rajtad, jó Izidorpipöke!« A galambok, bár eltévesztették kissé a nevét, a csávából azonban mégis kihúzták: egy-kettőre szétválogatták a kenyérmagvakat és Samuka mehetett a táncmulatságba mostoha-rokonai után. Magára öltötte egyszerű, de Ízléses párisi toalettjét, felhuzita lábára báli orthopéd-cipőjét (amit ludtaioa miatt viselt) és autotaxin elrobogott a Vigadóhoz. Amikor a bálterembe belépett, elhallgatott a zene, mindenkinek a pillantása Samupipőkére szegezödött és az emberek hangosan suttogták: — Itt jön a gazdag Weisz-lány! Az idegenek ugyanis igy különböztették meg Sarnupipökét világszép féltestvéreitöl. akiknek egy vasuk se volt, mert a papa koldusszegényen halt meg és első felesége, Samupipöke édesanyja, mindenét egyetlen leányára hagyta. Samupipöke legidősebb nővérének a láncosa, egy királyfi — Schwager hangszerkirály egyetlen fia — rögtön vizbenhagyta a parinernőiét, kiszaladt a mellékhelyiségbe, felkapta az előre elkészített vödör csirizt és bekente vele az egyik lépcsőfokot. így akarta elérni, hogy a gazdag Weisz-lány lépen maradjon. ís ez sikerült is neki. A bál végeztével ugyanis mindenki átlépte a ragasztóval leöntött lépcsőfokot, mert egyik rendező hangosan figyelmeztette a távozó vendégeket, hogy vigyázzanak: a kissé süket Samupipöke azonban nem hallotta meg az intő szót és kecsesen beletalpalt a csirizbe. Az egyik bakancsa bele is ragadt. A királyfi, aki csak erre várt, rögtön magához vette a negyvennégyes lábtyüt és másnap beállított vele a Weisz-családhoz— Azt a lányt, akire úgy rápászol ez í A szuboticai városi adóhivatalban most állították össze az adópénz'“'.r hathónapi bevételéről szóló kimutatást. A kimutatás szerint Szubotica város lakossága 1926. év január hó 1-től junius 30-ig 10.304,654 dinár állami adót és 8,810.287 dinár városi pótadót fizetett be. Ez az összeg körülbelül megfelel a műit évben befizetett összeg felének, amennyiben az elmúlt évben 15,921.229 dinár városi pótadót hajtott be a városi adóhivatal és a behajtott állami adók összege meghaladta a húsz milliót. A mostanit* befizetett állami adok és a városi nótadók harminc százalékát teszik a folyó évre kivetett adók összegének. Az adóhivatali nyilvántartás szerint ebben az évben még 23,019.450 dinár állami adót és mintegy tizenöt <öszbecsavarodott, törzsökös, alföldi magyar. Kék-fehércsikos zubbonyban, csizmásán ül egy faszéken, oly súlyosan és méltóságosan, mint egy trónuson. Felében tűzpiros tűzoltó sapka. Arcán derű, emberszeretet, a jól végzett munka tudata. Fgy tábori vaságyon. iQszőrpokrócon balta és sisak. Három gyermek atyja, ötvenhat éves. harminc éve gyakorolja ezt az' ősi és hősi mesterséget. Nehezen ered meg a szava, folyton szab ódik. nem is tud oly színesen mesélni kalandjairól, mint holmi vasárnapi vadász. Értelmes, tetőiöl-talpig féríi.) — Minek dicsekedjem? (Egyszerűen.) Fölesküdtem, teljesítem a kötelességemet. A többi nem rám tartozik. — Mindig tűzoltó volt? — A katonaságtól jöttem ide. mint őrmester. Itt is őrmester vagyok. De már régen szerettem volna tűzoltó lenni. — Miért? — Ezt tartom a legszebb mesterségnek. Föláldozni magunkat másokért. »Egy valamennyiért — valamennyi egyért!« Ez a jelszavunk. Az apám pusztagazda .volt egy grófnál, vidéken. Mikor a cipellő, hogy nem tudom beledugni a lába mellett az újamat, a sétapálcámat és két kugligolyót, azt nyomban feleségül veszem. A csodagyönyörü mostoha rögtön kiadta az utasítást világszép lányainak, hogy három pár vastag gyapjuharisnyát húzzanak fel és úgy próbáljanak szerencsét. Hiába, a partiból nem lett semmi, mert mindahárom lánynak olyan kis lába volt, hogy szinte elveszett a monumentális lábbeliben és könnyűszerrel befért melléje a királyfi ujja és botja, a két kugligolyóval együtt. Amikor azonban behívták a konyhából Samupipőkét és a királyfi megkísérelte az ő lábára ráerőszakolni a cipőt, ez a törekvése teljesen csődöt mondott: — Kissé niegdagadt a lábam a tegnapi tánctól — jelentette ki zavartan Pipőke — ilyenkor a boldogult ópapa mamusza is alig megy fel rá. A királyfi azonban nyomban karjába ragadta: — Imádom a nagylábu nőket — kiáltotta lelkesen — le az esztétikával, nincs szebb, mint egy ocsmány leányzó, eszem a lelkét a hozományának. Másnap megtartották a világraszóló lakodalmat és még ma is javában élnek, ha időközben meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle. dió millió községi pótadót kell befizetniök Szubotica adózó polgárainak. A múlt esztendőkről hadinyereségadóban, vagyon- és jövedelemadóban körülbelül hatvan millió dinár hátraléka van Szuboticának, aminek behajtását már erősen sürgeti a pénzügyminisztérium. Ehhez a hátralékhoz hozzászámítva az ebben az évben még fizetendő állami és községi adókat, csaknem száz millió dinár az az adóösszeg, amelyet a legközelebbi hónapokban kellene befizetni a város közönségének. A városi közgyűlés gondoskodott arról, hogy a fizetendő összeg semmivel sem maradjon a százmillión alul. A legutóbbi közgyűlés által megszavazott uj adókból ugyanis a városi tanács még ebben az évben hét millió dinár jövedelmet remél. ide kerültem, akkor láttam az első tüzet. Elhatároztam, hogy törik-szakad, tűzoltó leszek. Szabadságoltak a katonáéknál. Tüstént beálltam. Egy emberöltő óta szolgálom a közönséget. Lelkem egész melegével. (Csaknem azt mondta, hogy lelke egész tüzével.) — Mikor vonult ki először? — 1899-ben. Május elsején. Az első tűzvészhez. (Oly szeretettel beszél róla, mint író az első bemutatójáról.) Egy gyertyagyár égett. Hitvány, kezdő legényke voltam. Mi tűrés-tagadás, mikor beosztottak a tűzoltás menetéhez, kissé megdobbant a szivem. Pedig a katonaságnál eleget végigcsináltam. Nyargaltak a lovak — akkor még lovakat használtunk — szikrázott patájuk a kövezeten, harapták a zablájukat, tajtékot túrt a szájuk és szólt a vészjel. Ott szorongtam egy vizsugár mellett. Mert minden tűzoltót egy vizsugár mellé ültetnek. Amikor megpillantottam a vörös eget — köröskörül vérbe borult a szemhatár — bizony kissé megszeppentem. Nem bírtam elképzelni, hogy jutok be a lángtenger kellős közepébe. Valami különös érzés fogott el. —• Micsoda? Százmillió dinár adótartozása van Sznboticának Az 1926-ra kivetett adók harminc százalékát fizették be az év e!ső felében NRPRÓLNRPRfi sara1»» Tűzoltó — Magam sem tudom. — A lángoktól félt, a recsegéstől, kopogástól? — Az a legkevesebb. A veszett, buta elem csak háborog. Azt leghamarabb megszokjuk. Hanem a hőség, a hőség. Mintha a pokol fenekére kerülnénk és megvakulnánk a füsttől. Meg a fojtógázak. De a kezdőnek mindennél rettenetesebbek az emberek, kik a tűzben küszködnek, azok a sápadt alakok, kik a kezüket tördelik, karjukat kitárják és kiabálnak: »Segítség, segítség.« Ez a kiáltás, kérem alássan, semmihez sem hasonlit. Hallottam én már kiáltani vftbefulókat, meg olyanokat is, kiket az uccáu késeitek. Az más. Őrjöngő riaualom ez. Néha még ma is elszoritja szivemet. — A bátorság? — Az furcsa valami. Látjuk, hogy nincs mitől félnünk, hát bátrak vagyunk. Érezzük, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva, mellettünk a bajtársaink, akik tapasztaltabbak, egymást erősítjük. Aztán mindnyájunknak megvan a magunk kis munkája. Tapasztalat az egész. Nem boszorkányság. — Szóval egy úgynevezett rettenthetetlen emberrel, ki még sohasem oltott tüzet, nem sokra mennénk? — Elszaladna abban a pillanatban? — A párisi áruház? — Ott voltam. Tizenheten ugrottak le a mentőponyvába. Az egyik ponyvának én tartottam a csücskét. Egy lány fekete selyemszoknyában. (Jgy repült szegényke a negyedik emeletről, mint egy angyal halálorditássai. Négy-öt méterre esett le tőlem, a kövezetre. Nekem azonban a legiszonyatosabb volt a petróleum-gyár égése. Nyolc munkás főtt a forró olajban. Sohase felejtem el ökeá.’ — Ön megsebesült már? — A párisi áruház után szemgyulladást kaptam a hőségtől. A petróleumgyári tűzben elégettem a hátamat. Egy hónapig feküdtem. De ezt talán ne tessék megírni. — Sokan emésztik el magukat tűzzel? — Mindössze egy esethez vonultam ki. Valami szerencsétlen leöntötte az ágyát petróleummal, belefeküdt, meggyujtotta. Mire kiérkeztem, már szénné égett az ágya is, meg ő is. — Mondja, hogy pusztul el egy könyv», tár? — A régi képviselőház könyvtártüzét oltottam. Hát kérem a könyvek csak füstölögnek, tömör, fekete füsttel, büzölögnek. — Nem szikráznak? — Nem — Értem. (Vajmi kevés könyvben van igazi szikra.) Mi ég legvadabbul? — A benzin, a petróleum, a celluloid. Meg a kence. — Lám a kence, a kence. Nem is hittem róla. Hányszor kell kivonulniok naponta? — Most kevesebbszer, mint békében. Tetszik tudni, állnak a gyárak. De azért néha tizszer-tizenötször is hívnak, őtven lóerős autónk van. — Kürtőinek? — Igen, megint kürtölünk. Egy darabig szirénnel fujtuk a vészjelet, de a közönség nem értette. — Hány méterre lövell a legerősebb fecskendőjük? — Elvisz az hetven méter magasra is. — Színházban téliesített már szolgálatot? — Hogyne. — A színésznőknek van egy babonájuk, hogy Szilveszter-éjszakáján jó megcsókolni a tűzoltót. Megcsókolták már magát Gergely bátyám? — Meg. — Kicsodák, ha nem tolakodás a kérdésem? — Sokan. Hegyi Aranka is, meg Varsányi Irén őnagysága is. — És maga már megcsókolt színésznőt? — Még nem. Mi csak oltjuk a tüzet. — Eszerint a tűzoltóknak nincs is babonájuk? . — Semmi. Legfölebb keresztet vetünk oltás előtt: »Isten nevében«. — Bocsásson meg, magúiméin tart-
