Bácsmegyei Napló, 1926. június (27. évfolyam, 151-177. szám)
1926-06-13 / 162. szám
BÁC8MEGYE1IIAPLÚ 14. oldal. egyik-másik tagja integetett az uzurpálónak, hogy az a stallum ősjogon Riedlé, aki nemcsak a tekintélyénél, de az ancienneitásnál fogva is elbirtokolta már azt, de a fiatal ur nem hederített a figyelmeztetésre s nyugodtan ülve maradt a nagy tanár fauteuil-jében. így folytak a dolgok néhány napig, mig egyszer Riedl korábban érkezett be a Hungáriába, mint fiatal kartársa, s leült — természetesen a régi helyére .Mikor aztán ez utóbbi is megjelent a kávéházban, Riedl nyájasan fordult hozzá, s igy szólt mentegetödzve: — Bocsánatot kérek, kolléga ur, hogy elfoglaltam a helyemet. * Egy paradoxokat kedvelő irótársunk a jelenlétében egyszer azt a merészséget találta állítani, hogy: az irók tulajdonképen a legnagyobb semmittevők. Többen opponáltak neki, ellenben Riedi hallgatott, s csak hunyorgó mosollyal tekintett rá a pápaszeme mögül. De aztán jó ideig, valahányszor irót citált, s az az irótárs jelen volt, sohase mulasztotta el hozzáfűzni az idézett névhez ezt a szót: Semmittevő. Például: Shakespeare, a nagy semmittevő, vagy: Voltaire, a hires semmittevő. A merész 'paradoxista' ilyenkor irult-pirult, restelkedett, s végre csengő pillantást .vetve Riedlre, igy kiáltott föl: — Kegyelem! Riedl megkegyelmezett neki, s amaz aztán óvatosabb lett a nagy tanár és nagy kritikus társaságában. r~ ■ * Nem szerette a pszeudó-irókat, az irodalmi akarnokokat s mindazokat, akik tehetség nélkül próbálkoztak az akadémiába vagy a közönség kegyébe bejutni. Ezekről igy nyilatkozott egyszer: — Némely iró azt hiszi, hogy irni: muszáj, pedig csak: szabad. S ezzel a szabadsággal se szabad visszaélni. Egy ilyfajta kollégáról pedig ezt mondta: — Keveset ir és nehezen. De amit produkál, az aztán rossz. Egy szélhámos íróról pedig: — Úgy tud irni, mint ha tudna irni. Egy kevéssé tehetséges iró müvéről: — Ez a könyv száz év előtt egészen jó lett volna. Egy másikról: — Jó könyv, de száz év múlva rossz lesz. Egy nem nagyon talentumos, de igen termékeny Írónk évről-évre újabb elbeszélő és regénykötetekkel rukkolt be a könyvpiacra. Irodalmi körökben nagy sajnálkozással szemlélték a hiábavaló erőlködést, amellyel a jó ur az Olimposzt ostromolta, s voltak jólelküek, akik .mégis abban reménykedtek, hogy a szorgalmas és fáradhatatlan irótárs produkál majd egyszer valami jót is. Amire Riedl azt jegyezte meg: — Én azt hiszem, hogy a mi barátunk még mindig nem irta meg a legrosszabb könyvét. * Az akadémia könyvkiadó bizottságának ülésén újabban kiadandó .müvekről lévén szó, valaki egy jeles angol munka lefordítását hozta javaslatba. Amikor a propoziciót elfogadták, az a kérdés merült föl, kire bízzák a becses mü leforditá-' sát. Többen X. urat ajánlották, aki mint mondták, perfekt angol. ' Riedl tagadólag rázta a fejét és kijelentette, hogy az ajánlott urat nem tartja alkalmasnak erre a fel■adatra. r~ Hogyan?. —- csodálkoztak. — Hiszen úgy beszél angolul, mint magyarul. — Ép^i ez a baj, — felelte Riedl. — Magyarul is úgy beszél, mint angolul. Aztán persze olyan tudósnak adták ki a munkát, aki angolul nem beszélt ugyan oly jól, mint magyarul, de magyarul kitünően tudott. Alapjában arisztokrata volt, — mint minden előkelő szellem, s igy nem szerette az ostoba embereket, s az értékteleneknek akkor se hódolt be, ha nagyon gazdagok voltak. Egy notóriusan korlátolt, de rém gazdag emberről volt szó, s valaki igy nyilatkozott róla: — Nem tud tizig se olvasni. — Csodálatos fenomén! — jegyezte meg Riedl. — Tizig nem tud olvasni, de tízmillióig tud. A Bácsmegyei Napló múlt vasárnapi számában közölte Miletics Szvetozár felirati beszédét. Nyomban■ c beszéd elhangzása után felállt Deák Ferenc és a következőket mondotta: Deák Ferenc: T. Ház! Amiket az előttem szóló képviselő ur előadott, azokra egypár megjegyzést kell tennem. Egyik az, hogy határozottan kijelenté, hogy a jogfolytonosságnál fogva még azt sem akarja, hogy a bizottságok előmunkálatokat készítsenek, mégis első és mindene kiele tt álló teendőknek mondotta azt, hogy mi a nemzetiségeinkkel kiegyezzünk. (Tetszés.) Ö azt mondja, hogy az alkotmány visszaállítását követeli és ez azon alap, melyből kiindul; amiket pedig beszédében előadott, mint a nemzetiségi követeléseket, azok lehetnek méltányosak, lehetnek időszerűek, de azon alkotmányból, melyet ö velünk visszaállíttatni követel, bizonyosan nem folynak. (Helyeslés.) ö végveszélyt jövendöl Magyarországra, ha a román és más nemzetiségekkel foederatióba nem lépünk. Kérdem a t. képviselőket, a magyar alkotmány Magyarországon íoederatióra van-e alapítva, vagy alkotmányos egységre? Hol van azon alkotmányban, melynek visszaállítását ő is sürgeti, nyoma a foederatiónak? Ez ebből az alkotmányból nem foly. Lehet, hogy lesznek olyan idők, midőn mi itt, a nemzet képviselői tovább is készek leszünk menni, mint betűjéhez az eddigi törvényeknek ragaszkodni, mondom ez az idő elkövetkezhetik, de addig, mig ezt az alkotmányt sürgetjük, amig annak visszaállítása első teendőnk: addig azt hiszem, hogy foederatiós alapról szó sem lehet. (Helyeslés.) Ami a t. képviselő szónok urnák jövendölését illeti, hiszen a politikában mások is, nemcsak ő, szeretnek jövendölgetni, de ez mindig háládatlan munka, mert oly egyes események jöhetnek közbe, amelyek az egész jövendölést semmivé teszik s én azt tapasztaltam, hogy akik határozott bizonysággal jövendölnek a politikában, legalább anynyiszor csalatkoznak jövendöléseikben, mint a százesztendős kalendárium az idő megjósolásában. (Derültség.) Egyébként azon eszmék, melyeket ő említett föl, e Házban nem most hangzanak először. Emlékezhetnek a t. képviselők, hogy az első fölirat tárgyalásakor az első föliratban azon kifejezés ellen: »önálló, szabad nemzet« egyik képviselő felszólalt és azt kívánta, hogy úgy tétessék: »önálló, szabad nemzetek,« Erre egy másik és szellemes képviselő felelt meg legcélszerűbben, mert azt mondotta: hogy e kifejezés által »önálló, szabad nemzet« Magyarország akármi ajkú lakosainak összessége, komplexuma értendő, nem pedig külön az egyes nemzetiségek. A Ház akkor az indítványt mellőzte és a fölirat szavad megtartotta. Ugyanazon ísSüat tár-Egy nagyon meggazdagodott emberről beszéltünk, akinek nem volt a legjobb hire, s Riedl igy szólt: —■ Hjah, szorgalommal és becstelenséggel sokra lehet vinni! * Minden kiváló szellem mellett kellene egy Eckermann-nak élni, aki megörökíti annak finom, ötleteit és szellemességeit. Ha Riedl Frigyesnek lett volna ily hűséges titkára, százszorennyit jegyezhetett volna fél róla. De talán ez is elég volt annak a bizonyítására, hogy nemcsak kiváló tudóst és finomtollu irót vesztettünk el benne, de szeretetreméltó és szellemes társalgót is.Tudós és iró jöhet a helyébe, aki valahogy pótolja, de hasonlóan szellemes férfiú nem egy könnyen, mert ez amazoknál is ritkább jelenség gyalásakor maga Miletics képviselő ur ugyanazon eszméket pendítette meg és c szót: »magyar nemzet« ki akarta hagyatni a fölirutból és azt kívánta helyébe tétetni: »az ország nemzetei.« ütt is már egy foederatió eszméjéről szólott. Indítványát akkor a Ház közakarattal vetette el. Miért? Mert c Ház azon meggyőződésben volt, hogy addig, amig alkotmányunk fennáll, addig, mig az úgy tartaíik fenn, ahogy fenntartani sürgetjük, addig Magyarországon politikai nemzetiség éppen úgy magában foglalja a románokat, mint a magyarokat, éppen úgy a szerbeket, mint a tótokat. (Helyeslés.) Midőn a Ház az említett első fölirat tárgyalásakor tett észrevételeket, amint említem, félrevetette, oly képviselők nyilvánították teljes megnyugvásukat a fölirat kifejezését illetőleg, kiknek nem magyar ajkú választóik vannak. Egyébiránt azt hiszem, arról, hogy foederatióra alakítsuk át alkotmányunkat, most nem tanácskozhatunk. Amit ezen kívül a nemzetiségek joggal és méltányossággal kívánhatnak, arra nézve a fölirat elég világosan szól, midőn azt mondja: adja vissza felséged alkotmányos szabadságát a magyar nemzetnek, — amit természetesen nem egy nemzetiségre értünk, hanem az összes nemzetiségeknek, mint a politikai nemzetnek egységére; világosan kimondjuk azt is, hogy Őfelsége adja vissza az alkotmányt, nyújtson módot és alkalmat a megnyugtató kiegyenlítés eszközlésére, belső viszonyaink oly rendezésére, mely az egyeseknek már kimerült anyagi erejét, jólétét a végsülyedéstől megmentse és hazánk minden nemzetiségű és vallása polgárának igazságos, méltányos, megnyugtató kielégítése által az országot ismét erőssé tegye. A fölirat e szavai, úgy hiszem, minden nemzetiségű honpolgárokra megnyugtatók lehetnek, miután alkotmányos állásunk és a Ház helyzete tiltja, hogy most e rendszernek egy oly lényeges átalakításáról tanácskozzunk, minő volna alkotmányunkat foederatiós alapra átfektetni. (Helyeslés.) Ezt bizzuk azon időkre, azokra, kik valaha arról netalán szólani kívánnak. (Helyeslés.) Ami pedig a nemzetiségek jogos, méltányos igényeit illeti, ezeknek részletezése és kifejtése elő fog fordulni, mikor a nemzetiségi kivánatok iránti bizottság munkálata előttünk lesz és mi oly helyzetben leszünk, hogy abba belebocsátkozhatunk. Ami végre Horvát—Szlavón—Dalmátországokat illeti, megjegyzem, hogy Magyarország alkotmánya és a magyar közjog azt a három országot nem nevezte háromegy királyságnak, hanem társországoknak. OJgy van!) Ez említett országok most magukat ugyanígy nevezik, ami ellen én most szólani nem akarok, hanem meglepő, hogy ugyanazon képviselő, ki a magyar alkotmány rögtöni, teljes visszaállítását sürgeti és mis midiz előmunkálatokat sem akar I tétetni: ezen kifejezést használja, mely a magyar közjogban nemcsak ismeretlen, hanem a magyar alkotmányos fogalommal egyenesen ellenkezik is. Miletics Szvetozár: Szerb vagyok! " Deák Ferenc: Ami Horvát—Dalmát- és Szlavónországokat illeti, Magyarország országgyűlése megmutatta a készségét velők a legbarátságosabb viszonyba lépni. Ide küldötték választottaikat, országgyűlésünk is' küldött választottakat és csak egymással tanácskozván, némely dolgokban megállapodtak, némely dolog pedig függőben ma radt, szóval az országgyűlés megtette az előmunkálatokat, tovább még nem mehetett. Senki sem mondhatja, hogy ezen három országgal szemben Magyarország visszataszitólag járt volna el. Mi mindent elkövettünk, valószínűleg a tisztelt Ház is el fog követni, hogy a békés kiegyenlítés az alkotmány alapján jöjjön létre. Mi lesz következése, ha ez netn sikerülne? Annak fejtegetésébe bocsátkozni nehéz, csak azt mondhatom, hogy részemről — s talán joggal mondhatom, hogy a Ház részéről sem — semmi sem fog elmulasztatni, hogy a békés, barátságos kiegyezés létrejöjjön. Végül ismétlem, mint előbb mondtam, hogy a nemzetiségi igényekre nézve — miután mi annak: magyar nemzet, mindig azt az értelmet adtuk, hogy Magyarország politikai nemzetisége magában foglal minden más nemzetiséget —mi itt sem az ö rovásukra kimondani semmit sem akarunk, se méltányos igényeiket, valahányszor alkalom volt, nem akartuk me^agadni. Azt liisze mtehát, hogy azon t. képvielők is, kik más nemzetiségekhez tartozó választókat képviselnek, a fölirat ezen részében bizton megnyugodhatnak. (Élénk, hosszas, éljenzés.) ‘ 1926. június 13. RÉGI KÉP Orrán fényes pápaszem volt, Fején fökötö. Délután az ablak mellett Így ült mindig ö. Zsámolyára ültette le A kis unokát S félbeszakított meséjét Mesélte tovább. Néha látogatók jöttek, Kedves nénikéi;, Mindegyikük oly ódon volt, Mint egy régi kép. Meleg kávét szürcsölgettek, Arcuk ráhajolt, Mint mikor egy barna kútba Belenéz a hold. FALU TAMÁS # SOUVENIER Napfényes, május délutánon Hangos, lelkes diákcsapat, Ott jár-e még az ifjú mámor. Ujjongva rózsaszínű álom A Rima parti füzesek alatt. Az ódon, kis rátarti város Hegyek alatt, tág völgy ölén, A vendéglátó, visszavárós, Víg nóta, dal és egy vén íocsmáros, Az-e, mint akkor, május idején.? Az »alma mater« vén falával, Belül tudós tanár urak, Apáink voltak hajdanában, Hogy óvták hii szivükbe zártan A büszke, szép diák hadat. S egy kicsi lány, Annusnak hívták» Haja selyem, a szeme kék, Az »Ideál«, édes valóság, Első szerelem, tündér ország, — Igy volt de rég, igy van-e meg?, Napfényes, május délutánon A szivem újra lángra kap, Elhalt a dal, elszállt a mámor, Eltűnt a szépség: ifjúságom, De ugy-e minden úgy maradt A Rima parti füzesek alatt? Korsós Zoltán Emlékezzünk Deák Ferenc válasza Miletics Szvetozárnak
