Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-01 / 119. szám
ft. nACSWEGYETIWRÍI 1926 máfos t •a »radian Idegent Igjr tehát scale calami beatmtes lehetett, aUt beengedett. LM rer ezótán Okolicsányirői beszélt — Amália — mondotta — a villamostnüveknál ismerkedett meg Okolicsányival, neki panaszolta el, hogy rossz a vezeték. Okolicsányi kijelentette leányomnak, hogy egy emberéve! személyesen fog eljönni hozzá és maga fogja embereltel együtt megvizsgálni a vezetéket — Mikor a következő alkalommal felmentem Amáliához, elmondotta nekem, hogy újból beszélt Okolicsdnytval, aki tanácsokat adott neki arra, hogyan lehet megcsinálni azt, hogy a villanyóra sokkal kevesebbet mutasson, mint amennyi áram fogyott a lakásban. Okolicsányi mulal Mialatt Leirer Lőrinc ezt a szenzációs vallomását' tette, Okolicsányi egyre jobb kedvre derült. Eleinte csak mosolygott, később már nevetni kezdett — Én nem vagyok kiváncsi erre, feleltem a lányomnak — vall tovább Leirer Lőrinc — sőt nagyon furcsának tartom, hogy az Elektromos Müvek egy «tisztviselője ilyen tanácsokat ad valakinek. Kijelentettem azt is leányomnak, hogy ha megteszi ezt a dolgot, ezt a villanyóracsalást és ezt elmondja Kerstens urnák, Kerstensnek épp olyan véleménye lesz, mint nekem. Öt-hat nap múlva újból elmentem Amáliához, megint csak bető legjobb viszonyban voH $ semmi •iel non mutatott arra, hogy a lány megunta öt és mással akart viszonyt kezdeni. Izgalmak a perbeszédek alatt Az ügyész ezótán megtartotta vádfceszédéí, amelyben kifejtette, hogy a vallomások és nyomozás adatai alapián kétségtelenül meg lehet áliapitani, hogy rablégyilkosság történt, amelynek tettesei Pödör és Okolicsányi. A vádirat értelmében kérte a bűncselekmények minősítéséi, csak Ács Andrásáé ellen ejtette el a vádat A védők beszédei közben izgalmas jelenetek játszódtak le. Ácsné zokogva hagyja el a vádlottak padját és kimegy a teremből. Saguly védőjének beszéde alatt szintén sírva fakadt és zokogva kért bocsánatot bugától, hogy őt is belekeverte az ügybe. Bolla szintén sirt, amikor védője beszélt. Közben incidens támadt leirer Lőrinc és Sagaly védője között. Leirer hazugnak nevezte az ügyvédet, aki a bíróságtól kért védelmet az inzultus ellen. Amikor az elnök megkérdezte Leirertői, hogy valóban niegtette-e a kijelentést, Leirer az egész közönség gúnyos nevetése közben letagadta szavait. A perbeszédek után az elnök a főtárgyalást elhalasztotta és az ítélet kihirdetését hétfőre tiizte ki. Okolicsányiról beszélt, hogy Okolicsánj i is nagy műkedvelő és ezen a réven ősszebarátkoztak. Az egyik napon felmentem vacsorára Amáliához és ekkor ■ teljes határozottsággal emiitette ne■ kém. hogy Okolicsányi udvarol neki és azt mondotta, hogy el fog válni a feleségétől és öt veszi feleségül. Amint Leirer ezeket mondotta, Okolicsányi állandóan kihivóan nevetett. — Leirer Amália tehát úgy tálalta fel önnek a dolgot, hogy Okol’csányi az ő lakáséra fog jönni?' — kérdezte az elnök. — Nem, hogy »fog jönni«, elnök ur — feleli Leirer Lőrinc — hanem azt mondotta, hogy fent volt az ö lakásán. •Amália igenis többször mondotta nekem, hogy Okolicsányi megint fenn volt nála. Okolicsányi háromszor-négyszer fent járt a lakásán. Tanú és vádlott összeütközése Az elnök (odafordul Okolicsányi hoz): Nos, mit szól Leirer Lőrinc ur vallomásához? , Okolicsányi: Közönséges alávaló hazugság! Leirer Lőrinc (indulatosan): Kikérem magamnak. Maga látvány embert Az elnök: Okolicsányi, meg fogom büntetni magát, ha így viselkedik! ' Leirer Lőrinc: Hitvány gazember, most mindent letagadna. Okolicsányi kijelentette, hogy nem volt Leirer Amália lakásán s a szobalány azért vallott ellene, mert Leirer Lőrinc kitanitotta. i Okolicsányi védője intézett ezután kérdéseket Leirer Lörinchez. — tgaz-e — fordul Leirer Lőrinc felé — hogy ön csütörtökön a folyosón hosszasan beszélgetett a szobalánnyal? Leirer Lőrinc: Igen, beszéltem vele, de egyáltalában nem tanítottam ki, hogy mit valljon. A védő: A tegnapi vallomásokból nyilvánvalóan meg lehet állattani, hogy ön és a szobalány összebeszéltek. Az elnök (a védőhöz): Ne tessék ilyet állítani. A bíróság ezután Kerstens Tendert hallgatta ki, aki elmondta, hogy Leirer Amáliával egész a halála napjáig a le-I* brand hot^ 1926. tavaszi százén az Adrián | A Mirt.mil bm*nrt*ze«t «Mba. SMraradB Vf J tKrtc&rts ét eH«tá*. Z SiSayOs árait, HemzeikSri íslílkosóhely. * TINTA m © m try o • bírni Beszállt az autóba a nő, utána a férfi. Kedves rokonukat temették el, aki hirteleniil halt meg. Mindaketten nagyon sz-erették. Egy darabg hallgattak. Nézték, hogy repül alattuk az ut, hogy közelednek a másik városhoz, melyben az élők laknak. Aztán a féri igy beszélt: — Te észrevetted? Lásd, ha nem figyelmeztetsz- én észre se veszem, Évekkel ezelőtt még csodálkoztam azon, hogy már nem birok sírni. Most nem is csodálkozom. Természetesnek tartom, hogy elpusztulunk, nem lep meg többé semmi, hazugság volna sírni. Hisz főkép a meglepetéstől sírunk. Átlag minden évben van ilyen »váratlan esemény«. Amint öregszünk, minden évben több és több. Megszokjuk. Aztán azt hiszem, minden ember csak egyetlen halottat képes igazán megsiratni. Egy igazi halottja van mindenkinek, minthogy egy igazi szerelme is. Mindig az első. Az az ember, akitől először értesülünk, hogy van halál és van szerelem. Ezek nem mindig a legméltóbbak hozzánk, nem is mindig a Iegközelebbiek. Tudod például, ki volt az én halottam? Egy vendéglős. Sovány, tiszta, ápolt öregur volt Rövidrenyirt ezüsthaján fekete keménykalapot tűseit kezében elefántcsont-foganíyus sétapálcát Velünk rézsutt szemközt lakott vidéken, abban az utcában, ' hol gyermekkoromat töltöttem. Nem rokon. Afféle szomszéd, a szüleim is csak köszöntötték. ügy emlékszem, mindössze kétszer láttam. Egyszer a piacon, egyszer pedig egy verőfényes, elfeledhetetleniil szép tavaszi reggelen. Kilépett vadszőlőve! befuttatotí üveges verandájáról, de visszafordult feleségétől zsebkendőt kért majd lassan, szelíden tovább ballagott. Cipőle furcsán csikorgóit a Járdán. Ne gondold: mindez akkor nem tetszett ilyen fontosnak. De egy év múlva, mikor ffiz éves lettem és első gimnazista, hallottam, hogy az öreg vendéglős halálosan megbetegedett Másnap már a gyászhuszárok a verandájáig ’«szögezték az ezüstrojtas, fekete lepleket Soha életemben semmisem hatott rám ily mélyen. A hic-haec hoc ragozását tanultam s egyszerre elbőgtem magamat Sápadtan bujkáltam egyik szobából a másikba, egész nap sírtam szekrények mögött díványok sarkiastul, titokban, hogy ki ne nevessenek. Mert mivel is magyarázhattam volna hozzátartozóimnak, hogy miért sírok? Nagy szégyen volt ez. Egy ismeretlent sirattam, valakit aki megsemmisült a szemem láttára, Igen, azelőtt is haltak körülöttem az emberek, de nem vettem észre, olvastam is róla, beszéltek is ilyesmiről, de non hittem el. Most aztán elhittem, ügy, hogy még ma is hiszem. Tudtam, hogy ami rávonatkozik, az rám is vonatkozik. Hónapokig, évekig nem bírtam szabadulni ettől a lidércnyomástól. Még ma is, kérlek, valahányszor hazautazom s elmegyek a háza előtt és betekintek a kapuján, arra az üveges verandára, valami összeszoritja szivemet, a régi érzés s olyan üresnek tetszik a világ nélküle. Sokszor gondolok arra, hogy ezt az öreg vendéglőst senki, sem a felesége. sem a tulajdon gyermekei nem siratták meg ily őszintén és keservesen. mint a tízéves gyermek, aki valamikor én voltam. Akkor még sok könnyem volt és pazaroltam. Mára nem maradt. De ezt nem lehet tartogatni, eltenni, jobb időkre. Vagv mondd, kire tékozoljuk első csókjainkat? Az élei szeszélyes és nem vár. Milyen nevetségesek is vagyunk... Kosztolányi Dezső NRPRÓL HRPRR • M • Az igazságszolgáltatás mindig erélyesen iipett fel a féirelépŐkke! szemben, akik nem tisztelték a magántulajdon szentségét és megkívánták a felebarátjuk himi-humiiát. A szegény rabió, ha tetten érték, nem vitte el szárazom a dolgot, de még a vizem se menekülhetett a törvény sújtó karja elöl. Tüzön-vizen hajkurászták az eltévelyedettet és az ókor például sokkal szenzációsabb riportokat produkált a maga Ichtiosaurusaiva!, mint a mi századunk a villamoselgázolásokkal. Nem árt tehát feleleveníteni néhány képben a különböző korszakok speciális üldözési módját, hogy összehasonlítást tehessünk, menynyit fejlődtünk vissza azóta és hogy melyik század rendőrsége állott a tökély és rafiinéria csimborasszóján? Az emberiség legelső zsebmetszőjét természetesen az ókor legmodernebb közlekedőd eszközén, az orrmányos sárkánygyíkon vették űzőbe, mig a stilustudó rómaiak bigán hajkurászták: az elvetemült bigámiát, aki két nőt vett feleségül. A legsötétebb középkorban természetesen a páncél és a pallos dominált és csak úgy lóhátról szelték le a bűnös fejét De azért mégis csak a legea&erségescbh a at betmses autós civihzádóok, amely — az egyenlőség elv« alapján — nem tesz olyan sértő megkülönböztetést a gyaloglók között, hogy »yomja-e az illető lelkét valami, avagy sem, hanem kivétel nélkül elgázol mindenkit, aki a svmgjába kerül... Én Csillag Anna száznyolcvan centiméteres Loreley-haiammal.., — igy dicsekedett a nagy pomádégyárosnő évtizedeken keresztül a bosszú hajával, amelyet állítólag saját találmányu kenőcsével növesztett meg bokáig érővé. A csudálatos kotyvalék fogyott is vagontéteiekhee és bizonyára elmegyógyintézetbe csukják az# a rémhirterjesztőt, aki ebben az időbe« bubifrizuráról mer Ji?eszélnL De a bubb, frizura csak beütött egy napon és szegény Csillag Anna még. javában gyártotta a hajnövesztő kenőcsöt, amikor már a nők mind kurta hajjal sétáltak a korzón, fiát a nyakán is maradtak a pen, mádéstégelyek, a pici kutyának se kei-, lett, nemhogy a nőknek és Csillag Anna lassanként unikum lett a Loreley-hajá.val, egy antik darab, amilyeneket a panoptikumokban mutogatnak a cinkotai rablógyilkossal vizavi. Ezelőtt félévvel olvasta^ egy bécsi lapban Csillag Anna kétségbeesett nyilatkozatát, amely szerint a rövid haj hóbortja nem lehet hosszú életű, az eltévelyedett asszony! állat majd csak visszatér a copfhoz és elkeseredetten meghúzta a bubifrizura fölött a vészharangot, Szegény Unikumon röhögött egész Bécs városa, mert hisz ekkor már mindem csűri matróna etonra koppasztorta a kobakját és épp úgy nem tisztelték a Csillag Anna pusztába kiáltó jajszavát, a minthogy közderültség tárgya lett az a magáról megfeledkezett író is, aki Ilyen képeket használt a regényében: egy áruló hajszálat talált a férfi pizsamáján« vagy: »hosszú haj, rövid ész« avagy: >a! nő beborította az alvót hajának sátorival«. Az olvasó az írót joggal gondolt» paralitikus aggastyánnak, aki múltja emlékein kérődzik. De Csillag Anna ugylátszik megérezte az idők szelét és ez a tisztességben és zsíros konjunktúrába r megőszült matróna most, hetven-, hatéves korábau, mint Bécsből jelentik, levágatta a haját bubisra. A haj-tömeg két méter hosszú volt és öt kilót nyomott. A bécsi fotóriporterek valóságoí ostrom alá vették a kis borbélyboltoL amelyben a nevezetes nyiratközás történt. A vén dáma kijelentette, hogy határozottan megkönnyebbült, mert a súlyos baifonat állandóan azt az érzést keltette benne, mintha valaki hátulról bele*i kapaszkodna. A kiváló közgazdasági éraékkel mep. áldott figáró pedig még aznap uj tábiá# akasztott ki a boltja fölé cégérnek ezzel ai szöveggel: ÉN HANS TANZPÍTIA NEM nyirtam Ut Csillag Anna Loreley-haját babisrat Az. fezvesztő ezüstös-ősz Loreley sörényt ezután művészien preparálták és egy üvegkoporsóba helyezték el, amelyet az agg hölgy tízezer shillingre biztosított. Hogy ja valaki el ne rabol]», a pomádétechnika e csudálatos remekét,' amely még Sámsonnak is becsületére vált volna. Mert Csillag Annái és a bibliai hős tulajdonképen rokonszakmát űztek. Sámsonnak erő volt a frizurájában, Csillag Annának hajkenőcs. (t. I.) 1A divatrovatban felemlített anyagok Jutányos árban kaphatók a SZÉKELY ÉS VUJKOVICS I divstttruk»ro*h»dÉ3ét>en | Sufootlcán I Vidékre fs szállít megrendelésre!j «
