Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-04 / 121. szám
4. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1926 május 4. Életfogytiglan ! A stmmitÖBzék helybenhagyta * beíacrkvai hitvesggilkos lakatos büntetését A miviszatü áemmitöszé&en Dimsies Aleksjsandar semmitöszéki elnök tanácsa csütörtökön tárgyalta Pengi Adóm belactfcvai lakos bűnügyét, aki 1924 karácsony estéjéit hét késssnrtíssal megélte feleségét. < , Dengl Adum beíacrkvai géplakatos végigharcolta a világháborút és amikor onnan visszatért Belacrkvára, megismerkedett Kratz Katalinnal, egy belaerkvai leánnyal, akit 1920-ban cl is; vett feleségül. Házasságukból két gyermek született és eleinte zavartalan boldogságban éltek, de iitóbb a líázastársak közt ntittdgyakoritíbak. voltak áz ellentétek, mire a felesége elhagyta. Dengl sehogy sem tudott a változott helyzetbe beletörődni, folyton az asszony után ián, kérlelte,; bogy térje nyissza, vagy legalább is adja vissza a gyerekeket, akik nélkül nem tud élni. Az asszony a-unban hajthatatlan maradt. 1924 karácsony estéjére Dengl nővéréhez volt. meghiva. ahol karácsonyfát is készítettek és odavárták Dengl két kisgyerekét is'. Dengl elment a feleségéhez és kérte, adja ki a szent"estére a gyerekeket, hogy elvetesse a karácsony iához, de a/, asszony . ridegen elutasította. A. kétségbeesett ember erre’ elment lakására, felkapott egy ro- Iiatnkést és elrohant a feleségéhez. Amikor a felesége háza elé ért. az asszony ép kijött a kapun. Dengl a rohamkést hétszer beleszarta az Asszonyba, aki még az éjid belehalt 'sebeibe. A bolacrkyai kerületi törvényszék mulr évi április clseRn tárgyalta a lakatos esatódi drámáját és Dengl Ádá* műt.: aki folyton’azt hajtogatta, hogy gyerekei nélkül nem tud élni és kétségbeesésében követte el a tettéi, tizenöt évi fegyhdzru Ítélte. A nuviszátíi felvbbviteli bíróság a büntetést március 4-én életfogytiglani fcgylrézra emelte fel. Amikor a lelebbvitel; bíróság elnöke, dr. tiywrgycv Bogdán közölte a csak németül, beszélő Dengl Adummal :i súlyos iléletet, Dengl sírva könyörgött a bíróságnak, itétfék luilálru. Csak nagyuebezea lehetett lecsillapítani. Qgy- J védje ezután semmiségi panaszt jelentett be. A semmitőS2ék elvetette a semmiségi panaszt, mert habár Dengl erős felindulásban követte el lettét, ez a felindulás nem volt oly erős, hogy a bíróság azt olyan enyhítő körülménynek tudta volna kvalifikálni, hogy a legmagasabban tíz évi f egy ház ban megállapított enyhébb büntetést tudta volna alkalmazni és Dengl tettét nem azonnal, felindulásában követte cl, hanem kését magához véve, apósa házába ment, ott órákon át leselkedett és csak akkor követte el. Csinosítják az utcánkat A madárcsereszjiycfa itt posztóit mindmáig a házunk előtt, szemben az Ablakkal, mint egy lclkiösmeretes rendőr. Nem mozdult el a helyéről soha egy tapodtat sem, ó, határozottan nem volt kiváncsi természetű, addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért. csipettel se odébb. Nern érdeklődött a szomszédok ügyes-bajos dolgai iránt és nem csinált pletykát a mosónőnk ádáz pane,Lizáiból, amelyek pedig már sokszor átlépték a, becsületsértés Rtibicpnját. De a legcsucláfatrmttéitóbb az az angyali türelem, ahogy állt egyhelyben, mint a cövek és egyetlen egyszersem fakadt ki; ;>ma már eleget «csorogtam itt, ücsörögjön most hát más is!« *Ha jött a tavasz kibontotta roppaít zöld ernyőjét és a finom, puha árnyékban megpihentek a fáradt koníitslovak. megálltak kifújni magukat a rohanó biciklisták és az ttccai fagylaltárus is itt kötötte legfényesebb üzleteit a felhevütt ifjúsággal. Nagy forgalomnak örvendett a vén madárcseresznyefa, az öszszes bazárosok irigyelték ezért a sok jövésmenésért, sőt még a példabeszédekbe is belekerült; hires, egy fa volt, minden bizonnyal. A cseresznyéjét gyerekkorunkban persze mi is leapasztottuk. nemcsak a verebek, mert a verebek voltak a rendes délutáni társasága. Vendégszerető és nyájas házigazda túllőtt lenni a madárcseresznyefa, az ilyen zsurokra feltálalta az egész éléskamráját (js folyton kínálta nagybébi vendégeit: . ;' ,, ■ — De tCijsék kedvesem, ugyan' kóstolja meg még egyszer! Így* előzékenvkedett 'mindig.' A legideálisabb dzsenilemen még a nyomába se férhetett’ a mi cseresznyefánknak. A verebek persze nem fizettek a lakomáért. mert a veréb egy szegény família, nincs soha egy fityingjfik tse, se készpénzük, se ingóságuk, de annál művészibben értenek a locsogáshoz és! a hazudozáshoz és telemesétték a madárcseresznyefa fejét a világ csudáiról, a tengerről és az erdőkről. A cseresznyefa egyszeriem nyilatkozott még titkos vágyairól, de azt észrevettük, hogy sokat ábrándozott és ilyenkor májusban, ha leszállt az este, szivrepesztően nyögdócscll és sóhajtozott az éjszakába. A kevésbbé büszke bároyfelhők néha leereszkedtek hozzá siklórepüléssel és a fülébe sügdolóztak rejtélyes üzeneteket. A felhők a tenger fiai voltak, gőgös, finom teremtések és a madárcseresznyeía örült ennek az előkelő barátságnak. Elvégre az ő családfája se utolsó, közvetlen rokona a ropogóscseresznyének és a spanyolmeggynek, a melyek a nagy túri kertek mélyén -tanyáznak és külön kertészek vannak kirendelve a személyi szolgálatukra, * Ma délelőtt kissé elszunyókált a vén madárcseresznyefa, behunyt szemekkel bóbiskolt a verőfényben, amikor félálomban hirtelen meghallotta az eresz alatti veréb kétségbeesett jajveszékelését: — Vésünk van! Végünk van! ’—■ Mért lenne végűink! kérdezte bosszankodva, hogy felzavarták. É?i ekkor észrevette, hogy a lábainál két napszámos dolgozik, ásókkal. Jobbra, az árnyék hősében egy barna szekér -.állott, amelyről egv ■ fiatal, ‘karcsú vádgcseteuyefa lábai lógtak , le. Talán kétéves lehetett mindössze, vagy még annyi se, de kétségtelenül..niskoru volt. Éppen delet harangoztak, utire a napszámosok elkészültek a íarkálással. Kiemelték gyöngéden a földből, aztán ki a lábát, ki a fejét fogta és rátették a szekérre a , vén alamuszit A cseresznyefa beles’árgult 'asf' ijedelembe. — Hátha csak egyszerű áthelyezésről van szó? — próbálta megnyugtatni öumagát — hisz bizonyára méltányolják évtizedes érdemeimet. Lehetetlen, hogy -engem is leépítettek volna. -Nem én nem lehetek B-listás! Szegény madárcseresznyefa, itt rostokolt hosszú esztendőkön át, az unalmas házak között,, kémények füstjétől, portól, hőségtől védte a háziúr tüdejét, a nagyságos aszony bútorait, szőnyegeit, ezer és ezer ellátatlan verebet kosztolt ki kövérre és most. anélkül, hogy tekintettel lennének a becsületben megőszült aggastyán múltjára, kirúgták, mint a rongyot. Sőt! Azomiyomban feldarabolták és vénhedt, köszvényestyökereit, a görcsös tyúkszemeivel együtt, szétosztották a bámész szegénynép között. A verebekbe belefojtotta a szuszt a felháborodás1: — Nahát! — tört ki a legedzettebb lélekjclenetü ez igazán diaznóság! — és a többiek mind egyhangúlag mánazogták: — Nahát! Ez igazán disznóság! Ez q taknyos jövevény kitúrja a mi "öreg barátunkat! — és verébmódra méltó kifejezést adtak felháborodásuknak. Talán még ki se lehelte teljesen a lelkét. Hült tetemének hőfoka talán, még nem is sülyedt egészen a zéró alá. amikor ... •ó-A fagylaltos érnieu most futót bé a, kétkerekű bordójával. A süldő kis vad-, gesztenyefát már beállították az öreg nyomdokaiba—- Mert a fák nemzedékről nemzedékre Szigorúan egymás, nyomába lépnek — és a fagyialtos, bohókásan megrázta a csöngőjét Csak a bárányok és a sladoledesek rendelkeznek csengetyiivel, ezért olyan fenentód büszkék a fagylaltosok. Kicsit csodálkozott, hogy a vén árnyékot nem találja a helyén, majd szépen odakóredzkedeít az uj fa alá, amely nyájasatf és hízelegve hajlongott, előtte.a friss szélben, mint a kezdő boltosok, ha vevő áll a pultjuk mellett Aztán jött a biciklista és ö is a fiatal vadgesztenyefa ajánlatait fogadta el. A gyerekek már kokettáltak vele az ablakból és délután pedig a verebek a legudvariasabb formák között bejelentették nála első vizitjüket. Tamás István Tündérmese Irta : Itlif János Az öreg. zihálva, nyögve próbált íölupaSzkodni a szakadt, vén karosszékhől. bénaságba sorvadt életének kietlen börtönéből. Újra csak visszavegyed-. Hiába, nem könyörül már rajta semmiféle irgalom. Délután látta, mikor az ablak alatt elhozták a koporsót. ‘Simára gyalulj, fényes.- fekete koporsót. Az aranyhetük megvillantak: a födélén. Futón, nehéz kötinybecsukióit a nevet is elolvasta. Odabent az- első szobában emberek durva kézzel, talán kiégett, hideg szívvel most fektetik le csöndes síri ágyára az ű feleségét. Hogy így idesorvasztotta a sors ehhez a szörnyű székhez!... Legalább liléje egyszer láthatná kihűlt vonásait annak az arcnak, amelyet az élet pirosió teljességében annyiszor csókolt. De nem tud fölkelni! Nem is kívánhatja, hogy odacipeljék. Különösen ezektől nem, ezektől a rettenetes gyerekektől! Olyan szemdöfésí kapna átló! a nagy darab fiútól, hogy menten belefulladna a könyörgő sző. Holnap lesz a temetés! Örökbe rázárják azt az irgalmatlan, fekete födöt az^asszonyára és ő még búcsút se vehet főle. Odaát gyertyákat gyújtottak a koporsó méltóit. A fényük cikkázva táncolt rá az ajtó üvegére. Az öreg iölri~ye!í a sötétben. Legalább az idehnlló, koldus kis fényben akarta fölolvasztani a bánatát. A j&' ágasat«^ wk*». mnsi robbant be az ajtón: Ijedt, fehér arcocskája kérdőn meredt a nagyapjára, Ö volt az egyetlen, aki néha mécsest gyújtott az öreg bénaságba roskadt, fénytelen életében. — Nagyapó, elhozták a fényes, fekete koporsót! Most fektetik bele nagyanyót! Nénik vannak ott! Sírnak is! Az öreg remegő keze lenyúlt a Ms szőke varkocsra. Nehéz . könnye végigesurgott az arcán. — Sírhatnak is. mert nem volt olyan asszony több, mint a te nagyanyukád, tudod-e? A kisleány hangtalanul rázta meg igenre a fejét és egy kis zöld levélkével babrált. Oda is szorította a szálacskájához, hogy szétptikkassza, ugy ahogy kinn a réten szokta. A játék pajkos, rakoncátlan kis ördöge ott motoszkált a szivében, mint egy nyugtalan kis manó. Egyszerre csak fölkapta az‘arcát nagyapóra, a szeme frissen, kéken nevetett. — Nagyapó, mondj egy tündérmesét! Az öreg megingatta a fejét. Szomorúan, miirt az- utolsót kongató... haransnyeív. . . .. — Nem, édco gyerekem, ’ máma nem! A kis szöszbe unoka elbiggyedt szájjal nézte nagyapó ráncos, sárga kezét, amint ott reszketett a takarón. Azután hirtelan, szinte saelesvidáman fölkapta magát és kiróhat« a szobából. Egy üveggel tért vissza. Valahonnan az «unka fakóból jcsege Jsu Senki se- vigyázott most rá. Pálinka volt az üveg ben. Sokszor szokta ő igy suttyomban, lopva idehozui nagyapónak. És nagyapó mindig szép tündérmesét -mond, ha remegő kezével odaviszi a szájához és megcsókolja az üveget. Talán iszik is belőle, ő bizony nem tudja, csak annyi bizonyosodott meg benne, hogy még soha olyan szép tündérmesét nem hallott, mint amilyet nagyapó mond ilyenkor. Még apu, meg anyu se tud ilyet; Nagyapó riadtan tolta el magától az üveget. — Nem, no! Máma nem! Nem szabad! Nagyanyó meghalt, meghalt* a tündérmese is! Nagyapó megtört, könnyfátyolos tekintete rátapadt az üvegre. Hirtelen legyűrte a lelke riadt, lázadozó feldöbbenését. Reszketőn, tétován nyúlt az üveg után. Föltépett -szivének sajgó, uttalan bánatában mohón vittQ a,, szájához. Nagyot húzott belőle. A szeme kifényesedett. A könny mintha gyémántcseppé nemesült volna. Reszkető szája rátapogatott az agya fölmozduló, színes mesélő erejére, Nagyanyóró! mesélt. Ö volt a tündérkirálynő. Csodálatos, fényes élete, mint a tündérmese. !. A- legszebb tündérmese... Az ő életének ragyogó tündérmeséje... És folyt ajkáról a szó. Az este lassan leeresztette suhogó, fekete szárnyát a szobára. A kis szöszke unoka elaludt az ölében. Tovább álrnodtá a rnesét. Durva S2Ó riasztotta föl az öreget, meg a kis unokát. — Ntv szép dolog! Nagyszerűen vagytok itt hármasban! A nagyapád, te, meg a pálinkásüveg! Nem szégyell! magát! Most, mikor odaát holtan fekszik az öregasszony, maga itt iszik! Nagyapó szeme riadtan- kapaszko-j dott meg a veie fölgerjedt arcán. A fiú indulatosan legyintette bele q kezét a levegőbe.-- Eli! Mit is akarok én magától! Bár inkább magát vitte volna el az a kegyetlen kaszás, mint ezt az öregaszszonyt, aki még a légynek se vétett! — Hát én... én talán... — akadozott . föl nagyapóból gyáván a szó. De ezt már a fiú nem hallotta. Becsapta maga után az ajtót, ugy hogy, zengett tőle a ház. Csak a kis unoka jegyezte meg forró kis gyerekfejében a rettenetes szavakat, amiket az apja mondott nagyapónak. És másnap, mikor a töm.jénfüst már elszállt az udvaron, mint lengő selyem-, fátyol, a gyászmenet már kifelé fordult a kapun, kis keze görcsösen szorult rá a nagyapó térdére, ott, a kopott, öreg karosszékben. — Nem, . én nem engedem elvinni nagyapót! Riadt szeme utánaszállt a kifelé vonuló gyászolóknak. Könnyben úszó tekintete fölkönyörgött nagyapó megtört., fájdalmas, öreg arcára,, amely most a gyász sápadt fényében világolt, mint egy fáradt, utolsót lobbanó mécses. — Nagyapó! — szakadt ki kis szivéből a szó. — Mondj nekem... tűn. dérmesétl
