Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)
1926-05-23 / 143. szám
32 OLDAL * ARA 4 DINÁR PoStarina plaíena! BACSMECYEI NAPLÓ XXVII. évfolyam Szubotioa, 1926 VASÁRNAP május 23. 143. szám Megjelenik minden reggel, ünnep után és hétfőn délben r ^ # Szerkesztőség: Zmaj Jovin trg 3. szám (Minerva-paiota) lelefon: Kiadóhivatal 8—58 Szerkesztőség 5—10, 8—52 EU> izetési ar negyedévre 1 Odin, * Kiadóhivatal: Subotica, Aleksandrova ul.l.(Lelbach*paloUJ Magyarok Pünkösdje És amikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valónak. Apostolok cselekedetei 2, 1 Lehet nekünk pünkösdünk? Lehet pünkösdünk, holott husvétunk sem volt? Összejöhetünk-e megünnepelni a szentlélek eljövetelét, amikor a húsvéti csoda nem igazolja a tanítások igazságát s nem vájtja meg la nagypéntek szenvedéseit? A mi igazságaink még nem támadtak fel. A mi igazságaink — Eötvös József szavaival — a törvények leplébe burkolva múmiákként nyugosznak az alkotmány sirvermében. A mi íároszunk még nem gyulladt föl, ködoszlop nem mutatja utunkat, a hit csodái ránk nem ragyognak föl, tanításainkat keresztrefeszitik, ide az Ur angyalai nem görgetik el a köveket a sziklasir szája elől, — ä halott igazságok félig halott népe összejöhet-e »egy akarattal« ünnepelni pünkösdöt? Az elmúlt idő talán rövid volt még, talárt még nem Volt elég a szenvedés, a kínnak és szégyennek próbatétele talán még nem adötfVilágos messzezengő .választ s talán még nem szólalnak meg az uj istenpróbák, miknek sorsunk vetett alá •— talán mindez összefogva, mindez együttvéve is kevés volt ahhoz, hogy meggyőzzük azokajt, akik velünk szemben állnak. De talán mindez időben, szenvedésben, megpróbáltatásban keservesen sok volt ahhoz, hogy egymást győzzük meg, hogy a magyar meggyőzze a magyart céljának tisztaságáról, akaratának hűségéről s elhatározásának önzetlenségéről. Akiket történelem, nyelv, sors, a ki tagadottság szégyene egy frontra 'állított föl, azoknak talán már nem kell tovább egymás ellen hadakozni. A világháborúban megeshetett, hogy a ködben eltévedt csapatok egymásra lövöldöztek. De bennünket, egy atyának gyermekeit, akiket a végzet egymáshoz láncolt az egy fajhoz való tartozás bilincseivel, (bennünket csak nem vert meg sorsunk olyan rövidlátással, bennünket csak nem veszejít el az egymás meg nem értésénejc ingoványában, az elfogultság ködével : csak nem sötétíti el annyira útjainkat és céljainkat, hogy mi magyarok egymást parittvázzuk igazságunk köveivel? Ha eltévedünk a ködben, ha derékig süpped a lábunk a zsombékos talajon, ha a gyűlölet tankja; készül bennünket lehengerelni, ha a ránkboruió nagy sötétben nem látjuk az előttünk járók lábnyomát sem, ha nincs se csillag, se mécses, amelyik megmutatná az utat — testvérek, szorítsuk meg egymás kezét. Nem vagyunk addig egvedül, amig 'testvérkéz, testvérkezet szoríthat s amig öss^e tud villanj a szemünk. Ha az Isten el is hagyna, ne hagyjuk el egymást! A magyarság sokkal többet jelentsen, mint egy népcsaládot sokkal többet mint egy fajhoz való tartozást, sokkal többet, mint egy küzködő. vergődő, verejtékező, bajsorstépte nemzeti kisebbséget. A magyarság sorsközösséget jelent sorstestvériséget — mintahogy sorstestvérnek hívják egymást a vakok is. Mi is világtalanok vagyunk a történelem országutján, az örök éjszaka gyermekei. Nem látjuk soha az uralom boldog napját. A magyarság jelentsen testvérséget, a testvérnek és a vérnek, az érzésnek és az akaratnak cselekvő megegyezését, aktiv egységét. A magyarság jelentsen egy érzést, egy akaratot, egy elhatározást, egy cselekvést. Emlékezzünk csak vissza az elindulás nehéz óráira. Ahányan voltunk annyifelé indultunk el. Ahány terv fölötlött. annyifelé mutatta az utat. Ahány irányból összejöttünk, anynyifelé mentünk szét. Az egész készülődésünk egy visszájára fordított bábeli toronyépítés volt. Ott minden munkás más nyelven beszélt, de egy munkát végzett. Ali mindnyájan egy nyelven beszéltünk, de különböző munkát végeztünk. Csákánynyal építettünk és fegyverrel kevertük a maltert. Ahány gondolatunk volt, annyi világnézlet felé szakadtunk. A vilrígnézletek szélrózsáját össze lehetne állítani egymással viaskodó gondolatainkból. Egy pontból indultunk el és egy cél felé törekszünk. És mégis: az első gondolat az intranzigencia hegyszakadékain vezetett át; a második gondolat az alkalmazkodás széles országútiéra hivott, a harmadik a megalkuvás bozótját kínálta enyhelyül; a negyedik a megegyezés terein akart bennünket összeterelni; az ötödik a személyes érvényesülés rejtekutam akarta előbbrevinni mindannyiunk dolgát; a hatodik az adás-vevés piacán akart jobb sorsot vásárolni; a hetedik a földkinálkodás ösvényén akart fölkapaszkodni a hatalom kegyeibe; a nyokadik a fegyverbarátság gyakorlóterein akart harcolni a 'jogainkért; a kilencedik, a tizedik, a tizenegyedik... a századik is magyar gondolat volt. magyarul szólalt meg és magyarokhoz szólott, s ha ezren vagyunk ezeregy gondolat tép, viaskodik, marcangol, szaggat ezeregy felé, ezeregy irányban. Ellenfeleinket nem győztük meg, de magunkat véresre sebeztük, szétszaggattuk á magunk izomrostjait az egymás ellen vívott küzdelemben, az egymás ellen dúló csatában. Holott egyet akarunk mindig és egyet akarunk mindenha: Békét, nyugalmat, a törvényekkel szemben engedelmességet, a hazánk iránt hűséget, tántoríthatatlan alattvalói érzést a dinasztiával szemben s a jogrendnek azt a méltó, azt az igazi tiszteletét, amely száz százalékig vállalja a kötelességeket, de százszázalékig akarja megvalósítva látni a jogokat is. Tegyük hát le a fegyvert, amit eddig csak egymás ellen élesítettünk, göngyölítsük föl a frontot és a lobogót, a különböző világnézeteknek különböző életfelfogásoknak lobogóját, hiszen a zászlórudakat úgyis magyar akácból faragtuk, akármilyen dogmát irtunk is fel a zászló szövegére s magyar kéz tartotta mindig magasra. Mi is- áshatna közénk árkokat, feszíthetné ki közöttünk drótkerítését? Hát a magyar szó nem mindannyiunk szava-e, a -földnek ura és a földnek zsellére nem egyformán beszél, imádkozik magyarul? A kenyeret máskép keresi meg- a magyar gazdálkodó, magyar iparos, magyar kereskedő, magyar munkás, magyar tisztviselő, de a mindennapi kenyérért egyformán ad hálát az Istennek, aki adta s a földnek, amelyik termelte. Nem mindannyiunk közös és egyforma érdeke — ez az igazi sacroegoizmo —: köt ahhoz, hogy magyar gyerek magyarul tanulhasson? V élet parancsa nem egyformán kótt,ez-e arra szegény magyart és gazdag magyart, hogy harcoljon anyanyelve jogának elismeréséért? Ha a föladat, célprogram, tennivaló bilincsnél súlyosabb lánccal, a vétségnek, a fajnak kötelékeivel köt össze bennünket, akkor elszakithatnak-e egymástól régi emlékek vagy uj haragok. A régi hazában átélt életünkre ma már csak úgy emlékezhetünk, mint a gyermekkorunkra. A férfimunka, a férfikor itt kezdődött csak meg. Folytathatjuk-e itt is a régmúlt politikai pártok rég elfelejtett emlékeinek »add vissza a babaruhát« játékát? Gyermekmulatságok versengései pártokra szaggathatják-e a kemény küzdelembe induló elszánt férfiak csapatát? Ha vétkeztünk, bocsássák meg, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétkezőknek, fíanc veniam datius petimusque vicissim. Amit szenvedtünk jogfosztottságban, sérelmekben, szégyenben és meg nem hallgatásban az mind legyen — a penitenciánk. Sok bűnünket vezekeltük már le. sok mulasztásunkért kiengeszteltük már a haragvó magyar sorsot, de.-— sok, is.volt a bűnünk s kiszikkadt mezőinken csak a mulasztások kóróiból rakhattunk asztagot. Tartsunk most nagy bűnbocsánatot, legyen ez az év a magyarság Szent Éve, nyerjen mindenki kegyelmet, ki a tiszta szándék kapuin magvar szóval kopogtat. Hirdessünk általános amnesztiát, adjunk általános közkegyelmét bocsássuk meg efymásnak — magyar a magyarnak — a cselekvések és mulasztások bűnét. Töröljük a múltak teherlapjait s adjunk egymásnak kezet. Úgyis csak eltévedt szó volt az. amivel egymást bántottuk s eltévedt a nagy életrengetegben a kezünk is. ha eleresztette a testvérkezet. A köd fölszállott, a felhő szétíoszlott, ámulva látjuk, hogy mégis sokan vagyunk. Kevés az erőnk? Egyesítsük ami van és elég lesz. Kevesen vagyunk? Döntsük le a korlátokat és leszünk elegen. A hangunk gyönge? Egy dalt daloljunk mindannyian s zengeni fog szavunk. Nehéz a sors? Hordozzuk mindannyian és elviselhető lesz. Eleget vesztegeltünk a meddőség tikkadt levegőjű völgyében, tétova tapogatózásban elég erőnk íecsérlődött el. Uj utakon, uj kötelességek várnak ránk. S mielőtt megindulunk uj vándorutunkon. tartsunk seregszemlét. Nem választhat el többé semmi benünket. Nincs korlát, ami közénk állhatna. Nem magyar az, aki külön ösvényt akar taposni akkor is, amikor végre széles országúiba futnak össze a gyalogutak. Aki nincs velünk, ellenünk van. Az állampolgári hűség, az alattvalói kötelességek őszinte teljesítése s az alkotmányosságba vetett rendíthetetlen hit szegélyezik utunkat. Ezen az utón kell haladnunk s együtt kell haladnunk mindannyiunknak, ha el akarjuk érni a magyar szónak, magyar betűnek, magyar kultúrának, magyar munkának szabadságát. Talán mégis megkezdődik a, tétlenség »történelem előtti kora« után a munka aranykorszaka, talán mégis arra az útra tereli végre a' magyarságot végzet, sors. beíátáV, đletćrđck, amelyen virág is nyílik, amin napsugár is táncol s érett gyümölcsök adnak friss bátorítást az elernyedt vándornak. Végre talán lehiggad a kavargó politika is s körösköriil kitisztul a láthatár, melyet eddig is inkább üszkös szavak csóvája kormozott be. Az első napsugár fel fogja lebbenteni a sötétség álarcát s megismerjük: ki a barátunk, ki az ellenfelünk s ki az ellenségnél veszedelmesebb álbarát. Az alkotmányosság hüvelyéből kihúzhatjuk majd a jog kardját — más fegyverünk nem volt, s más fegyverünk nem lesz — szelíden, mint a galamb, de okosan is hozzákezdhetünk végre rég felvállalt munkánkhoz :hogy ebben a hazában hazát adjunk a magyarságnak is. Pünkösd van. És amikor a pünkösd napja eljött, az apostolok mindnyájan egyakarattal együtt valának — beszéli el az Apostolok Cselekedete. — És amikor a pünkösd napja eljön legyünk mindannyian egyakarattal együtt — ez legyen a mi mai napra rendelt szent Evangéliumunk. Fogjuk meg egymás kezét és se vihar. se viszály ne szakitsa szét ezt a kézfogást. Oldott kéve vagyunk, ha nem köt össze bennünket az együttes, egy akarat. Ha együtt ünnepeljük a pünkösdöt, ismerjük fel a pünkösd jelentőségét is s hajtsunk térdet, fejet tanúsága előtt. Akiknek egy nyelvet adott az Isten kegyelme, azoknak legyen akaratuk és cselekvésük is egy. Apostolok vagyunk mi is, az első úttörők, az első tanítók, a magyarság egyházának első szervezői, a magyar jövendő apostolai. S a magyarság egysége az a kőszikla, amire felépíthetjük: ezt a szentegyházat. Egy akarattal együtt — ezt mondja az irás. S ezt parancsolja a magyar pünkösd.
