Bácsmegyei Napló, 1926. május (27. évfolyam, 119-150. szám)

1926-05-01 / 119. szám

5926 máuis 1.

BACSMEGYEI NAPLÓ

13. oldal.

lit

Az elherdált jövő

A napi krónikás kéziratpapirosán talán még fői sem száradt a szófogadó, türelmes tinta nedves nyoma arról a fölötte érdekes témáról, amely közigazgatási kistükör címmel a homloka fölött nagy garral indult kis ügyek tündökléséről és hanyatlásáról számolt (be: máris újabb szenzáció kér bebocsáttatást. Az újdonság csak újabb fázisában hoz meglepetést, meglepetésekhez igen hozzászokottságunknak. Nyissunk ajtót a zürgetőnek — mit is csinálhatnánk egyebet — és nézzünk szemébe a rémnek, amelv a pusztulás jegyében indult el hóditó útjára.

*

örülni. Na nem. Örvendezzenek az ég madarai és a mezők legújabb divat szerint öltözködő virágai. Ezt a vigaszt átengedjük nekik és bárki másnak a zengő Tavaszban. Mindenkinek, akinek feje fölött nem grasszálnak rémek keselyűi. Amit már igen sokszor megírtunk, hogy űz adók, a munkanélküliség és a megfojtott gazdasági élet-iialálharc utolsó hörgései eredményeztek, az a baranyai magyarság portáin most érkezett el kulminációs pontjára. A Baranyából érkező levelek itt hevernek előttem sápadt gondok gúnyáiba göngyölve, segítségért sikoltva és támasztenverek felé tapogatózva. Ezek a jelentések többé már nem hézagos és magvarázatpótlásra szorulók.

*

Ezek a levelek arról számolnak be, hogy a falvak népé a végső tönk szeiere jutott. Amit nem tuuott elvégezni, legteljeuo csaK nevezetni, a jégverések eSzienaomek egymásutánja, azt bravúrosan megoldotta az a suta politika, amely úgy saiarkoüott, mint a félreértett jószánoék sampionja. A bizamiatlansagok légiói keavét szeglek a kedvnek, az anyagi terhek akadálysziklákaí gurítottak az elgurult és egyensúlyát vesztett nép útjába. Támasz nélkül segítség nélkül most már egyedül a meddő várakozás maradt meg számára.

*

Hogy nekünk milyen keletünk van, azon már sokszor elmerengtem augusztusi éjszakák csillag esőjében és téli hófúvások csúcsán és tehetetlenül kellett mindannyiszor beismerni, hogy nincs kiút, nincs orvosság hogy nincs menekvés. A veszedelmek sötét, imbolygó árnyéka megvakítatta a látókat, vattát dugott a jófiilüek fülébe és gáncsot dirigált a járóizmok lába elé. Mi csak várunk, megértő baráti kéz jó, meleg kézszoritását lessük, mialatt hátunk mögött a bajok úgy szaporodnak és úgy zuhognak elő, mint vásári kóklerek cilinderéből az optikai csalódás ezüstpénzei. Az sem ; vigasztalás és az sem devalválja tárgytalanná a fejek fölött lebegő bizalmatlanság Damokles pallosát, hogy a vád is mindig kóklerség, hogy ezt a fattyúhajtást is a vérzivatar menházának * szülte a politikai tömegabortus.

. *

Ne álltassuk megunkat és ne érzékenykedjünk. Legyünk tisztában azzal, hogy mi mindenért felelősek vagyunk és itt kezdődik, vagy ha ugy tetszik itt végződik épen az, ami a dologban éles és össze nem téveszthető kontúrokkal: politikum. Ebbe a rezignációba pedig a leghejehujásabb farsangi lárma sem vihet bele humort. Még az ötvert százalékos kiegyezés akasztófahumorát sem. amely hájjal kenegesse faiuságunkat, Nem. Nem valószínű, hogy a sorozatos felelőssé,vmk rarkhárilása fölismert erkölcsi érzékünk jutalmazása akarna lenni. t *

Ennek a tavaszi üröm-örömnek nem örülünk. De nem is jajdulunk föl, mert a szilárd meggyőződés és az je-azságunk sovány kosztján egyre jobban érezzük, hogy végérvényesen nem nekünk szántak a jóság méltányos prófuntját.

De annak a népnek, amely az ígéretek mézes madzagán rágódik, amelynek élettáblájáról vásott kezek mindennap újra lesöprik a figurákat, maradjon meg az a joga legalább, hogy panaszkodjon. Nem mintha gyorssegély bethlehemei csillagát remélné feltűnni a humbugok horizontján. Csak azért, mert az esztendők megérlelték a gyümölcsöt. Mert a baranvai falvakban potom pénzért pröhölik el vagyonukat a

nyomor sarokbaszoritottjai, mert ahol nyolc évszázad generációja boldog-nyugodtan élt, ott uj ván dorlás nyugtalanít nja mindenkik Nem Amerika rejtelmes földjére. Jóval közelebb. Az egyke rendszeer protektorátusa alatt íungáiő falánk magyar temetőbe.

És mert a bajnak nincs becsülete, amíg nem csőstül szakad, ahol eddig dombos szőlők gerincén kálvinista lányok versenyt zsoltároztak a madarakkal az élet dicséretéről: ott nemsokára peregni fog a kisbiró dobja. És akkor jöhetnek az árverési ri bénák. És tiillicMálják á kúUrói dobot.

Vájjon hogy főzik a sorsunkat ismeretlen laboratóriumok csenevész görebeiben?

Mesterházy Ambrus

Apróságok egy nagyasszonyról

ír!a: BAEDEKER

Néhány nap múltán — május 5-én — száz esztendeje lesz, , hogy az utolsó francia császárné, a legendás Eugénia asszony, született — talán az a nő, aki széles e világon a legnagyobb karriért csinálta, mert, bár nem született se bíborban, se nagy gazdaságban, tizennyolc esztendeig nemcsak uralkodónője volt egy nagy nemzetnek, de királynő e is a világ divatának, ami nem is sokkal kisebb dm és rang, mint a másik.

Semmiképpen se nevelték arra a magas méltóságra, ahová a szerencséje fölsodorta. Az apja, Montijo gróf, oly fukar volt, hogy még esernyőket se vett a lányainak s azok esős időben nem kocsin, hanem kalocsniban tették a látogatásaikat, az anyjuk pedig, a szenvedélyes házasító, bár fényes partikról ábrándozott — olyanra, aminőt a nagyobbik lánya csinált, álmában se mert gondolni. A szépséges Eugéniának csak abban a sablonos nevelésben volt része, amely akkoriban a jobb spanyol körökben divotí — vajmi kevés tudományt erőltettek a szőke fejébe. Olvasni szereteti, mint minden ábrándozásra hajló fiatal- lány, de csak később, amikor már »beérkezett« s Európa legbüszkébb trónján ült, akkor kezdett válogatva, komolyan és ízléssel olvesrii. Zeneérzéke nem igen volt s festeni is csak annyira tudott, mint ahogy a felsőbb leányok, akik elvégezték a müveit középosztályt, szoktak, őt igazán egyedül a fenomenális szépsége és III. Napoleon bátorsága emelte a trónra.

Ott persze sokan nem látták szívesen, de a- szép császárné lassan-lassan meghódította a sziveket és maga felé hajlította a kedélyeket. Alapjában igen egészséges és becsületes természet volt, aki sem a szerencsében, sem a szerencsétlenségben nem volt önző s ennek köszönhette, hogy amaz nemcsak irigységet s ez utóbbi nem csupán kárörömet keltett, de mindkettőben meleg rokonszenvekre tudott szert tenni. Az angol királynő például, aki eleinte a fejét csóválta a Napoleon »különös házasságán, utóbb barátnőié lett Eugéniának s e barátság a császárság és a parvenü-dinasztia bukása után még évtizedekig, egészen Viktória királynő halálá'g tartott. Nemcsak szívesen látta a trónjátveszteít hölgyet a,rigol területen (ahová a császári család Sedan után menekült), de nem egyszer látogatta meg őt Chislehurst-ben. kedélyesen, csevegett el vele s olyan hangon emlegették együtt a régi jó időket, mint két polgárasszony. C’étaii le beau temps!-.

Valószínűleg a nyugtalanító szépsé-i ge volt az oka, hogy — különösen az uralkodása első felében - a férfiakat jobban vonzotta, mint a nőket s e tekintetben osztotta minden más szép asszony sorsát, az- Erzsébet magyar királynéét, a Carmen Sylváéf s minden más beauté-6t, olyanokét is, akik nem trónon, hanem közönséges Thonetszéken ülnek. Kevés asszonynak volt annyi szerelme, mint neki. Egy angol lordot, mint egész fiatal lány kosarazott ki, Prosper Merimée pedig egy fiatal spanyolt említ, aki szenvedélyesen, szinte eszétvesztetten bomlott értté, nyugtalan lett. a helyét nem talála s állandóan utazott, hogy a szerelméből kigyógyuljon. Köztudomású a Bacciocchi gróf esete, aki öngyilkos lett, mert belátta, hogy a szerelme reménytelen. Goltz gróf, porosz miniszter, is egyik áldozata volt Eugénia bájainak — fiatalon halt meg bánatában és sorvadásban. Az is nyilt titok volt, hogy gróf Beust. előbb szász s aztán osztrák diplomata halálosan belebolondult az Elérhetetlenbe. Ezeken kivid számtalan kamarás és egyéb udvaronc sóhajtozott kilátástalan szerelmében. (Mertahütelen természetű császárnak hü volt a felesége.) Egész Páris tudta, hogy Octave Feuillet, az akkor oly divatos regényíró is a gyógyithatatlap szerelmesei közé artozott, nemkülönben Jeróme Napóleon, aki szintén imádta a sógornőiét s későbbi gyűlölete csak annál jobban árulta el a beavatottak előtt, hogy azt szerelem előzte meg. Caro, a bölcsészet jeles professzora is beleszeretett a. trón nagy szépségébe s a filozófiája se menthette meg attól, hogy a vonzalmát ügyetlenül elárulja s magát a tanítványai gunyjának kitegye.

És az a sok Ismeretlen, akik par distance rajongtak értté, nem juthattak a közelébe s nem élvezhették közvetetlenül megjelenésének az előkelő báiát és társalgásának a nemes parfümjét! Ezeknek szeri-száma nincsen s a 19, században nem volt asszony, akit anyny!an szerettek, mint a franciák császárnéját.

jelentéktelen sírig. A franciák kédőbbf császárnéja rögöt dobott az egyszerű koporsóra, s könnyes szemmel imádkozott az ismeretlen halott sírján.

Ha a kissé drámai temperamentuma el nem ragadta, kiválóan okos nőnek bizonyult s Napoleon nyugodtan bízhatta rá két: Szer az ország kormányzását, amikor az uralkodásban akadályozva volt A máskor mulatós és játszikedvü »divathölgy« ilyenkor komoly és céltudatos tudott lenni. Tudta, mit tartson a hatalomról s arról a behódolássról, amely ennek kijár. Egy bizalmasához igy szóit egyszer:

— Azt mondják, hogy a fejedelmeket csupa hizelkedők veszik körül. Ellenkezőleg: ök azok, akik arra vannak Ítélve, hogy az egész világnak hizeiegjenek Egész életük csupa bókolásból és nyájaskodásból áll. Mindenkivel szemben

kellemeteskedniök muszáj. Nincs jogukban csapnivalóknak tartani a könyveket, amelyeket dedikálnak nekik, s a színdarabokat, amelyeket játszanak előttük, s a zenét amellyel szórakoztatják őket A fejedelemnek mialatt fésülted magát, kénytelen elolvasni egy tudós müvét, amelyet a szerzője ajánlott föl neki, s át kel! azt böngésznie, hogy találjon egy szeretetreméltó s2ót, egy megokolt bókot, amellyel az-t megköszönje. Minden leányt, akit bemutatnak az udvarnál, csinosnak, minden toalettet, amelyben a hölgyek megjelennek, ízlésesnek, é® minded művészt, aki eiejbiik kerül, tehetségesntek kell nyilvánitaniok. Az uralkodók arra vannak Ítélve, hogy mindent megbámuljanak és kifogástalannak találjanak. Meg vannak fosztva az őszinte kritika megszabadító kinyilatkoztatásától.

Efféle kétségek nem szokták nyugtalanítani azokat a fejedelemnőket, akik uralkodásra izületiek s a trón számára neveltettek. Eugéniát, akit aránylag szerény életsorsból emelt magadra a sors szeszélye, méltán foglalkoztathatták ezek és hasonló problémák. A szegény is, ha meggazdagszik, objektivebben ítél a vagyon hatalmáról, mint az, aki ,a gazdaságba szerencsésen beleszületik.

Akik pártatlanul és objektive — ha nem is minden predilekeió nélkül — ítéltek róla, mind azt mondják, memoár- és történetírók, hogy méltó volt a szeretetre és minden egyéb rokonszenvre, mert jóindulatú, jótékony és másokkal együttérző teremtés, úgynevezett, jó lélek volt. Már kora fiatalságában följegyeztek róla egy adatot, amely a jellemét igen szép világításba helyezi. Nővére és ó a bonlevard-on sétáltak s ott temetéssel találkoztak, amely a Pére- Lachaise felé tartott, A szegényes halottaskocsit egyetlen gyászoló se követte, ami annyira meghatotta Eugéniát, hogy igy szólt a húgához:

— Kisérjük ki szegényt, hogy az utolsó utján ne legyen egészen egyedül S a két fiatal grófnő a patzvre gyászig ár ízig spanyol maradt, egészen és fenntartás nélkül francia is tudott lenni. Fajának és anyanyelvének a szeretete csak abban nyiatkozott meg nála, hogy legjobban Biarritzban erezte magát, a Villa Eugéniában, jóiban, mint a rendelkezésére álló többi fejedelmi villeggiaturában, Fontainebleauban, Saint- Cloud-ban és Complégne-ben. Ezek egészen francia, sőt párisias helyek voltak, mig Biarritz közel feküdt régi hazájához, Spanyolon «ágnak határán, ahol spanyolok is tartózkodtak s kasztiliai nyelven beszéltek. Ott otthon érezte magát egészen. Hu is maradt ehhez a thermálstációihoz mint az urához meg a( császársághoz s az adoptiv-hazájához egészen a csárzárság összeomlásáig s a saját trónja fedőkéig. De ettől a kedvteléstől eltekintve a legjobb francia »honleány« volt, aki csak képzelhető. Mikor a nrgy »debacle« érte, s 1870 szept. 4-én Napóleont és hadseregét a poroszok elfogták, a szotnorti hír hallatára igy kiáltott föl:

— A dinasztia elveszett. Meg kel! menteni Franciaországot!

Ez bizonyára , nem egy színésznő haíásvadászó kitörése, hanem egy impulziv kedély őszinte érzelcmnyiivánitása volt Abban a hangulatban, amelyben ama históriai időben élt e boldogtalan asszony, még egy ügyes színésznő se lett volna képes komédiát játszani. S a császárné, akinek zz ura méltán tett nem egyszer szemrehányást az őszinteségi rohamai miatt egyáitaiában nem volt komédiásnő. Napoleon az ő kifejezéstelen két szemével, aminek nagy hasznát vette a diplomáciában, minden érzését e! tudta palástolni, — Eugéniakocsit kíkisérte a temetőig» egészet* a nak a xdfiogó szempárla minden gond<v