Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-04 / 93. szám
14. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÖ 1926 április 4. — Mi ez? — Orvosság. — Hát beteg vagy? — Csak ideges. — Vigyázz az egészségedre — szóltam és rátekintettem, lassan. Most vettem észre, mintha megtört volna. Termete ép volt, de szemén árnyék volt, az álmatlanság köde. *■ Aztán könyvtárát tovább építette. Nőít-nőtt a rengeteg. Uccákat kellett hasítani benne. Nyugtalanul gondolt arra, mennyit kell még olvasnia. Eszébe jutott ez — az a könyv, melyet még nem olvasott. Mert mindegyikről tudott. Volt úgy, hogy éjjel is felkelt. Megnézte, hogy helyén van-e egy-egy kötet. Egy délután a könyvtárát rendezte. Fönn a legmagasabb polcon rakosgatott, a létrán állva. Egy vastag Encyclopediát akart kihúzni, mely bőrbe volt kötve, acéllal megsarkalva. A könyv nem engedett. Bosszúság fogta el. Fitymálva nevetett, mint a rendvágó legény s egyszerre kirántotta. Utána több is hullott. Ezeket feltartotta bika-mellével. De nyomást érzett másutt is. Uj könyvek estek a vállára, Ez a panzió tulajdonképpen sok kívánnivalót hagy maga után, de a parkja minden fogyatékosságáért kárpótol. Mennyi öreg pálma, mennyi vidám babér, meg geránium, meg narancsfa, meg niandoia! És a tenger — a végtelen, a százarcu, erről a gőgös, paradicsomi terraszról! Ha a korláthoz támaszkodom, valami szédül ésf élét érzek; lent, talán hatvan méter mélységben a meredek sziklafalat ostromolja a tenger tajtékos türelmetlensége. Azt olvastam valahol, hogy a régi Sorrentura bűnöseit egyszerűen lehajitották a tengerbe. Milyen egyszerű és boidogságos halál: ebből a nyájas paradicsomból lezuhanni a mélységes megsemmisülésbe. Eltűnni az életből vér, bitófa, koporsó, sírkereszt nélkül. Talán harmincán se vagyunk a panzióban, de azért vagy tiz országból kerültünk össze s próbálunk családiasán élni. Egy amerikai cslaládot kivéve, a többiek eléggé közlékenyek egymással, nagyjában mindenki ismeri a mások nemzetiségét és életkörülményeit Persze, szükebb és meghittebb barátságok • is fejlődnek a panzió falain belül, igy például az én szomszédnőm és bizalmasom, Inge aszszony, egy északnémetországi városkából. A férje kereskedő s ő mindössze huszonöt éves, szóval csak két évvel idősebb nálam. Kedves, jólelkü aszszony, mégis idegenek vagyunk és maradunk, ha együtt is élnénk le további életünket. Komolyan, őszintén nem érdekeljük egymást, igy barátságunk sohasem mélyülhet el. Öt apró, gyakorlatias, gondok foglalkoztatják, engem elérhetetlen álmok, ő a mának és a valóságnak gyermeke, én a holnapé s a művészeté. Néha elsétálunk a Capo di Monte felé, állandóan beszélünk egymáshoz, de jóformán semmit se mondunk egymásnak, bige aszszony unalmas és olcsó regéuyeket szokott olvasni s udvariasságból már éli is végigolvastam egy ilyen higlevü, érzelgős történetet, sőt azt is mondtam rá, hogy szép volt. Este mindig bejön, figyelmeskedik s néha sokáig elüldögél a szobámban. A papírgyári .tisztviselőkről beszél, meg az állomásfönök ékről, a léiknek öt gyerekük van. Ma holnap elutazna, holnapután már elfelejteném s azt hiszem, ő is engem. De azért kitöltjük egymás napjait S ezért hálásak vagyunk egymásnak. Esti hőmérsékletem állandóan 37.3— 27.5. Félkilót fogytam is két heti ttt-1 oldalára, gyomrára, úgy hogy már kar«javai nem tudott védekezni. — Micsoda? — gondolta. Nem sápadt meg, csak elvörösödött. Rikkantott egyet-egyet. Majd dulakodni kezdett hatalmas, felocsúdó paraszt-testével, melyet sohasem edzett, de most mégis szörnyen erősnek bizonyult Birkózott a könyvekkel, odatartva acélhordóit, vasgerincét a feléje csúszó, mindig inkább közeledő alattomos áradatnak. — Hő — szólt, mint a lónak — hő. Egy darabig bírta. Akikor azonban egy könyv — nem is nagy — kibillentette egyensúlyából, a létráról lerántödott, hányát vágódott a földön. A könyvtár, amint megrántotta, az öt méter magas állvánnyal rázuhant. Siiketitő lármával záporoztak a könyvek, a vastagok bufíogtak, a vékonyak tréfásan' buffantak, a gyémánt kiadások szinte csöpörögtek. Egy-egy levél zizzent. Mint zápor után a megrebbenő faiombok. Aztán csönd lett. István ott hevert a padlón. Egy Encyclopedia, az acélsapkával kettérepesztette koponyáját. Az erősebb volt, mint ő. létem óta, étvágyam bizony elég gyenge. A hangom azért tiszta s csak nagyritkán köhögök. Nagyon jó zongora áll a társalgóban. Uj. Turin! gyártmány. Még eddig nem hallottam, hogy valaki játszott volna rajta. Úgy szeretnék egyszer leülni és játszani, eljátszani mindazt, amit tudtam, amit tanultam. Persze, csak kíséreteket tudok játszani... de én dudolgatnék is hozjzá. Talán dudolgatni csak szabad. Különben se hallja meg Nagy tanár ur, a gégespecialista, ha én itt Sorrentóban halkan énekelgetek. Csak egészen halkan, sejtésesen, hogy jobban el tudjam képzelni ae órák és a próbák szépségét és lázas gyönyörűségét. .. Emlékek... Néha úgy megrohannak, mint vijjogó fecskék az erkély párkányát Lehunyom a szemem. lng,e beszél. Nem hallom. A József-köruton megyek, még semmi bajom sincsen, kezemben a második kötet Siebel s gyanútlanul fordulok be a sötét kapualjba. Ilona néni egészen , zavart, néhány elismerő sort szeretne a lapban... »Kedves szerkesztő ur...« Ekkor látom először Kálmánt. Ilona néni mint tehetséges tanítványt mutat be s már mindjárt én is következem. Egy- egyszerű Grieg-dalt kell énekelnem, de érzem, hogy mindenemet odaadtam ebben a dalban. Kálmán lelkesedik. Még, még! Brahms következik, majd Hugo Wolff. »Nem ilyesmi kell magának — rajongott Kálmán — nem bel canto, hanem Wagner vagy Richard Strauss. Dráma! A hangjában csupa sötét nyugr talanság és feszítő izgalom.« Kálmán felfedezett Arcom égett s emlékszem, annyira boldog és különösen izgatott voltam, hogy' az előszoba zöldliályogos tükrében nem ismertem magamra. És hogy torlódtak azután az események. Zengő kritika a vizsgaelőadásról, őszrízel Szabóné iskolája, az Andrássyuton, hosszas Wagner-tanulmányok, első hangverseny a budai Vigadóban, Szédítő siker, próbaéneklés az Operában, az igazgató megrázza a kezemet, szerződés, a Pillangó kisasszony próbái és... Csupa bók, csupa csodálat hull mindennap elém, az álomszerű boidogságk a mo&lygőian kétkedő önbizalom duzzad, dáridózik bennem. Hódítások, elismerések, jósolgatások... Minden beteljesedik, az álom ,a valóságba helyeződött. Képzeletem, már nem kalandozik messzire, hiszen valóra válnak a titkon vágyott álmok. Kálmán megírta, hogy azok közé a tehetségek közé tartozom, akik évtizedekig váratnak magúiéra. S azután... Elnémultam. Már három hónapja. De erről nem tudok imi, már most is köaynyes a szemem s alig látom betűimet. Aztán késő is van már, le kell feküdnöm, hisizen megakarok gyógyulni... Ismét énekelni. Március 1 Mindennap készülök átmenni Nápolyba, de oly nehezen határozom magam el az útra. A villamos s a vonat nagyon fárasztó, a hajótól meg félek. Inge ugyan velem szeretne jönni, de én nem akarom. Felesleges. Főleg! a betegségem miatt mennék valami Labriola doktorhoz, akihez Nagy tanár ur utasított s akinek levelet is irf. Kiváncsi vagyok, mit szól majd Labriola doktor a betegségemhez; Arra is kiváncsi lennék, mit irhát a pesti tanár nápolyi kollégájának. Már annyiszor felszerettem volna tépni a küldött levelet, de valahogy elfojtottam kíváncsiságomat. Talán csak megtudom valamikor. Tegnap este egy fiatal lengyel ur zongorázott a társalgóban. Javarészt ismeretlen dolgokat, mindössze két Chopin nocturne-1 ismertem meg. Játéka egyszerű, naiv, olykor mosolyrakésztető. Nagyon eredeti. Azt hiszem, zeneszerző lehet. Inge persze elkotyogta, hogy operaénekesnő vagyok, mire többen kérlelni kezdtek, hogy énekeljek valamit. A kis lengyel ajánlkozott a kíséretre s> már indulóban volt, hogy néhány partitúrát hozzon a szobájából, de én keményen, határozottan mondtam; — Nem- lehet. Nem szfabad. Jóllehet erélyes volt a hangom, a lengyel szívósan tovább kérlelt. Van Wíagner is nála vagy Puccini, akit egyébként nem nagyon kedvel — megráztam a fejem. S bárhogyan is küzdöttem magammal, könnyest lett a szednem, mint mindig, ha énekről van szó. Erre ő elnémult és isimét leült a zongorák ősz. Az Ar.yéginből játszott valamit. Nem tudtam .tovább ott maradni. Bejöttem a szobámba és lezártam magam után az ajtót. Mikor Inge kopogott, azt feleltem, hogy már lefeküdtem. Esd hőmérsékletem 37.4 volt. Március 4 Ma jött végre levél Kálmántól. Elég bőven beszámol az utolsó hetek zenei eseményeiről, főleg az Operáról. Néhány kritikát is mellékelt, az egyikben szokatlan melegséggel ír D. Irma hangversenyéről. Tudom, hogy jól ismeri Irmát s azt is1 tudom, hogy nem sokra értékeli a hangját, honnan hát egyszerre ez azj ömlengő kritika? Nem nehéz kitalálni, no de azért féltékenynek lenni mégsem érdemes. A levélben különben rólam csak az utolsó sorokban van szó. Hogy vagyok, mit csinálok? —I kérdi sablónos rövidséggel és unalommal. Érzem és tudom, hogy ő sohasem gondol az én lelkemben vájkálo keserűségekre és fájdalmakra. Távol vagyok tőle. elfelejtette mái a hangom, talán arcvonásaimat is' elfeledte. ö sohasem éli magát bele az én helyzetembe: némának denni, sohasem énekelni, sohasem énekelni!! Elfelejtette volna már, hogy az ének az én életcélom? Hiszen ő tette azzá. Vagy talán lemondott már rólam, nem bízik, már többé bennem, hogy visszanyerem hangom régi fényét és erejét? Már bizonyos abban, hogy sohasem fogom beváltani azt, amit Ígértem? Vártam a levelét, a biztatását, a vigasztalását, a törhetetlen hitét. Milyen üres ez. a levél! Ő sem törődik már velem s akik törődnek, azok isi csak az egészségemmel törődnek, de a tnüyésizetemmel... Valahogy úgy érzem, hogy Kálmán, mint énekesnőt már teljesen elejtett, mint nő pedig' sohasem voltam rá különös hatással. Irina bizonyosan több sikert ért el mindkét tekintetben. Inge is levelet kapott ma férjétől. Csupa aggódás és gyöngédség muzsikál a levéd minden sorában. Pedig lege tulajdonképpen nem is beteg, csupán férje félti a szeszélyes északi tavasától . Ma többet köhögök. Lehet hogy a szeles idő ennek az oka. Lázam aia 37.3. Március 7 Ma végre lent voltam Nápolyban. Villamoson mentem, mert a tenger már pár napja nyugtalan. Kissé furcsa volt a város a sorrentói csend után, a viai Roma nyüzsgése és kacagóa lármája' izgatott és elevenné tett Az állomásról egyenesen Labriola doktorhoz mentem, de a szobalány' azjt mondta, hogy csak délután rendel. A délelőttöt a Villa Communale-ban töltöttem s bementem az aquáriumba. Mégis csak jó lett volna ingét is elhozni, a várás nagyon fárasztó és idegesítő volt igy1 egyedül. Sokat köhécseltem, valószí-; nüleg az izgalomtól és a változott leve-, gőtől. Végre délután lett Én voltam aiz első beteg, aki leült a váróseobában. Giacomo Labriola elég fiatalnak látszik, pedig már ’tanár az egyetemen. Szemüveges és haja lobogós, mint valami szerződésnélküli tenoristáé. Mikor megmondtam ,hogy kitől hozom a levelet, felvidult,’ elmondta összes em-í lékeit, amelyet pesti kollégájával töltött a kongresszusokon. — Legutóbb Baselben voltunk együtt. A kongresszuson nem voltunk egy véleményen, két ellentétes nézetet kép-! viseltünk, de a jelen esetben, ugyhiszem, nem lesz) ■ véleményeltérés közöttünk. Elolvasta a levelet, majd pajkos mosollyal kérdezte; — Szóval ön a pesti Opera remény-1 sége? Bosszankodva tiltakoztam, ö csafr tovább mosolygott. ■—•' A levélben ez áll és nekem el kell hinnem, amit a kollégám állít Azután a vizsgálat következett Reflektor, gégetükör, nyelvkihuzás,' akárcsak Pesten. Mindenre azt mondta: »Nagyon jó.« Majd kérdésekkel ostromolt. Köhögés, köpet, láz, izzadás; rekedtség?... Végül a' tüdőmet is végigkopogtatta és végighallgatta. Közben helyeselt és biztatgatott. , — Mikor szabad énekelnem? —• kérdeztem hirtelen és türelmetlenül. — Nem szabad! Szó se róla! — mondta ő megváltozott arccal s erélyes hangon,' aztán kissé barátságosabban hozzátette: — Majd később... ha teljesen rendben lesz, de erről még korai beszélni. Azután megdicsért, hogy milyen jól beszélek olaszul, majd bucsuzásnál .gyerekesen megpaskolta a tenyerem. — Tanuljon meg mosolyogni itt nálunk, kisasszony. Mosolyogni és vidáman élni. Higyje el, az élet fontosabb a művészetnél . Mikor leértem az uccára, ismét az a csalódás-érzés kerített hatalmába, ami Kálmán levelének olvasása, után. Semmi biztatást Érzem, hogy ő sem bízik a gyógyulásomban s abban, hogy ismét énekelhetek. Mosolygásról beszélt, mert tudja, hogy nincs okom mosolyogni. Milyen keserű mindezt átérteni. Mikor hazaértem 37.6-ot mértem. Semmit se tudtam enni. Inge mohón faggatott és sietve, felületesen vigasztalgatott. Nagyon fáradt vagyok. Má/fius 10 Ma aggódó levelet kaptam szüleimtől, mert már tíz napja semmi htí rólam. Ligylátszik, utolsóelőtti levelem elveszett, az utűlrfó pedig még nem érkezett . meg. Csupa biztatást küldök haza, ha már magam nem kapok. A lázakat letagadom s kitűnő közérzetről számolok be. Miért hazüdozom? Mert Sorrentoi napló írta: Szenteleky Kornél Február 25
