Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)

1926-04-04 / 93. szám

MAGYAR GONDOK Motto: »Divide et impera.« Elöljáró beszéd A vajdasági magyarság körében, helyesebbel) néhány vehető körben, három esztendővel ezelőtt vetődött fel egy a magyar nemzeti kisebb­ségi jogokat strázsáló, önálló folyó­irat • megindítása. Ez a gondolat, amely sürgető szükségletet lett vol­na hivatva elősegíteni, talán mondani sem kell, hogy fehér asztalnál ki­­fmidáit örök-terv, dugaba dőlt szán­­dóik1 maradit. Ne keressünk bűnbakot, ne akar­junk tápot adni a folytonos készen­létben álló kirobbanás feszültségé­nek, hanem elégedjünk meg azzal a megállapítással, amely tényként' sürgeti a kisebbségi jogok hatha­tós védelmét és a kisebbségi köte­lességek hasonló arányban való tel­jesítését. Legyünk tisztában panaszaink­kal, sérelmeinkkel, kifogásaink hosszú sorának . jogosultságával és mérlegeljük a politikai realitások szigorú és állandó szernmeltartásá­­val, hogy mit kérhetünk, mit vár­hatunk és mit várhatunk el. Adjuk tudtára mindenkinek, akit illet, hogy a vajdasági magyarság típusa távolról sem akar 1926-ba beinkamálódott Miihriades Eupa­­tor lenni, nem arrogál magának megkülönböztetett helyzetet, nem zsonglőrködik fölénnyel. Tegyük azonban közhírré ezzel egyidejű­leg ; azt is, hogy az ország értékes tartományának magasrangu népe vagyunk, amely versenytálló akár politikai érettség, akár gazdasági kiválóság egzamenjéről van szó. 1926 április 4. BACSMEGYEI NAPLÓ lomásáJioz: a magyar sajtóhoz. A magyar sajtó volt az egyedüli bázis, amelyre bizton és bátran tá­maszkodhatott a vajdasági magyar­ság és minden huszonnégy órában négyszemközt diskurálbatott cl önmagával.' A sajtóban hűséges tol ni ácsoló fa falált, barátra, bástyára és minden viharral dacolni« tudó és akaró vitorlásra. A sajtó mun­kája az egyedüli iránytű, cligazo­­dási pont és felhasználható védő, minden körülmények közöt.t. # Ezeken a hasábokon az esztendők sorain végig, változatlan kitartás­sal követték egymást! az ide­­torló sérelmek, válogatás nél­kül és minden mellékszem­­pontra való tekintet nélkül. Es ha volt vetés és ha végigszaladt a jogfosztások boronája a vajdasági magyarságon, hát legyen ' aratás is, amely összegyűjti a magyar gondok gyűjteményét. Ez a most 11. oldal. induló rovat nem akar politikát dik­tálni, irányt jelölni és kommentálni. Ez a rovat föl akarja sorolni a bi­tangjába tévedt és gazzal felezett dzsungel minden salakját, hogy a magyar gondokról tudomást ve­gyen mindenki, akinek szivén fek­szik a kisebbségi sors szürke hét­köznapjainak becsületes restaurá­­' lasa. Ez a rovat mindenkinek szól, aki figyelemmel kiváltja kitüntetni vajdasági magyarságot, hét esz­tendősre fclcsepcrcdctt gondjává egyetemben. A magyar gondoknak ez (a sorozatos vallomása -arról a magyarságról fog készülni hétről hétre, amelyet Brazilia gyilkos fa­­zendáira ' deportált mostoha sorsa és amelyről tudomást venni soha­sem sietett az cgymásratalálás építő gondolata. És most megkezdődhetik a hús­véti magyar gyónás. Mesterházy Ambrus OK KEI J EN Irta: Baedeker 1. Amikor a magyar gondok cso­korba kötésére gondoltam, főkép­pen és elsősorban az a meggondo­lás és tapasztalat vezetett, hogy tisztitó hatással, homályok elosz­latásának következményével fog együtt járni az a gyűjtemény, amely a vajdasági magyar panaszok for­rásának indul. Nekünk nemcsak politikai sérel­meink vannak. Sót. Legkevésbbé ilyenek. Kulturális, gazdasági és közoktatási téren a kisebbségi sors hét esztendeje jól felszerelt glédába állította a súrlódási pontokat, egy táborba terelte az egyformán nyo­masztó sérelmeket, de megfeledke­zett egy akolba terelni a sérelmek szenvedő alanyait. 2, Tudjuk-e vájjon, hogy a vajda­sági magyarságnak rni a kívánsága és miben fejeződik ki állampolgári óhajainak összessége? Nem. Min­denki tudni véli, mindenki jobban és precízebben próbálja kifejezés masszájába gyúrni, anélkül, hogy egységes megállapodásnak még csak kísérlete is történt volna a múltban és jelenben. Politikai pár­tok és parlamenti frakciók már igen sokszor fölvetették a konkreti­zált magyar panaszokkal szemben való kíváncsiságukat, anélkül, hogy arra bárki részéről is komoly for­mában választ és kielégítő felele­tet kaptak volna. Miért? Igen egy­szerű. Anélkül, hogy túlságosan biz-nánk a hipotézisek eredményé­ben, tételezzünk fel, előlegezett bizalom alapján, minden pártban annyi jóakaratot és jószándékot, hogy könnyíteni szeretne a kisebbség helyzetén: vájjon határozottan gondoskodott-e a sok bába közül valamelyik arról, hogy tolmácsolja a néma gyerek panaszát az érdek­lődőknek. 3. Es ennél a pontnál eljutottunk S PPlitifcu körforgás egyetlen ál-A Rue Amsterdam 50. szám előtt megállt egy elegáns fogat (akkor, a múlt század közepén a Rothschildok se jártak autón), s egy előkelő kül­sejű úriember szállott ki belőle, aki gyors léptekkel sietett föl a házba, a második emeletre, -a beteg költő lakásába. Kis kövér nő nyitott ajtót neki. A vendég bemutatkozott, s Matild asszony, a 19. század leghosszabb hajú hölgye, összecsapta feje fölött a kezét s mint a szélvész rohant be a matrácsirjában szenvedő költő­höz. — Mit gondolsz, Henri, ki van itt? Végre egy valamirevaló vendég! Ha Balzac, Liszt, George Sand, Musset vagy Laube jöttek látogató­ba hozzá, a vastag nő nem örült ve­lük. Máj dnem analfabéta volt, közöm­bös az irodalom iránt, az urának egyetlen versét se olvasta s az Írást a képzelhető legnagyobb időveszte­ségnek tartotta. — Vájjon ki? — kérdezte erőtlen hangon a beteg. Ekkorra már bent is termett a szobában a vendég, akit a költő egyetlen szemének a barátságos, de mégis szomorú villanásával köszön­tött. A másik már régen le volt csukva. — Isten hozta Felségedet! — mo­solygott a mozdulatlanul fekvő költő. A látogató gyöngéden megszór! tóttá a betegnek az ágyról lecsün­gő hala vány finom kezét s a fejét csóválva mondta: — Javíthatatlan! Most is guriyO' lódik . . . — A gúny nem önnek szól, báró, hanem a többi Felségeknek. Az ön trónja, amely a Pénz hatalmára van építve, örökre biztos. A többieké, láthatta Louis Philippe esetében, csak a legközelebbi forradalom fel­mondási idejéig szilárd. Az ön cége az igazi királyi Ház. Hiszen négy országban uralkodik. (Akkor a íjagy bankárdinasztiá­­nak még Németországban is volt ekszpoziturája.) Egy kézlegyintés volt az egész felelet. S aztán kérdezte: — Hogy van. dicső poétám? — Mondja, kedves báró, lehet valaki boldog, akinek ilyen kövér a felesége? — Borzasztó ember! — sipította Matild, kiszaladt és becsapta maga után az ajtót, A jó nő nem értette a tréfát, a költő pedig kesernyés bangón möndtád . _ s —1 Láthatja, uram. Ilyen a beteg­­ápolóm. A báró leült a költő ágya szélére. — Furcsa emberek ezek a poé­ták — mondta . — Egyik bolondab­bal nősül, mint a másik, Goethe is, a nagy bölcsességig, bolond volt eb­ben a kérdésben. A költő. — Kedves báró, ön való­színűleg azt fogja hinni, hogy elbi zakodott vagyok, de hát mit gondol, házasodhatunk mi okosan? Ha Goethe vagy az1 ön legalázatosabb szolgája a legtehetségesebb nőt vesszük is feleségül, az se állott volna sokkal közelebb hozzánk, mint a hausbacken Christiane vagy az én léha Matildom. Egy hozzánk hasonló nagy magyar költő is ilyen­formán nősült. Ö pedig urilányt vett el s később erről is kiderült, hogy épp oly távol állott Petőfitől, mint Christiane a Faust költőjétől vagy az én kövérkém tőlem. A költő legokosabban cselekszik, ha nem házasodik. De most. már, legalább (rámnézve, mindégé . . . Igazán szép, hogy meglátogatott, édes bá­ró. Nem is reméltem, hogy még egyszer »famillionär« leszünk egy­mással ... A legtöbb ember feléje se néz a betegnek, elhagyja őt s ad acta teszi, mint egy írást, amely­nek már nincs semmi értéke, se ér­dekessége. Tudja-e, hogy sokkal több látogatást kapok Ausztriából és Németországból, mint szeretett Párisomból? A bécsiek, berliniekés müncheniek, ha Parisban megfor­duljak hozzám |s (benézned — a szenzáció kedvéért, hogy hirt vi­hessenek haza, mentül riasztóbbat, a haldokló költőről. Ellenben itteni barátaim, akikkel valaha a Cercle Valois-ban s a Montmartre mulatói­ban pajtáskodtam, akiknek a hápogó verseit harmóniára keltettem s a döcögő prózáját olvashatóvá simí­tottam, akiknek az Írásait újságok­ban és folyóiratokban elhelyeztem, azok csúfosan elhagytak. Már nin­csen szükségük rám. Annál jobban hat meg, hogy ön, a pénzkirály, fölkeresett szomorú haldoklásom­ban. A báró. — Eljöttem, mert kedve­lem önti, Heine s mert hálával gon­dolok vissza, hányszor mulattatott az elmésségeivel, amelyek akkor is tetszettek nekem, amikor az én ro­vásomra készültek ... És azlíán be akartam bizonyítani, hogy nincs igaza az ön megboldogult ellensé­gének, Bőmének, aki szerint a gaz­dagság gyorsabban keményíti meg á szivet, mint forró viz ;a főj ást. Én már rég vagyok gazdag, az öreg­apám is az volt s a1 szív.em1 még mindig nem kemény. A költő. — Téved, báró. Bőmé­nek igaza volt. Ö a mondását a meg­gazdagodottakra értette. Aki gaz­dagnak születik, annakl épp olyan jó szive lehet mint akármelyik szegény­nek, akinek rendesen hivatalból jó a szive ... És aztán ön — unberufen! — olyan nagyon gazdag, hogy ha nem lenne jószivii, az. kolosszális botrány volna... Mit csinálnak az adósai? A báró. — Köszönöm, jól vannak. A legközelebbi forradalomig. Tudja, én csak országoknak és uralkodók­nak adok pénzt kölcsön. A költő. — Ezért uralkodik orszá­gok és fejedelmek fölött. A báró. — Hjali, a nevvus rerum... Valóban,énésa házam nem vagyunk éppen jelentéktelen tényezők. Sőt — A költő. — Igenis, sőt. Tudja, mit gondolok? A báró. — Bizonyosan valami szel­lemességet. A költő. — Óh, nem. Zum Teufel ist der Spiritus! Már nem vagyok szellemes. Ha az ember oly kínokat áll ki mint én, akkor csütörtököt mond az az esprit gaulois, amellyel a csodás Természet az én németzsidó fejemet kitüntette, s tnár-már auy­­nyira meghülyültem, hogy, ha nem volnék fekvőbeteg, bátran vállal­nék miniszteri tárcát valamelyik né­met állam kormányában. Nem, báró ur, nem gondoltam . és nem mondok elmésséget, csak égy megfigyelést. Azt hiszem, ezen a szűk helyen, amelyen az ágyam áll s amely abban a ki­tüntetésben részesül, hogy a leg­gazdagabb zsi ■—, akarom mondani: a leggazdagabb francia a szélére ült, ezen a picurka helyen Paris két leg­érdekesebb embere foglal helyet. A báró. — No, no. A költő. — Engedelmével, igen. Két fejedelem. Az ön kivételessége egészen vitázhatatlan. ön hatalma­sabb mint jeles versenytársa III. Napoleon. Hol lesz ő, mikor ön vagy iaz utódja még mindi királyai lesznek a pénzpicnak, a börzének, a hitel­életnek, a kereskedelemnek és nagy­iparnak? Cserélne ön a császárra]? ,4 báró: — Csak nem bolondultam meg! .4 költő. — No látja!... — S ami engem illet, én most kissé hanyatló­ban vagyok. De majd meglátja, hogy ha meghaltam, kinek a sírját látogatják többen, az enyémet vagy a Hugó-ét? Alig várom, hogy meg­haljak. A báró. — Könnyű Magának. Biz­tos a halhatatlansága. 4 költő. — Óh, éri nem siettetem. Ha nem szenvednék ily szörnyű kí­nokat. akkor kedvem volna még élni. Óh, Istenem, hiszen úgy szere­tem az életet, a művészetet, a költé­szetet, a nőket! S igy elzárva lenni tőlük! A báró. — Legjobban fáj önnek persze, hogy a nők — A költő. — Óh, ne higyje! Csak abban a sorrendben hiányzanak ne­kem, ahogy a többi szépségekkel fölsoroltam őket... Olyan vagyok ebben a tekintetben, mint a skót ki­rályné: jobb a híremnél... Óh, sze­retteim a nőiket. Hogyne? Melyik költő nem szereti őket? Hiszen ők inkább a miéink, mint bárkiéi. De nem voltam velük szemben soha lel­kiismeretlen. Ártatlan szüzet soha el nem csábítottam, asszonyt az urátói soha el nem szerettem. Nem voltam egyetlen nőnek sem se az első se az utolsó szerelme. A báró. — Örömmel hallom. Kü­lönben is köztudomású, hogy a fele­ségét nem szerelemből, hanem lova­giasságból vette el. .4 költő. — Igen. Tiz é-\ig ’éltünk együtt minden áldás nélkül. De ami-

Next

/
Thumbnails
Contents