Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-25 / 113. szám
Az öngyilkos Nem kell az élet. Száraz és ízetlen. S oly drága. És én mindig ráfizettem. Hol ágyat véltem lelni: tört vetett. Én kerestem őt. Ö meg kergetett. Minek imádjam azt a zord csodát, mely korbácscsal szelíd arcomba vág! A végén mindég ellenünkre kelnek, az ilyen nagy, egyoldalú szereiméit. A b'rokverseny is csak addig áll, amíg az ököl célpontot talál! De én már nem vagyok sem ok, se cél. Régi helyemre visszahajt a szél. Hogy hol van az: néhány perc s megtudom Hagyjatok békén mennem az utón! 1926. március 31, SOMLYÓ ZOLTÁN Színházi kistükör Feeencz Ferdinand és Dario Nicodehii Shaw az inkognitóról 1913-ban, a bécsi Burgtheaterben bemutatták Dari-o Nicodeminek »Bóbita« citnü drámáját. Erről e bemutatóról, melyén annak idején az udvar is résztvett, az olasz dráma író most megírja az emlékeit, a Corriere della Serában: • — Az első előadásra bejelentette megjelenését Ferenc Ferdinand trónörökös, a szarajevói áldozat és Károly főherceg, a későbbi osztrák, császár s magyar király. Ezt nyomban közölte velem a színház igazgatója. Értésemre adta, bogy ha a felvonások végén a közönség a lámpák elé szólít, előbb bálidé kell meghajolnom, az udvari páholy felé,, hol Ferenc Ferdinand főherceg ül, aztán jobb felé, a földszinti páholy felé, hol Károly főherceg ül és végül szembe, ahol valószínűleg a közönség fog ülni. Azt mondtam, hogy megértettem, de az igazgató' nyugtalankodott. Főpróbát tartóit a meghajolásból. Két egymás mellé tett szék jelezte a függöny-nyilast; melyen ki kell lépnem. Baloldalt egy szekrény a főherceg páholyát, jobboldalt egy állvány, a másik főherceg páholyát s szemben egy ágy E nézőteret. Az igazgató szertartásosan hajlongott bal felé, kissé könnyedebben jobb felé, majd egész könnyedén hajtotta meg magát az elképzelt közönség felé fordulva. — Azon az estén, a nézőtér ragyogott. Csak Párisban láttam ilyen házat. Egy pillanatra kikukucskáltam a függönyön, de az igazgató úgy követett, mint valami detektív az áldozatát, nyomban elvont onnan. Egyszerre elnémult a telt ház jellegzetes zsongása. Mély csönd borult rá. Belépett Ferenc Ferdinánd trónörökös, Tüstént felgörklült a függöny. Az első föl vonás után nem hívtak, de annál inkább tapsoltak a második után. Szolgák lebbentettók fel számomra a függönyrészt s én a nézőtér eié léptem. Ép megakartam hajolni bal felé, mikor a függöny mögött két izmos kar megragadta derekamat s mélyen meggörbítette hátgerincemet. Majdnem a földig hajoltam. De azután az Izmos kar elengedett s a szembe levő szegény közönséget úgy üdvözölhettem, ahogy akartam. Ferenc Ferdinand trónörökös nem tapsolt, nem mosolygott, szeme se rebbent. Kemény arcát tenyerébe hajtotta, szomorúan, nem tudni, min töprengett. Kis sötét szeme, mely sápadt arcába süppedt, meredten tekintett a levegőbe. Bernard Shaw azon panaszkodik egy újságírónak, ki meginterjúvolja, hogy sohasem, maradhat inkognitóban. Tragikus sors. A hírneves drámaírói évtizedeken át küzdött jsért, hogy ffiögismartssse magit s novet szere»Aljas üzelmek Mitrofán úrral írta: Mikes Flóris t. Nagyon szaporán zengett a serleg e hóbortos ábrázat mentén abban a világban, dalárdisták és nyomdászok között, május elsején, a. kulturszakosztály kebelében, fehér szallag nyillott a lányok glancos kontyában és egy árva, árva oleánder, kint, nem tudta mitévő legyen egy zöld dézsában. Mitrofán ur körül sompolygott az éjszaka, melynek kék sötétjébe sárga árnyakat hullajtottak a lámpások s a fejére, pompás frizurájába éretlen szirmokat szórt a fák lombja, a lampionok közül, hol vidám bogarak hintáztak, á ja léghajó. Valamelyik pohárnál akkor MjtrofáS- novics ur ki nyújtózott, hátravetette magát és az asztal szélébe kapaszkodott, a Zene elhallgatott, az ég egy árnyalattal kivilágosodott, néhány asszony félreszaladt megigazítani a harisnyakötőjét és Mitrofán ur nagyot sóhajtott. Lengedeztek vékony zászlórudak a cineogó tavaszi szélben. Béke, ez a papírmasé cpoha, címzetes boldogság, szelíd állóvíz, amely elúszott. Rá tapsolt a prímás tükrös koponyájára és megrendelte, a Marseillai.set. A legjobb szabadkai cigány volt az, aki mindig húzott a muiikásdalárdálioz. Szembe babám, ha szeretsz, mondotta és leíricskázovt egy katicabogarat a szőke Sajlóné válláról. Nagyon akart; a szerelmet Mitrofán ur, mindig, és azt hitte, hogy reggelre nagy álomra ébredünk, hogy ctíoda! És az ő szónoklata tarthat, a szertelenségig, a kiíóditott földtengelyen és minden repülő égtömbökön köröskörül, és felmelegszik ez a májusi éjszaka, örökké. Minden együtt, amit szeretett, ott lubickolt az ő nagy szivében, ezeken a sok pohár borokon és vad érzelmeit pezsgővé rázta össze csárdások, kólók és; valcerek hajkurászásában. Azt kurjongatta, hogy odaadnám a fejemet tetejestül ezért a barnáért. Hogy nem lesz az mindig úgy, ahogy. Hogy miénk lesz a jövő. Hogy sohase haiunk meg. De ha meghalok, a sironira piros rózsát ültessél. Reggel Mitrofín ur úgy ment haza, mint egy szomorú kárvallott és felvette a szürke gúnyáját. 2. Milánóban egy förtelmes nőszeméllyel élte végig a háborús teleket, egy szemétdombon függő girhes emeleten, korhadt deszkák, fekete lepedők és mocskosarcu kölykök között, a pompózus temető közelében. Annyi macska nincs a világon, mint itt és úgy éheztek, de úgy, mint az emberek. A csendőrök gyakran taszították ide-oda Mitrofán urat, míg ki nem üzemelte legpraktikusabb nemzetiségét és állampolgárságát, mit felvett magára aznap, mint egy esőköpenyt Pedig megbánta hamar és sokszorra ezt a szoritó menedéket s néha kívánkozott az aipini csapatokkal elmenni havasigyopárt szedni a frontokon. Az a hl/, ami lebegett a fagyos levegő közűit, a köves tömbök között, a surlódva Dzko'ó népség között, az elhajított Mitrofán urnák bízsergette a sin'vét és egyszer elnyúlt egy márványtrotoiron. KizsebeUék tizennyolc liráját, mit a nőszemély táíogó istencsapásának megengesztelésére szánt, a honossági okmányát nyakábaíüzüék, mint egy szalvétát. A vezérkari főnők ekkor, citrom*. mai kínálta meg, amelyből, mikor kihasította, vér csurgott s utána ő lecs szott íí diszes kocsibakról, a pápához vezető nt szőnyegére, mely puha volt női hajak ruganyos párnájától. Fekete kerek kenyerek gurultak körülötte, de neki nem kellett és a szalvaládé koszorúkat egy üvegszemü angyal tokájába akasztotta nyakéknek. Néhány varrótűt talált elszórva a hajban , etteket összeszedte s a kezében osztódás utján szaporodásnak indultak. Ráeszmélt az egyetlen' kötelességére és az egyetlen, el nem csúsztatható alkalomra, mint hivatott fia Pá apostolnak: Meg kell foltozni a világot. Mert szabómesterségre adta őt törvénytelen anyja, kegyeletből az apa rokonszakmája iránt. De megjelent glóriáo fejjel a szent a falon. Fehér márvány a fal és rajta csokoládé táblákban: egy szent, égj- angyal, egy szent, egy pápa, egy madonna, egy megváltó, egy szent, egy hitvalló, szentek, .latrok, mártírok, fejedelmek, súlyosan és alattuk hajladozva vonult roskadó asszonyok sompolygó serege. Boldog Mitrofán az ő nagy lélegzetével kifordította tenyerét és- lábuk e!é szórta a varrótűket. Talpraálltak a varrótűk, belőlük kivetkőztek apró éu keserű emberek: egy katona egy kubikos egy katona egy kubikos egy katona egy kubikos — ezeket kézeníogták a 'barnaruhás asszonyok és kivonultak Róma. kapuján. A világ szabója megéhezett s nyúlt a hempergő angyal szalvaládé nyaklánca után, A szalvaládé felrobbant, bomba volt és füst, dörgés, láng, ima közben pernyévé porlott a márványpalota, a csokoládé, a glória, a kábitó lágy szőnyeg^ Mitrofánnak fájt a válla és! vérzett a szája s ébredezés közben még ezt gondolta: Megmondom a királynak, hogy egy szál havasi gyopárt se talál tanú 3. Kevély kötélhuzók csapata a tenger partján, virágos, füstölő automobilok, zsirosruhás karabinierik fújták a győzelmi dalt: ó ifjúság, ö ifjúság, ó szépség tavasza! A kulcsok dörögtek a vezér zsebében, ahogy lépkedett zömökén, a menet présében, miből kopasz tarkója alighogy kilátszott. Mitrofán mámorosán hágdalt a vezér sarka nyomában, vitte kezében a nehéz jelvényt, ő volt a, legfanatikusabb vesszőkötegvitéz, agyában ordított a bánat és az öntuáaílanság, így lejtett volna hegycsúcsokon és lángnyeiveken át, kívánva minden élő vérefolyását, riadózott, ejja-ejja-allalázott, ó ifjúság, ó Ifjúság, ó szépség tavasza, ó bárd, te született ereklye! Miközben törölte a homlokát és nyelte a vezér igéit, egy sóshalas hordón, lábuk alatt fetrengtek a jövevények, kik szennyes borostát viseltek a szkjukon, tetves ingükben elhozták tüzes lelkűket, a mocsárvizes külvárosokból, a penészes hálóalmokból, a körmönkoppintott gvártesívérségekből, Mitrofán észrevette, hogy piszokpépbea mindjárt egyberagad a tömeg, — tölcsért csinált a tenyeréből s Ordítva súgta a vezérnek: Meg kell íösdetai az. emberiséget Adj ki parancsot általános fürdésié Adj levegőt tiszta vizet golyesót tavaszt Riadtan kapta e! a fejét a vezér, ujjával jelt adott bizonytalan irányban, Mitrofánt vitték már, kalimpáló végtagjaival a tömeg fölött, amely látta őt. 4. Az őrültekházábán második napon meglátogatta az a sirdogáló nőszemély, panucsban és megnővekedett .erkölcsökkel, továbbá a hajdani munkaadójának szelleme, aki megkonzerválódott szemrehányásait idézte a fouccal műhelyből s fejcsóválva duruzsolta, hogy íme mindatnaz üzelmek nem vezetetek jóra. Korbácsokat hozott egy szerzetes és patyolat vásznakat, hűvös litániákkal. miktől Mitrofán elfordult. Naphosszat bőgött, mikor valamely utou belopakodott hozzá egy proletár, aki üzemi tanácstag volt a vesszőköteg hajnala előtt. Délután rögtön hallgatásba kezdett Mitrofán és esíe három jó megmentőj ével, az uccukon végig, tárogató torokkal fújták, a város határáig is, a mindenre hatalmazó, hazug himnuszt: Ó ifjúság, ó ifjúság, ó szépség tavasza! 5. Mint megkínzott mártírt, megtért fiút, hivatott büszkeséget,-úgy fogadták a rokonai. Mindjárt első nap adtak neki húsz dinárt s másnap felnyílt a kecsegtető biztatások szerencsezsákja. Végrehajtó lehetsz, miniszter lehetsz, igazgató, tábornok, jegyző! — mondották neki, dédelgették, sürgették, éhesen. Mitrofán látott lelkeseket, látott álltokokat, hivőket, vakmerőket, gazdagodókat és buta cifranyomoruságokat, akik még nem akartak felhagyni minden reménnyel. Nem ériette a tiszteletet, amivel régidőkből élvemáradt társai néztek most rá és megijedt ettől. Régi nyája helyén szétvert, ijedt bárányokat talált. Minden szemből, hol a meleget kereste vissza, hódolat pislant felé s o rémülten nyomozott a helye után, mely örökre elsiklott talpa alól. Ürjzküs pillantások gyilkolták ott, ahol uj társakat keresett, ez a tuszkolás és visszariasztás tornája egy nagy mozdulatlanság fölött, egy ősi ájultság fölött, a kétségbaejtőeu lomba föld átkos hátán, kifullasžtotta és szédült lélekkel Mitrofán most előszűr gondolt utána: ..Hol is kezdődött ez és mi ez velem. Ki vagyok én és minek. S vájjon ki teszi ez aljasságokat, amit éltem és hogyan merészelte*. Mert ahogy elsuttyant kopottan és busán az emberek között,'Mitrofán ur érezte, hogy nem lesz többé ize a bornak, amit ő lekcrtyul s amikor gyöngyliáznyelü kését végighuzta a szivén, ott a szárazbabhéj halom tetején, nyugodtan konstatálta, hogy az ő élete után még sokáig ügyijein lesz tavasz. Az öngyilkosság azonban nem sikerült s ma Mitrofán ur, álnéven és másik ruhában, segédjegyző egy bánáti falúban, hír- szerint a békés emberek réme. ***¥'051 Aspirin tablettáinak Figyeljünk • kék-fehérpiros védjegyre! zen, de most bevallja az újságírónak, hogy milyen kellemetlen a dicsőség. Ha autót akar venni, reggeltűl-estig cseng a telefonja, egyszerre tiz cég ügynökei állnak ajtaja előtt, kapujában felsorakaznak a különböző gépkocsik, hogy próbálja ki őket. Ha híre futamodik, hogy elutazik valahová, fényképészek dandára áll lesben az állomáson, szerkesztők ostromolják, hogy lefoglalják megírandó cikkeit. Ha bármiféle családi ügye van,ellepik lakását a riporterek, az Adelphi Terraceban lehetetlen dolgozni, lehetetlen gondolkozni. Rabszolgája az ’ ügynökönek, közvetítőknek, szerkesztőknek, fényképészeknek. Nem bírja megőrizni inkognítóját a! most hetvenegy éves korában c égre szeretne egy- kicsikét ismeretlen is lenni.
