Bácsmegyei Napló, 1926. január (27. évfolyam, 1-30. szám)
1926-01-21 / 20. szám
BACSMEGYEI naplö 1926. január 21. 10. oldal. Jaj, azok a szülök . . . Irta : IUtj János A sárga gesztenyéken izzó aranyszínűket 'gyújtva csörgött végig a nap. Uríi most szólította meg először a kis kisasszonyt. Bátortalanul, friss tavaszi remegéssel, mintha *'gyönge virágot simogatna. — Már régen meg akartam ismerkedni kegyeddel, de sohasem találtam meg a kellő pillanatot. Már a télen a tánciskolában... Valami nagyon szépet akart mondani, de a szive a torkában dobolt. Csak nyelt nagyot, furcsát és. két szemével itta a kis kisasszony finom, kecses alakját. Csak egy libegő. bolond kis sóhaj tört utat a száján. — .Maga nagyon tetszik nekem! A kik kisasszony feje lecsuk lőtt a. mellére. Piros-parázslón nézte a tisztára söpöri korzót. Illatos és napfényes volt ez az őszi délelőtt, mintha ajándékul öntené magát az urfi és a kis kisasszony elé. Uríi és kis ksasszony is, szépen, tisztára, csinosra öltözötten lépdeltek egymás mellett. És beszéltek. Sok mindent. Reinegőn, tikkadt szájjal. Ami az eszükbe jutott- Csakhogy hallják az egymás hangját. Zengő, piros tavasz muzsikált a szivükben. Egyszerre csak rátévedt botorkáló izzó szavuk a szülőkre. Urfi. ahogy rajzolta, idesznésitette az édesapját, kis kisasszonynak elevenen a szeme elé állt egy nagyszerű. piros-pozsgás ur. jókedvű, gazdag, vidám, az urfi mamája pedig finom, törékeny, szelid mosolya kis uriasszeny. Magában el is szomorodott. Jaj. mit mondjon ő az apjáról meg az anyjáról. Kicsi snszte műhelyben gyötrődik az alacsony asztalka mellett a papa. Egy ideje már csak egy segéddel dolgozik. Apróka sötét műhely, egész nap kovácsolás, munka . . . Bátortalanul nézett fel az urfira. Kicsit remegöen, ijedt nagy könnyes szemmel. Hiszen jó. jé. az apja vette neki ezt a finom ruhát is, az a munkában sorvadó, lázas kis jó ember, dehát mégis csak suszter ... suszter... Jaj, min gyárt szétröppen ez a szó itt az illatos tavaszi zsongásban, urfiuak verődik, mint valami durva kő és szétf oszlik a szerelem aranyszárnyu pillangója, mintha lámpán perzselte volna meg a szárnyát. Pedig, nem szabad szegyein! bűn ez. szomorú, csúnya vétek, de mikor itt zsong, muzsikál a szerelem ezen a napfényes korzón, amely nem ismer mást. csak pompás, kiöltözött finom megjelenést, uriságot, előkelő illatot, bele kell abba pirulni, hogy valakinek a papája csak egyszerű, kérgeskezü suszter. Nini, itt ez az urfi. milyen büszkén lépdel mellette, hogy ég az arcán a gőg... Szép. csinos fiú. parázsos, kedves mosollyal a száján ... A kvs kisasszony szive nagyon hevesen kalapál, jaj, mi lesz ezzel a szegény kicsi szívvel, hogy vergődik. dobol, mint egy kalitkába zárt fogoly madár. Beszélnek még sok minderről. A kisasszonyára arcára ráfelhőzik a félelme. - Jaj, mi lesz. ha urfi megtudja. hogy csak kicsi suszter a pa rája. " - . ....... .... Hideg döbbenet fehéredbe á kiskisasszony arcára. A korzón, az egyik utcasaroknál egyszerre csak előkerül a papa. Mosolygón, vasárnapiasau kiöltözve lépdel. Vastag szivar a kezében, az ujján a gyűrű is régimódi, nagyköves. Jaj, kite kisasszony most menten elájul. Menekülni se lehet. Már ott állanak mind a ketten a kis ember előtt. A kisasszony arcán tüzel a szégyen. — Az édesapáin! — hebegi tikkadí szájjal. — Gedeon József cipészmester! — mondja a kis ember. Urfi is bemutatkozik. —■ Bertók György, vármegyei tisztviselő! A kis suszter megforgatja a szivart nagy, gyűrűs ujjal között. Lepergeti a hamut. — Bertók ... Bertók ... Ismerem én az édesapját, fiatal ur! Jó Vertek, a kerülő, a száutalp mellett ballagott, amelyen hatalmas vaddisznó feküdt. Biztatga-tta a lovacskát és az keményen feküdt a hámba, itt, a kaptatom A szán mögött Daun taposta a havat, az óriás termetű crdőfeliigyelö és amikor úgy látszott, hogy a lovacska elakad, , lódított egyet-egyet . a szánon. Zuztnarásak voltaié miiidaketteu s még a magas báránybőisapkájuk is elől. ahogy lélegzetük érte. A lovacskából meg csak úgy dőlt- a pára. Sikeres vadászatról tértek haza. Hónapokig lesték ezt a vadkant, amely sok kárt tett mindenfelé, de a ravasz, öreg állat mindenkor elkerülte őket. ma 'meg. amikor nem .is számítottak rá, a nagy hóval eléjük gurult a bestia á hegyoldalról, de olyan hirtelen-váratlanul, hogy egyszerre sütötték rája a puskájukat. Nem igen beszélgettek már a dologról, csa-k azon igyekeztek, hogy mielőbb fölérje.nek a dombhátra, mért már délutánra járt az idő. Onnan már gyerekjáték leereszkedni az alul fekvő Strázsra, ahol elszórtan állt néhány épület, az erdészek tanyája. Az alacsony- égbolton hófeiiiök gomolyogtak s körülöttük az ut mentén roskadtan álltak a fenyők. A hegyek fehér vonala szinte beieveszatt a rájuk görnyedő felhőkbe.. A Jeté ember nagyokat lihegett s a lovacska valóságos páraoszlopokat fújt. Ahogy a dombháthoz közeledtek, a .túloldalról . vidám cseugőszó hangzott feléjük. Vertek fölkapta a fejét — Alighanem Simon félügyelőék, szólt hátra Daunnak. — A csengőjükről gondolom. Annak a szeme kigyulladt erre, hatalmas teste megleaidült. zuzmarás szemöldöke izgatottan mozgott, . akár a káposztás-pille szárnya s egyszerre, mbit valami suhanó, aki csínyre készül, inekiieszült a szánnak és akkorát lódított rajta, hogy a lovacska majd leült ijedtében. És tolta, tolta a .nehéz szánt, a lovacska meg poroszkáini kezdett s néhány perc alatt fölértek a dombhátra. Daun szétnézett, azután hatalmasat kurjantott. — Hahó! Hahó! — És a havas dombok közt visszhangozva szállt a hangja. ■ Simooék szánja. már a közelben volt, lent az országúton s a fagyos levegőn át vidáman hangzott az asszony szava: — Maga: az. Dann? Hát hogy kerül, ide? Daun Vertekhez fordult. — Most már -nincs rám szükséget# mt? Csak tnenj szépen nyugodtan, én Simonékhoz ;üiö.kl komám az nekem! Együtt szolgáltunk a 3-a$ közösöknél! Nem a Bertók Pali, a- hivatalszolga a megyeházán? Urfi nyel egyet. A tekintete rásuhan a kis kisasszony arcára. Azon. mint íölgyujtott rózsa, lángol a várakozás izgalma. Urfi kibökkenti a szót. —. De az! Az az én édesapám! Bertók Pál, altiszt a megyeházán. A nap diadalmas meleged terjeszti szét aranyszárnyát a korzó fölött, mintha minden boldog embert „magához akajna ölelni. A sárguló I gesztenyék alélt-táradtan szívják a nap csókját. Urfi titokban megfogja a kis I kisasszony kezét és hosszan. me!ebeütt a szánkóba, A lovak megindultak s a csengők megint vidáman csilingeltek a dombok mentén. Éihatajknasodó .örömébe.!! Daun egyre szembenülő kartársa térdét veregette s míg szeme az asszonyt kereste, folyton csak azt hajtogatta: ' ., — Ej. de okos dolog volt! No, de ilyet! Ez aztán a beszéd, komám! Mert már úgy vártalak benneteket., hiszen két hét óla nem iáttaljak! Simon és a felesége, két mozdulatlan, bebugyolált .csomag volt. Csak a szemük látszott ki jóformák, Ök is mosolyogtak az óriásra, aki maid akkora volt itt velük szemben, mint a bakón illő kocsis. — Aztán, hogy akadtatok rá erre a dögre? — kérdezte Simon é* kissé ferdevágásu, sötét szeme élénken villogott. — Véletlen pajtás, véletlen! — nevetett Dann. — Tudod, ott a vízmosásnál, ahol a Válüy.ka lejtője olyan meredek, legurult a hóval, mint valami lavina és, jóformán az orrunk elé pottyant ! Tíz lépésre volt.. Forgott, fújtatott... istenigazában azt se tudtuk* hogy micsoda, csak seblen odapörköltünk neki!... No, de úgy örülök, pajtás, hogy eljöttetek! A szán az útelágazásnál jobbra fordult, s már ott füstölögtek a strázsi házacskák. Nyílegyenesen szállt föl a füst a hideg levegőben. Megálltak az udvaron. Esetlen, nagy asszony kukkantott kt a konyhából. Danimé. Gőzfeíhö tódult utána. Mindjárt összecsapta a kezét. — Tik vagytok? No, de ilyet! Borka, segits csak a nagyságának! — szólt hátra a konyhába. De Daun kiugrott s mire Borka előkerült, már fölnyalábplta azt a csomagot, amely Simonná szemével nevetett a'világba, bevitte a.tornácra és a felesége előtt a földre állította. Azután-Simont akarta bevinni, de az kapálódzoft, tiltakozott. Nagyokat és hosszan kacagtak. aiuig a szobába kerültek és Daun valami csodálatos muzsikára gondolt, aniig Simeoné hangját hallotta. F'elesége is ott • szorgoskodott a vendégek körül nehéz, elvastagodott testével, dagadt lábával. Mozgolódása szánalmat keltett és Simonná egyre kérlelte: — Ne fáradj. Gyöngyi, igazán ... Hiszen megígérted nekünk, hogy kíméled masad .és mi csak úgy jöttünk át, hogy be is tartod, az ígéretedet! — igen, igen, Annuskám!... Ö, ez a két nyomorult láb! Milyen szerencsétlen is vagyok! — sóhajtotta Dátumé és a botját keresgélte, amelyet nagy meglepetésében a. konyfiában hagyott. . Dann is fájdalmasan • nézte feleségét s valahányszor azt hajlottá, hogy Gyöngyinek szólítják, vakiiui szotbrefaáay^sfélét érzett ki ebből a névből, amikor... Elborult. És szeme Simonnét kereste. Az üdén, frissen, ruganyosán mozgott és illatával, jelenlétével tclelehehc az egész szobát. Pezsdülön ömlött feléje a vágyódása és. gyerekesen, féfszegeu udvádaskodott körülötte. Forralt bort hoztak be most. Koccintottak. A beszéd hangja megnyugodott. Kint a kora délutáni téli alkonyat lehelte árnyait. Borka egyszerre csak be ■nyitott. ■ — Meggyűlt a kerülő- a disznóval! . —- No, ezt megnézem! — mondta Simon is. . Kimentek és körülállták a szánt. — Vagy másfél mázsa! — bcesülgették. i — Cudar nagy dög, — mondta ’a kerülő. — Disznószerencséd van!- — nevetett Simon Daun felé. Erre Simonná ts nevetett s amig a vastag . kendőt szorosabbra fogta, azt mondta még: — A tálban mégis jobban szeretem. — áfonyaJckvárraü: — És • úgy, nézett föl az „óriás Daunra, hogy az ezért a csodálatos szempárért a csillagokat is lehozta volna. Nagy jóság ömlött el benne. Tenni szeretett volna valamit, de most sebtiben, valami csodálatos, merész. .nagyszerű dolgot, amivel megnyerhetné magának ezt. a gyönyörű, fiatal asszonyt, amivel megválthatná magát és megváltoztatná az egész világot. Hősi indulatok lobogták föl benne s ahogy beiéi éhidultak, odahajolt Simönnéhoz. Magának adom! Jó? ..... Mit? —. csodálkozott az asszony. Hát ezt a vadkant... Az asszony szélesen,, hahotázva kacagott. —. Ha annyira szereti... — dadogta Daun és f ólérzett szégyenében az arcába szökött vér. • •—De ilyet!..; Ez jó! — .kacagott tovább áz asszony. De most. Vertek került melléjük.- fin. ám nem adom, felügyelő túr! — Te? — csodálkozott, rá Daun. — Ért hát. Hiszen-, együtt. lőttük, a fele az enyém. Daunba szinte befagyott a szó.; Rettentően szégyette .masát és alig tudta k: nyögni: •— Hiszen igazad van... Csak kár, bogy a más dolgába beleavatkozol. fis ezzel megint az. asszonyhoz fordult, mosolyogni próbáit, de könnyes szomorúság remegett .a tekintetében.. Bent a szobában, rnár terítettek. Szórakozottan tett-vett egy darabig, azután engedelmet kért, mert még dolga van az istállóban, fis kiment. Nagy, óriás teste megremegett, mint a megvert gyerek. A szégyen égette, a rettentő, jóvátehetetlen szégyen, amely a sírig is elkíséri... Ostoba fajankóttak szidta magát s az udvar homályán • öklével dörömbölt a homlokán. Oh, ha-kötéllel verhetné magát, amiért olyan ostoba. mbit valami kis diák ... Csak él lehetne hitetni, bogi- tréfa volt! ’ Vagy ne is említse többé? Befordult az istállóba. A lan-torna már égett s a párás melegben az állatok nyugodtan hersegtették az abrakot. Odabujt kedvenc lovához, 1 átkarolta a nyakát és ekkor valami végheretlen bánat verte szíven, mintha örökre eljátszotta volna boldogságát. fis ahogy a ló izmos nyakát ölelte, a sörényébe fúrta a fejét és teljesen eflágyult. A könnye tehetetlenül szivárgott alá. Összeszoritotta 3 fogát. Nem mert hangosan zokogni, nehogy a kocsis meghallja ha belép. fiaié • F • ajánlja speciális kölnivizeit kimérve és nagyban. Viszonteladóknak árengedmény. Lóriban, Chipre, Ambra, Orosz, Szegfű, Gyöngyvirág, Orgona és valód! «Johann Maria Farina, Azzal leszaladt ? rövid, havas lejtőn ! sen megszorítja. Együgyii szerelem Irta: Majthényi György az országúira és rövid beszélgetés utáu
