Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)

1925-12-25 / 344. szám

42. oldal.

BÄCSZEGYEI NAPLÓ

1025. december 25.

zítláb, mint a vezekf6 szüzek.

Mérgesen a hajába csimpaszkodtam és odarántottam magam méné. Erre elkezdett csiklandozni. •

— Jaj, megfutok! — könyörögtem.

— Szép kis legény — fintorította ei az orrát és íelhuzott térdékkel . leült az ágy szélére. Farkasszemeí néztünk, aztán efnevette magát.

— Remélem, tudja, hogy a gólya hozza a kisgyerekeket? — mondta szigorú képpel.

— Mesélje ezt a nagymamájának, —jelentettem ki vériagyasztó cinizmussal, de meg’ehctős bizonytalanul, mert nem voltam egész biztos a dologban. Az élet és halál problémái még titkok és mesék voltak a számomra, amelyek a fantázia és a valóság határain imbolyogtak, hite'iik attól függött, hogy szavahihető ember állitoita-e őket. Vakmerőségemben ilyen kijelentésre ragadtattam magamat:

— .Az én szeretőimet mindig {elviszem a szállodába!

Egetverő kacagásba tört kí.

— A maga szeretőit? Oh, pubH — és megeibáita az üstökűmet, közbe folyton rázta a nevetés és olyan grimaszokat vágott, hogy a tegszivesebben a torkába döftem volna az almahámozó kést.

*

Kéfségbeejtöen, halálosan szerelmes voltam Kláriba. Az algebra-füzetem hátsó lapjaira lejegyeztem keserű napjaira minden bánatát. Elátkoztam Klárit, céda bestiának neveztem és a legutolsó feljegyzésem az volt, hogy máglyán kéne elégetni őt, nagyreményű ifjúságom sirbadöntőjét. Egyszer megtalálta a füzetet és meglepetten kérdezte:

— Maga naplót vezet? Én is benne vagyok?

— Igen, — mondtam zordonan.

Még aznap vettem egy teljesen uj füzetet és abba, visszamenőleg félévre,

• gyors jegyzeteket csináltam. Úgyszólván két óra alatt megírtam egy másik naplót. Ebben minden csupa hnádságos szerelem volt és Klári: szivem tündére, angyal, akiért én boldogan fogok elesni az élet mezején. A régi, az igazi naplót pedig elégettem.

Másnap megtalálta a zongorán, kezébe vette és érdeklődve olvasni kezdte. Az egyik oldalnál vissza lapozott és soráig meredt maga elé. Esteledett. Odakünnt felgyújtották már a gázlámpákat és- láttam, hogy a ház előtt a nyurga ügyvéd sétál fel-alá. Még ágru'szakadtabban nézett ki, mint egy. holdkóros, úgy lépkedett lábujjhegyen és beleskelödött az ablakon.

—r Pisttika, jöjjön ide, — kedveskedett Klári és megállt a lámpa alatt.

— Ő,. ó, ó! — sóhajtoztam és erősen belenéztem a villanykörtébe, hogy könvnyezni kezdtek a szemeim.

Klári elérzékenyült

— Kicsi fiuka, — becézett, — mindig nityereg — és anyáskodón megölelt.

— Öngyilkos leszek! — törtem ki kétségbeesett pátosszal és megcsókoltam. Tudtam, hogy a függöny mögött, künn! a havas estében, ott kukucskál a holdkóros ügyvéd, sir és irigyel, gyűlöl, de féri innal; tart. aki elvettem tőle ró nőt! Es átkaptam Klári fejét, a lámpa eiőtí, ahol biztos fátfii lehetett és hoszszan megcsókoltam, hogy ott repedjen meg a szerelmes ügyvéd szive az ablak alatt.

*

— Nézze, milyen, szép harisnyám van! — és feltette lábát a székre, hogy a combja egész a harisnyakötöjéig szabadon maradt.

Tatot t szájjal álméikodtam.

— Fogja meg. milyen finom! -- biztatott Klári és kányszeritett, hogy véglgsimiteam.

— Csodás harisnya! — hízelegtem meggyőződéssel.

— Mondja Pisia, kérhetek magától

egy szívessé get? . .

— Hát keli ezt kérdezni? — ■ mondtam szemrehányóan.

Levelet veit elő a blúzából

— Tudja, hol lakik a Püspöky dók-! tor?-- Ühüm.

—• Vigye fe! szépen ezt hozzá a rendeiőbe. De vigyázzon, még no tudja va- i laki!

— Tessék csak rámbizni • — és elsápadtam.

Az uccán találkoztam a bádogossal.

— Na. hová öcskös? — mordult rám.

— Hjaj! — rejtélyeskediem.

öt perc alatt kiszedte belőlem : a.-titkot és elvette a levelet. Bementünk • egy kávémérésbe, ahol a bádogos a zsebkésével hihetetlen ügyesen felbontotta a - borítékot. Ha nem. ösmerem, azt hit-, feni vofna, hogy egy nagy prakszisu pénzeslevé! tolvaj. A lilatintás levélben ennyi állt:

Dokiorkdm.

elfogyott a dohány, mért feledkezel meg a te Ids anyókádról? j Ezer fricska krumpli orrodra j Kláritól

A bádogos egészen belezöldült, mikor a végére' ért. Félelmetes vigyorgás ült ki az ábrázatjára. Lila tintát kért és egy uj toFaf, aztán óriási türelemmel, Kiári írását utánozva, a következőképp korrigálta a levelet:

Doktorként,

te aljas, piszok fráter, elfogyott a dohány, amin a becsületemet megvásároltad, mért feledkezel meg a te kis anyókádról? akit te jattattál a lejtőre. Verjen meg érte az isten. Ezer fricska és átok a krumpli orrodra Kláritól.

Borzalmasan kitűnőnek találtam az ügyet. A bádogos az alkotó gőgjével élvezte elragadtatásomat. Miután kigyönyörködtük magunkat, gondosan viszszaragasztotta a levelet, aztán vadul galléron ragadott:

— Ha valakinek szólni mersz, a hálái fia vagy!

Ünnepélyesen kikértem magamnak a gyanúsítást.

— Mit képzef maga rólam? — néztem a szeme közé és cinkostársi minőségem biztos tudatában elrohantam, hogy kellő hidegvérrel átadjam a lila levelet.

V

Egy enyhe februári délelőttön Klári beállított karján az ismeretlen fiatal- i emberre!, akit mindenkinek igy mutatott be:

— A vőlegényem.

— Az egész ház hanyattvágódott a meglepetéstől. Hogy honnan hozta .a vőlegényt, az rejtély maradt, az ifjút senki sem ösmertc. Csak az özvegy szemlélte barátságosan. Neki mindegy volt, fő, hogy komoly parti legyen az illető, törvényes családalapító,, aki oltárhoz vezeti az ő leányát! . Két hét múlva megtartották az esküvőt. Az újdonsült férj majd elolvadt hitvese mellett és titokban igy nyögdécselt-a szalvéta mögül:

— Kicsi feleségem ...

Az asszony pedig nézett rá, üde madonna mosollyal az ajkán, mint maga a megtestesült ártatlanság. Körülötte félkaréjban a szeretői ültek, a múlt és a lakodalmas asztal végén én faltam némán a dobostortákat. Nagyon kívánatos volt Klára. A doktor, az ügyvéd, a kapitány, a bádogos úgy habzsolták a szemeikkel, mintha sohase lett volna az övék. Éjfél után az egész társaság felkerekedett és kikisértük az ifjú párt a vasútra. Klára szemébe könnyek gyűltek, úgy állt ott a vonat hágcsójába kapaszkodva, mint egy elröppenő ftatytyu és mikor a Vonat indulásra tutult, elkapta a fejemet.

— Áztam gondoljon rám sokat! És írjon!

Es megcsókolt egyszer, kétszer, tizenkétszer, mig csak a kalauz trombitája ketté nem szakított bennünket. A vörös szemafor lámpája úgy ágaskodott közénk, mint egy égő szív.

S® ^ r ^ _ ^ * 0 b

Irta: Szentele kg Kornél ...- Két szék a második: erkélyen, középen, első sorban.

— Csak a harmadikban van.

— Tessék? — kérdezte László és arcát bedugta a pénztár ablakán.

— .Csak a harmadikban van! — 'kiáltotta türelmetlenül a kövér pénztárosnő. és idegesen lapozgatott a jegyfüzetekben. .

— Akkor kérem , . ,

' ,A jegyek árát megint nem értette pontosan László, s a péhztárosnő megint kiabálva ismételte ez összeget. Mögötte is türelmetlenkedtek már az emberek, nemsokára dél lesz, az evés ideje, s ezért éhesen bosszankodtak a nehézkes és ügyetlen jegyvásárlár,. Mikor pár lépést tett a pénztártól egy fél frankos kigurult, a kezéből. Milyen ügyetlen márna! Hirtelen lehajolt s ekkor zűrös feszülés tombolt a fejében, fojtogatós köhögés j préselte össze a mellét, kezével a föld- j re kellett támaszkodnia, küönben elesett volna. Mi van vele?

Mikor kilépett a színház kapuján, alig jutott lélegzethez, úgy hápogott, mint bal a konyhaasztalon. Erővel mélyen és kiadósán akart lélegzeni, de ez sehogyan sem sikerült neki, valami bizonytalan tompaság töltötte ki mellkasát. Igaz, ez már többször előfordult, de sohasem volt ilyen kellemetlen. Majd csak elmúlik. Lassan,. elöreszegett fejjel indult a hid felé és erősen nyugtalanította furcsa és fonák közérzete. Talán csak nem lesz beteg?

Delet harangoztak és a járókelők megsokszorozódtak. Majdnem mindenki vidám volt ebben a langyos októberben, s László úgy találta, hogy az emberek értelmetlenül sokat nevetnek. Miért nevetnek? Szavaikon? Mozdulatokon? Az életen, vagy ezen a bágyadt októberi napfényen, mely rosszkedvűen lecsorog a Szajnára? Később már észre sem vette a kacagókat, ment, mint egy alvajáró: mereven és méltóságosan, mert úgy tapasztalta, hogy légzése igy a legszabadabb. Néha összerázkódott, finom borzongás bizsergett végig lábain, a hátán, egész a nyakáig és fülében makacsul, ostobán zúgott valami. Biztosan meghűlt, hiszen ez már többször előforj dúlt vele. Ezek a \ dketty harisnyák, ez I a könnyű, kedves felöltő! Az emberekkel, a szembejövőkkel már nem is törődött, ösztönszerüen lépegetett, nem figyelt se jobbra, se balra, semmi sem érdekelte, csak önmaga, a légzése, a köhögése, a betegsége. Nem hallotta a jármüvek és emberek lármáját, az éle- I tét, Párts buzogó, habzsoló életét; va- I látni tompa, szürkébe süppedt a világ, ícsak ő volt, az ő ijedt, hápegós énje. *

Szinte csodálkozott, mikor a Place Sí. Michel-eu találta magát. Hogyan is jutott eddig, át a Gitén, a két hídon keresztül . . . Kissé könnyebben érezte magát, fürgébben ' ment, érdeklődése elevenebb lett és jobban kifelé fordult.

A jó öreg Beül mlehel! — mondta ; mosolyogva és kissé érzelgősen, mikor j átment a téren és a boulevard bal olda- i Ián mendegét tovább.

De miért gz az érzelgősség? Hiszen ) reggel látta Boulevard St. Midiéit és leste is látja még, meg holnap is látja...

Ebédelni készült megszokott kis diákvendéglőjében, a Rue M. le Prince-ben. Mikor azonban belépett a keskeny étterembe, akkor jutott csak eszébe, hogy teljesen felesleges volt ide jönnie, mert semmi étvágya sincsen. Üdvözölte az isjmerősöket, ag egyik megkérdezte, hogy beteg- e?

— Igeu -- mondta László zavartan és köhögni kezdett. — Fáj a fejem.

Keserű likőrt rendelt és bágyadt, undoros tanácstalansággal forgatta az étlapot. Végül egy körtében állapodott j meg, Kissé melege volt, valHni üde, friss j dologra vágyódott. De alig tudott egy falato* '“.nyelni a finom cuppogós, leve•ge§ gyümölcsből. Ment is már. Az ismerősök jebbulást kívánták, a pincetláiíy azt ajánlotta, hogy hársfa teát igyon és tormát szagoljon, mert'ez a legjobb sfeer, a meghűlés ellen. László -csak mosolygóit. és bólintgatott, már megint nem hallotta tisztán e szavakat, de nem is- figyelt a körülötte történt dolgokra. Folyton csak betegsége foglalkoztattál. Huszonhárom éves tapasztalatlanságával találgatta, miért nincs étvágya, - miért van .láza? Talán tüdőgyulladása lesz, talán .tífusza? Az a tompa titokzatos nyomás — érzés még mindig kínozza, még. mindig fojtogatja. Mintha recsegne, pattogna is vnlami ott benn, ha köhög,' vagy' ha mélyebben lélegzik. Ismét mereven vitte a fejét és aggodalmasan topogott előre.

A metró állomás előtt megállóit s elővette óráját Még egy óra sem volt Mit csináljon? Blanche-sal csak kettőkor van találkája. Eh, mindegy inkább ott vár rá, mint itt. Lement a lépcsőkön és úgy érezte, hogy valami hideg lehellet cirógatja végig ruhán, kábáton keresztül. Feltürte vékony kabátgallérját és úgy ült be a villamosba. Didergett. Teljesen összekuporodött, kurtákat kőhintett és feje belehuliott a feltúrt gallérba. Ekkor úgy érezte, mintha vakiki mögötte állna. Lassan, nehézkesen hátra . fődült, de senkit sem látott. Réamür-Sébastpclnál átszállóit és ahogy a lépcsőkön ment fel, ismét azt érezte, hogy valaki követi. Megfordult és ekkor látta, hogy ö maradt utoljára. Mindenki megelőzte, még egy mahkós rokkant is. Sután, csámpásan vánszorogta a lépcsőket.

Végre megérkezett Champerretre. Itt. az egyik sarkon lett volna a találka. Blanche varrni járt egy közeli szalonba és ezen a sarkon szokta őt megvárni. László mcst annyira fázott, hogy nem tudta óráját elővenni. Elvánszorgott az. egyik órás üzlet elé és megnézte a pontos időt. Fél kettő. Blanche két órakor megy fel munkára, szóval még fél óra. Görnyedtem szinte púposán állt meg az ismerős kapu előtt, majd ide-oda tipegett aspró, csempe lépésekkel, de a fél óra. sehogyan sem akart elmúlni. Megnézte az összes kirakatokat, elolvasta a cimtáblákat, ó, hogy ismerte már őket, hiszen mindennapos ismerősei voltak. Az idő azonban makacsul álldogált és késlekedett, mint trécselő asszony a vásárcsarnokban. Egyszerre csak feltűnt Blanche, mint valami váratlan szerencse. Még kettő sem volt.

— Van jegy a Chatelet-be? —■ kiáltotta pajzánul.

— Van, de én , . .

i — No, mi van veled? Olyan furcsa vagy!

S csak akkor nézett alaposabban ; Lászlóra.

— Én nem tudok ma elmenni. Beteg I vagyok, azt hiszem lázam is van.

— Te csúnya fiú — durcáskodott Blanche — beteg , akarsz. fenni.

, — . Menjél Marceilc-eí — ajánlotta László.

— Nem, nem. Ha te nem jössz, úgy

én sem megyek. 1

Nemsokára azonban már megbánta ezt a hango^, meggondolatlan kijelentést és szerényen, szinte alattomos hangon kérdezte:

A jegyek itt varnak nálad?

László etökntorászta a jegyeket s aztán, gondosan öregurasan begombotot: felöltőjét. Már. nem didergőig annyira,: arca égett, mintha izzó kályhafény pirítaná. Blanche áttette a jegyeket

— Hát jó, ha te már nem akarsz jönni, úgy beszélek MareeUe»dl.., ha ugyan kedve lesz aeki... És te mikor akarsz meggyógyulni?

László fanyarul mosolygott. Ügy fájt neki ez a könnyű hang ez a hibátlan egészség, ez a kdét felületesség, ez a szép önző Blanche, aid vidáman, paj-