Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)
1925-12-25 / 344. szám
1925. december 25. BACSMEGYEI NAPLÓ 33. öldal. A kipécézett vendéget a barátkozás özöne vette körül. Zaklatták, hogy igyák, de ő eltolta maga elől az elébe tett poharat. Az öreg Szögletest felbiztátták, hogy köszöntse föl a fiát. A kántor bizonytalan mozdulattal emelte köszöntőre poharát és apai szeretteiét, meg' a társaság baráti érzelmeit tolmácsolta. A fiú érzéketlen maradt. Egészen másfelé gondolt! A délelőtti, történet emléke élt benne, attól borzongoít a Jelke. De megszólalt a segédjegyző: ■ — Nem kellünk mi Józsinak. Neki Babády Margitka ke'I. Láttuk, amikor együtt kocsikáztak. Józsi néni mer inni. mert fék hogy holnap a kisasszony megérzi a borszagot. — No. nem ér olyan köze! a kisaszszony orrához. — gúnyolódott a patikus. • — Vagy ki tudja? — szólt más valaki. — Csinos fruska! — mondta a segéd-j jegyző' és szájában összefolyt a nyála. A tanító felugrott az asztal mel öl és a bormérő pultnál állt meg. Haragra gyulva kiáltott a nevető társaság felé: — Disznók! — Józsi haragszik: egy liter bor! — hirdette ki a rektor. — Gyalázatosak! — Még egy liter bor. — Előttetek nincs tisztesség? Pedig apák ülnek köztetek, leányaitok vannak, feleség főzi az ebédeteket és szűz lányfestvéreitekre ugy-e vigyáztok? Ä társaság már nem nevetett. De nem szabad megsértődni. Ez alapszabály. Csak farkasszemet néztek a szidaímazóval. Szögletes izgalma folyton növekedett. A mai nap minden fájdalma és szenvedése kitöri belőle. Eszeveszetten szitkozódott. Nyeldeklöie kiszáradt, már csak hápogott. Előtte az asztalon teli oohár állt. Felkapta és kiitta a körömpróbáig. Levette a szájáról a poharat, melyből a megvetett, gyűlölt nedvet élvezne és látta, hallotta, hogy mindenki hahotázva nevet. • Szögletes haragja most már a bor füzétől tettre váltódott. A kezében tartott poharat a társaság közé vágta. .Megérezte, hogv a háta mögött vannak még poharak és azok mind kellettek neki. Szedte le a polcról a nehéz sörös korsókat és vakon dobálta a fa‘lu intelligenciája -közé. A segédjegyző lefegyverezte, átnyalábolta. kiceoelte az uccura, ott beledobta a sárba. Ü Az uccán a sárban feküdt. Nem kelt ■fel. Nagyon fáradt volt. Pihenni akart. 'Tudta, hogy reggel megcsókolta a Iejányt és hogyan? Tudta, hogy bort livott és az ital úgy csergedezeít benne, 'mint amikor a régi forrás a kiszáradt 'mederbe uj vizet futtat. , Bor van most benne és fűlik a megterhelt vér. A vér most már dübörögivc. folytatja az útját a szjv körül. A szív dobol, riadót fuj: Szögletes talpra ugrik. A vér folytatja munkáját, rohamot trombitál és Szögletes, a harcos, rohan előre... A roham fejlődik. Bujdosó holdvilágos éjszakán két jegenyesor között Babády Margitkáért fut. A hold előbujik a felhő mögül s mint egy szörnyképet világítja meg Szög'etes sárban megheatergett alakját. Kalapját elvesztette valahol, haja a szemébe lóg. így rohan részeg fejjel. Már nincs messze a kastély, mindjárt ott lesz Babády Margitkánál. A lány az övé. A kocsmában megbüntette az embereket, mert aljasok voltak, megvéde’mezte a lányt, mint mindenki a magáét és nem hagyhatja többé egyedül... Néhány pillanat és az ablaka alá ér. majd bezörget, kiszólliíja és viszi el... el. , Még őrültebb futásnak eredt, lábai alól homlokára freccsent az őszi vastag sár. Sáros szemöldöke alatt keresztben álló szentek égtek. A .kastély bezárt kapuja elé ért. Megtorpant. Iszonyú harag fogta el ós bele rúgott a kapuba. h% udvaron felneszeit kutyák dühösen ugattak'. Itt nem jüt.bat célhoz. Tudta, hogy hql keresse a könnyebb járást. Nagyokat lépve a konyhákért palánk?ának tartott. A palánkon átvetette ■ magát és a learatott kerten át eljutott az udvarra. A kutyák mérges morgással rohantak hozzá, de megbékélve surlódtak térdeihez ... A leány ablaka alatt állt már Szögletes. Erősen tobzódott benne a mámor, mely ide, a leány ablaka alá dobta... Mutató ujját zörgésre görbitv'e, felemelte a kezét... De útközben a kéz ökölbe szorult és nagyot lendülve csapott az ablnkra. A niegvérezett kéz lehanyatlott... A szobából kihallatszott a felriadt leány sikoltása és Szögletes belsejében ijedtséggé kavarodoft minden. Rohamozó leikébe nagy pánik zuhant és menekülve futott ösztönös irányba. tudatlan utakon. A felriadt leány sikoltása kergette... De kergették az uraság béresei is. Nyomára akadtak és most üldözik. Szögletes leült a földre. Nem fut tovább, érjék utói. üssék agyon, jó lesz elhullni Br.bádv Margitkáért. Az üldözők rossz irányba tévedtek és Szögletes csalódottan tapasztalta menekülését. Eelkelt a földről és a mai sok rohanást gyászos ballagás követte. Es agyában derengeni kezdett. Jött az első, kérdés: most hova menjen? Hová?... Itt áll a letarolt földeken, a hideg éjszakában: összeomolva. Ez egyetlen éjbe folyó napon többet élt, szenvedett, mint valaha; Mi volt mindaz, ami tegnapig történt vele? Szögletest megfogta a kérdés, a kérdést megfogta Szögletes: busán összeöielkeztek. És sirt és vallotta véletlen dolgait, egymásba torlódó süket, vak napjait melyekből egy perc sem volt az övé. Gyötörte magát: mihez sem fogott soha és még csak ■ tervezni sem tudott... Felvillan előtte Budapest és úgy gondol 1 a városa, mint ahogy sihederek képzelődnek meztelen asszonyokról... Miért hagyta ott Budapestet? Miért fogadta úgy az ítéletet, mint ahogy a sorsot fogadják? Együgyű ember ö, Mások akaratán, rosszaságán bukdácsi szegényes élete... Ma egy gyerek bő viteti mondatán is felborult. És a leány? »Babády Margitka« mondja ki remegő ajakkal a nevet. Meginog, mert fülébe vág az ablaküveg reccsenése, a leány vad sikoltozása. Oh, ez a rossz hangzavar nagyon kínozza... És mégis megcsókolta! Szögletes megállt. Mellén összefonta karjait, révedező szemei keményen megállapodtak. Keshedt melle egy nagyon forró lélekzettő! csodálatos nagyon kidagadt. Hangosan kiáltotta: — Megcsókoltam! Megiítasodoít ettől a szótól. Most megtudta, hogy életének ez az egyetlen vagyona. Ez a forró, lihegő csók életének egyetlen cselekedete. Emelt fejjel indult útnak. Nagyon erősnek érezte magát és igen jól mulatott a tegnapi énjén. Oh. ő most már egészen más ember. Majd ő eztán tudja! Most kikecmergett igy sárosán a mélységből és máris magaslaton tudja magát ahonnan kegyetlen bírálattal sújtja ifjúsága elmúlt esztendeit, amikor az élet rossz vicceit tragédiáknak vélte és busán járt a házak falai mellett. Ha meglökték, azt hitte, hogy félrelökték és a lökés erejét a maga tehetetlenségével fokozta... Félt az örömtől. a jó élettől, mert elődei elették, elitták elő’e az örömet, a vigságot. Sokszor felkiáltott: Jai! Minden hasztalan! A családi serleget meg kell fordítani ... Igaz ez? kérdi magától és apjára gondol, akit eddig megvetett. Látja az apját: erős. tagbaszakadt, vig arcú ember. Nem törődik a véggel, a mának él és a ma mégis csak jelentékenyen hosszú... Az ő apja bölcs ember, mert akarata szerint él . . . így járt Canossát az apai házhoz... Már ködlött a hajnal, amikor belépett a házba. Apja szobáján keresztülsuhanóban megütötte orrát a borszag és szívta magába a borgőzt. Erősen szomjazott. Nem! Nem szomj volt ez, hanem hatalmas vágyakozás, mely végre kitört és kielégülést keresett. Bort! Bort akart inni, le akarta öblíteni a torkát, borban akart lubickolni a nyelve, mply eddig oly sok keserű ízt ízlelt ... Izgatottan nézett széjjel... De üres volt az üveg, elfogyott ma is minden csepp. Apja ágya felett szögön lógott a I piucekulcs. Leakasztotta és kisurrant... I Az öreg Szögletes már ébrén volt . és látta, hogy a fiú elvitte a pincekulcsot, ezért szörnyen megijedt, mert a tavasszal a puskát a pincében rejtette el. Gondolta, hogy a gyerek úgy se jár oda... No. most biztosan a puskáért megy... Kiugrott az ágyból, ruhát kapott magára és a pince legutolsó fokáig meg sem állt. A fiú egy ászokon ült. lába előtt gyertya lobogott, kezében teli poharat tartott. Megrezzent, egy kevés bor ki is ömlött, de aztán az apjára nevetett. Az apa egw felforditott dézsára ült és visszanevetett, ő is elővett valamelyik hordó mellől egy poharat, kitörölte a zsebkendőjével, töltött magának és koccintottak. Az apa beszélni kezdett: —- Most kevés a borunk. Nincs termés... nincs termés... A te gyerekkorodban voltak, az igazi termések. Emlékszel? Akkor még nem lógott a szögön a pincekulcs... Nem is volt pincekulcs ... A padkán állt a vödör, mellette a bögre ... Ki-ki ivott, ha 'megszondázott. A cseléd is, a napszámos is. Hejh! Hejh! ... Józsii... No, igyunk... Ittak. Az öreg letette a poharát, megtörölte a száiát és nagyfokú elégedettséggel mondta: — No látod! — Igen... — Az urakkal ki kell békSnl. Boíoa3 dolog, amit műveltél. A fiú hallgatva babrálta poharát. — Ki kell békülni. Nincs is nagy baj« Ivás volt... Persze! Ivás volt... Htm.« De mi volt veled az este? Józsi fiam, bolond voltál az este. A fiú folyvást hallgatott. Az apa fejet csóválva hitetlenkedett, aztán valamely gondolatába belekapaszkodva« teli nyugalommal töltögette a minduntalan kiürülő porarakat. — Eljösz estére az urak közé? — El. — És eztán mindig? — Mindig... — Józsi fiam... nem megy a fejembe ... no... nem megy a fejembe... Furcsa... Az öreg felkelt a dézsáról, felemelte a gyertyát és megvilágította a fia fejét. A fiú arca piros volt. Az ital heve apró gyöngyöket izzadt ki a homlokára. Szemeiben a nagy lángnak csak pisla csonkja égett. A fiú is felkelt és a gyertyafénynél egymásra néztek, támolygó tekintetük egymásba zuhantak, most és végre, találkoztak, most elpusztult a fiú minden árulása, megszűnt minden külöuszakadási törekvése, most itt ál’tak ketten: apa és fiú. az egykor elindult ős árnyékában, itt állnak apa és fiú. ahogy szoktak állni: ivadékról-ivadékra. Zsoltárok 1 i. Uram! kereslek s nem tudom ki vagy Te Kihez a. lelkem láng vágya ragad, Csillagfényes mennybolt ragyogása Büszke, szabad emberlelkem álma, Ki vonzod azt a földi portól messze, A Végtelenség, Uram, Te vagy magad! II. Uram a hétnek milljó sóhcfában Pusztába vész el felsíró szavam, Rab lett a lelkem, tér s idő közt küzdve, Az ős bilincs, az Elet összetörve, Hiába hull a könnyem forró árral, Kereslek Téged, s nem lellek, Uram! III. Viharzugással tarajos felhőkön Vagy szellők szárnyán tavasz reggelén Várlak Uram ! Bilincsem szertepattan, Felujong lelkem szabad, büszke dalban Ha elborít a nap, a fényözön, — Uram ! hiszem, hogy elindulsz felém. Meggyest] Julin Zsoltárok II i. Uram I bocsáss meg, ha emberlétem kínját Békén viselni nem mindig tudom, S panaszszó sir fel, előtörve, fájón Békés, megnyugvó, tűrő ajkamon. II. Csöndes a lelkem, lázadást nem ismer, S ilyennek Uram! azt Te akartad, Csak néha zúg fel ágaskodó tűzzel Mint vadult, fújó, tüzes paripák. III. > Csak néha vetem durva embergőggel Rád vad dühhel elvakult szemem, S mindazt mi bennem fajomnak gőgje, bűne Lázadva, forrva Rsád emelem. • IV. S a harc után megtörve, megalázva Fáradt madárként lelkem elpihen Ellened keltem, lehulltam a porba, S mégis. — Te vagy ki ttjia felemel. Meggyesg Julia 1
