Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)

1925-12-25 / 344. szám

19°5. december 25. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 31. oldal. IVADÉKRÓL-IVADÉKRA REGÉAY Megnézte a feliratot: ! »Vasüntösydri íiu elemi ikiiola«. Itt tanított 6 tíz évig. Villanyos csengést hallott, átszaladt a' gyár íőfeDuja előtti megállóhoz. Sietnie kell. a tanfelügyelő ur tizenkettőre ma­gához rendelte. Felült a villanyosra és egész úton a tanfelügyelőre gondolt. A múlt héten is nála járt. és mintha most is hallaná a szavait: »Nézze kedves Szögletes, maga csak nyerhet ra.iía. ad­jon be hozzám egy kérvényt, igazolja, hogy megrokkant ideges, nem bánom, válasszon akármilyen betegséget és: kérjen nyugdijat vagy végkielégítést«. De Szögletes nem engedelmeskedett. Azt mondta, hegy egészséges, nem hi­szi. hogy elítélik. A tanfelügyelő, mint egy nagy ur. kézlegyintéssel jelezte, hogy vége a társalgásnak. Mint egy nagy ur! Pedig nem nagy ur. Szegény kutya, aki szintén nélkülözések közt szolgál, öt gyereke van és a fizetését a hitelezők lefoglalták... És ő nemsokára megint ott fog állni' politúros asztala előtt. Már ott is áll. A tauférfiu szigorúan tekint Szögletesre, aztán nagy iratcso­­mó közül pecsétes iratot vesz elő és e szavakkal adja át: Itt van amit keresett. Nagyon saj­nálom, hogy nem tudta megtanulni a fe­gyelmet! Szögletes József, zsebében az elbo­csátás Ítéletével, kószált uccáról-uccára. Egvre a tanúéi ügyelői feddés zúgott a fejében: Nem tudta'megtanulni a fegyel­met*. .Vajon mit cselekedett.? Elment egy gyűlésre, ahol sok tanító volt jelen és ott a sok beszédtől annyira felizsr_ödott, hogy feltartotta az ujját, szólásra jelent­kezett. fis beszélt: »Mi magvetők, az élet tavaszának megmüvelöi nyomor­ítunk. ne tűrjük hát állapotunkat«... A többi szavaira nem emlékszik, hiszen nagyon fel volt indulva, abba is hagyta beszédét, mert nem egv kartársát látta mosolyogni. Bizonyára itt-ott kihagyta a mondatból az alanyt. vagy az állít­mányt, de az is lehet, hogy elvétette a szórendet . . . Most mihez fogjon? Meghökkenti a kérdés, és kibuggyan szeméből az él­hetetlenség könnye. Csendes léptekkel megy előre a fasorban. A fák alá iobbról- J? álról víg nyárilakok terrasszáról vil­lanyfény verődik és e fénybe vetődik a fasorban bolyongó Szögletes Ijesztően megnőtt árnyéka. Már nem tűnődik azón, hogy mihez fogion. most lázadozik, hogv megakadályozták az életében. Kezdte meggyanúsítani az életet, és •megérteni a halált. Megfordult, mintha gondolatainak akart volna hátat fordítani és sietve indult el a város felé. Hosszú árnyéka utána lo­holt. Hazaért és leült az asztalhoz. Feie fölött bus petróleum lámpa pislákolt Hajnalodott. Kihajolt a város fölé. A város még aludt de a szemben levő bu­tikban már pálinkáztak az emberek. Szögletes visszariadt az ablakból. Szé­kére hanyatlott, tenyerébe temette arcát és lesújtó szavakat használva be­szélgetett magával: »Apáim is igv kezd­ték hajnalban a pálinkázást és késő éj­szakáig itták a bort... És én hasztalan irtózom a mérges italtól, mégis tenger ;nyi bor ülepedett le csontiam lueszében. ;husom szövetében és borszagu az agy­­velőm. Ezért hevülök fef olykor. Az apáim részegsége tör ki belőlem: »Az ősök egrest ettek és az utód foga vá­­sík el.« Álmatlan és fájdalmas éjszakája után Szögletes elment hazulról. Nyugodtan rkávézött meg a rendes kávémérésben. De a reggeüzés után nem következtek a tegnapi dolgok, nem mehetett a vas­­önfögyári napszámosok gyerekeit ta­nítani és. igy fájdalmai egyre nőttek. Égetni kezdte az elmarasztaló végzés, amely ilyen szégyenletesen megpecsé­telte sorsát. El kell mennie, el kell bújnia otthon, falun. El kell utaznia örökre Budapestről. Vonaglott fájdal­mában. Most a bünhődés kezdetén kezd­te mérni: mily rettenetes bűn volt az, hogy nem tudta fegyelmezni magát. Igen, ő akkor nem -is a gyűlésre akart menni, hanem a múzeum könyvtárba, ahol apácai Cser? János. 3 nagy peda­gógus életrajzát tanulmányozta. Ezért kell most búcsúznia Budapesttől. Szerelmes volt Budapestbe. Mit adott neki ez a város, hogy igy hozzá nőtt a lelke? Éveken át koaviktusi kosztol, végül taiiitói diplomát, ezt az • egészen kisvárosi ajándékot kapta a budai ré­szen, aztán átjött a hídon és azóta egy terézvárosi ház negyedik emeletéről járt a város szélére tanítani. Néha-né­ha eljutott a körutakra és más. széle­sebb uccákra is és ezt mint boldog osz­tályrészt élvezte Olykor jegyet váltott a Nemzeti színház harmadik emeletére és megnézte .azokat a nagy drámákat, amelyeknek tartalmát a képesítőn tud­nia kellett. Ilyen apró. neki nagy örö­mök ültették el szivében Budapesthez való szerelmét. Most május van Budapesten. A nap szikrázó sugarakkal süt le. Szögletes könnyezve búcsúzik a várostól és nem veszi észre, hogy a májusban sütkére­ző Budapest cinikusan mulat rajta: 'Nem adtain neked semmit, még az el­érhetetlen után való vágyat, ezt a ké­tes ajándékot sem raktam a szivedbe. Meg sem kisértettelek, hogy foglalj el és a bennem felépített Sok nagy és ki­csiny,. való és képzelt trónszékek egyi­kén uralkodjál itt. Nézd az ut közepén lovait hajtó kocsist! Az több próbát ej­tett már rajiam és az é! is itten!... Menj nyugodtan ki a város valamelyik kapuján, hiszen nem hagytál hátra sem­mit!« Este elbúcsúzott szállásadójától. A ház kapujánál megállt és felbámult a Teréz-templom tornyára, hogy meg­nézze a kérlelhetetlen időt. A torony­óra' kegyetlenül kongta el a nyolcat, in­dulnia ke’Iett. És. igen. ez volt az a megrendítő pillanat, mikor a halottas kocsi a gyászház kapujától elindul. Szögletes lelkében száz sirató asszony ült és szive körül csak vánszorgott a vére. A templom előtti feszületre né­­zétt, aztán Kriszus elé lépett és egvügyü fájdalmában összeroskadva átkarolta a keresztfát és el nem titkolt lázongással mondta: — Isten fia! ügy érzem, hogy most én is szenvedek! Hangos panasza után útnak eredt. A hid végén még egyszer megállt és visz­­szanézett a viz túlsó oldalán maradit vá­rosra. Eszébe jutott á mesebeli királyfi, aki mielőtt világgá ment volna, hateme­letes gyémánt palotáját vesszejével kö­rülveregette és az igy gyémárítalmává varázsolt palotát utitarisznváiábn tette. Ó! ha neki varázsvesszeje volna? * Falujába, az apjához utazik. A vonat­ablaknál áll Szögletes és megalázkodva a csillagokat nézi. Keléten felszakad a fekete kárpit és nyugvóhelyéről felkel a világ ivlámpáia. a nap. hogv tűzhelyén megfőzze emberek, állatok egész évre való eleségét. És az ünnepies hajnalha­sadásban száguldó vonatot kétoldalról fogadta és mögötte összefolyva kisérte az öreg föld örök termékenysége: a fe­­iét hányó kalászok, a rétek selyme, a kék búzavirág, kövér nagy tőgyü, sárga foltos tehenek, a korán kelő madarak fiittvkoncertje. és a még korábban kelő földművelők vontatott, bus dalolása. A kalauz Ocskó falu nevét kiáltotta: Szögletes összeszedte holmiját és ki­szállt. Ismét otthon volt. Elindult a harmatos füvön a falu felé. A tavaszi reggel fel­frissítette. Jó ideig haladt inig beért a faluba. Ment az alacsony fehér házak között és mintha minden baját feledte volna, megilletődve nézett szét az ut­cán. ahol tiz év óta nem járt. Kereste a változásokat, a haladás nyomait kutatta. Még egy ui kerítést sem talált, csak a mészárszék előtti árkon keresztül veze­tő palló mellé tettek még egy szál desz­kát. Senki sem zavarja Szögletest útjában. A faiu apraja-nagyja künn van már a határban, csak egy istállójától sza­badult csikó íutkároz .a nagy uccán és vígan nyihorász a lopott szabadság fö­lötti örömében." Nézi a hámfó! még szűz csikót és elmúlt gyermekkora jut eszébe, mely éppen olyan öntudatlanul verte fel ->z uCca porát, mint a csikó patái. El gondolkozásából ■ az ősi ház RADÓ IMRE zavarja ki. Ott áll a kapu ajtajánál, kilincsen a keze és kérdezi magától vajon csakugyan el kellett jönnie ide? Elengedi a kilincset és az anyja után sóhajígat, milyen jó volna, ha élne. És a kérdésére és a sóhajára a kapu mö­gül nem válaszol semmi. Hallgatott az udvar, hallgatott a ház. Nem messze egy régi ismerős bukkan fel. Jaj. nem akar találkozni senkivel sem és besurran a kapun. Az udvar közepén, a kút mellett vö­­dörbül mosakodott az apa. Az ajtónyi­tásra a kapu felé nézett. Megpillantotta a fiát és ijedten törülközött meg az inge eleiével. — Hazajöttél? Hát már nem vagy haragban az apáddal? A műit héten megálmodtam, hogy hazajössz... De ... hogy-hogy most jöttél? Már Pes­ten is első fükaszáláskor megtörténik az egzsament? — áradozott az apa és kézenfogva vezette be fiát a házba. Bent a szobában leültek az asztalhoz. Az asztalon lopótök nyúlt végig és a széleken poharak állottak, bennük meg­unt bormaradékok. Az apa. mentegette magát: éjfélig voltak vendégei és nincs itt már az asszony, aki hajnalban ta­karít. — Hanem fiam, te egész éjszaka utaztál, egy pohár szilvöriuintól majd felfrissülsz. Pálinkát, poharat szedett elő és ki­mérte az adagokat. A maga poharát kihörpintette, aztán biztatta a fiát is. — Apán?, tudja, hogy nem iszom. Az öreg uj poharat ürítve zsémbelt: —• Nem iszol? Hát még mindig nem tudod 1 élvezni a világot? Látod fiam, én már inkább nem is eszem. Inkább inni, mint enni. Tudod, a kálvinisták papja nem nagyon szerette az italt, de szerelmes volt a rostélyosba. Tyhü! micsoda nagy rostélyosokat evett. Bele is pusztult. Én. mint elvhü ember, meg­maradok a régi meggyőződésemnél: a bor jobb. mint a hús, mert a borban... nincsen csont. Mig így dicsérte a kántor a bort, sza­porán töltögette magának a pálinkát. Derültsége nőttön-nőtt. Elővette dohá­nyos dobozét és tajték pipáját tartós égésre tömködte. Fújta a füstöt maga köré és teljes volt az elégedettsége. — Ejnye._ Józsi fiam. de barátságtala­nul ülsz réglátott apáddal szemben! Szólj legalább kettő... no! A tanitó felindultan nézett az apjára, aki széles mosolvu szájához emeite a pohárkát. melv eltűnt a kitóduló. sűrű gomolvu Dipafüstben. — Ne igvék! Ha már hazajöttem, be­szélni akarok magával. — Beszélni akarsz velem? Ugyan ki­­beszélgétheted magad velem! A vakáció elég hosszú idő. De... izé. édes fiam. úgy látom, hogy nagyon szomorú vagv. És olyan rossz bőrben vagy... Én so­kat gondoltam rád mindig. Azt hittem, hogy ugv élsz ott Pesten mint az Isten Franciaországban ... Mi bajod? Va­lami bajod van. látom. Szögletes az apjához lépett: — Meg kell mondanom: Állásomból elbocsátottak és állami iskolában többé nem taníthatok. Igv szól az ítélet. A kántor is felkelt a székről. A hirte­­lenül jött hír rendetlen agyában össze­vissza kószált, részeges tekintetébe be­levegyük a harag, és már sújtott a szava: — Csak valami gazemberséget követ­hettél el. ha Igv elítélték! — Egy gyűlésen beszéltem . . . maga ezt nem érti. —- Mit? hogv én nem értem? Amikor összevesztél velem akkor sem értettelek. Könyörögtem: Józsi fiam. meg van az ok­leveled. maradi itthon, felfelé az ötödik apád is itt kántorkodott. De te elmentél rbba a bűnös városba és gyűlésre jár­káltál. Most hazahozod ugy-e a szégye­nedet? Az egész falu tudni fogja . . . Jobb lesz ha leveszed a falról a puskát és agvon lövöd magad. Égő pipájával hadonászva beszélt. És amikor kimondta a szentenciát, a pipá­val nagvót suhintott a levegőbe. A pina kiszállt a szárából és a sarokban álló harmóniumhoz vágódva, darabokra tört. A kántór a szerencsétlenség láttára kiesett a hangulatából,, . Léguggolt a földre és szedegetni kezdte a tajték­­cserepeket. Egy-egv cserepet hosszan elbámult, majd pászitani igyekezett egy másik darabbal. Aztán a pipacse­repeket az asztalra tette és inelankóli­­kusan mondta: — Húsz éves pipa... Becsületben szívtam Így ki fekete-vörösre. Egyszerre felkapta a fejét és daco­san mondta ki az ítéletet: — Ezért meg kell valakinek halni! A tanitó megrezzent és suttogva kér­dezte: — Miért? — Mert ha valaki meghal, öt pen­gőt kapok a temetésért/ máskülönben honnan veszek elő ilyenkor, enervirágzás idején öt pengőt és legalább ennyibe kerül egy tajték-pipa. A fiú csodálkozva nézte az apját, hogy mennyire lecsendesedett a harag­ja és most a piparomokról a fémrésze­ket szereli le. — Nézd csak ... ezüst-e? — nyúj­totta át fiának a kupakot. — A rektor mindig azt mondta, hogy pakíong. Szögletes másfelé gondolva hossza­san bámuita a kupakot, aztán vissza­adta: — Ezüst. A kántor az asztalitokba rejtette a nemes fémet, aztán a levégőbe nézeti. Kereste az elveszett fonalat, mért is tört el a pipa? Elkeseredetten ütött a homlokára, már tudta, hogy milyen bajt hozott haza a fia. Jaj! nagyobb baj az még a pipa pusztulásánál is. Moríon­­dált: — Mig jóiment a sorod, addig e.gy sor írást is sajnáltál tőlem. Most ha-, zajöííél. ugy-e? Minek? A plébános' még a harangkötelet se engedi tőled rángatni. Mit csinálsz itt? Csak nézed, mig én lassankint kiborozgaíom magam a világból? Szögletes a megaláztatást tűrve csen­desen szólt: — Nem hosszú tartózkodásra jöttem. Úgy sem tudnék itten élni. De nagyon fáradt vagyok. Pihenni akarok. Van egy kevés Dénzem... — No. no! Anélkül is találsz itthon kenyeret. — szólt elérzékeuyedve az apa. — És most eredj aludni. Egész éjszaka nem aludtál. De előbb mondd el azt a miskulanciát. Milyen összees­küvést is csináltál? Szögletes gépiesen beszélte el a gyű­lésen történteket. Idézte a szónoklatát, részletezte a perét, aztán magára hagy­ta apját és a másik szobában ájult álomba terült hajdani ágyán. # Naphanyatláskor ébredt fel. Csodál­kozva bámult a dohos szoba gerendás menyezetére. Gyorsan kibújt a penész szagu párnák közül és gyűrött ferenc­­józsef-kabátján simogatta a ráncokat. Nagyot sóhajtott és az ágy szélére ült. Gondolkozni próbált. Mit csináljon? Künn az esteledő hangulatban élet keletkezett a faluban. Haza főttek az emberek és az állatok. Kolomp kongott, malacok visítottak, tehenek bőgtek, os­torok pattogtak, kocsik kocogtak és ezt a röpke falusi hangzavart bebur­kolta az ucca felvert pora. A legmaga­sabb helyről közbeszólt a harang, a fi­gyelmeztető: Ember, állat vacsorázzék, aztán hajtsa álomra a fejét. A nap rz utolsó sugarait küldi be az ablakon és a homályos szoba falá­ra eső fény egy képre vetődik. A hal­dokló világosság tisztán mutatja a szin­­nyomatu képet, melynek a margójára ez van feljegyezve: Claus Meyer: Lesender Münch. . Szögletes bámulja a képet. melyet anyja vagy nagyanyja vágott ki vala­mely német képeslapból. Nem emlékszik vissza a képre, de az most hipnotizál­ja. leszóUtia az ágyról, maga elé hívja. Nézi a barátot, aki kecskelábu asztal­nál iniciálás foliánst olvas és előtte kapcsos imakönyvek nyugszanak. A szoba hármasszárnyu ablakán a falu kandikál be. Ez a kép, ez a nyíltan csevegő hangulat, melv talán jámbor igyekvéssel a mélységet festi, dina­mikus erővel rombolja le Szögletes szi­vében a nyugtalanságot, megsimogatja idegeit és földeritit az eibusult arcot. Gondolatban ellöki a barátot a kecskelá­bu asztaltól, ő ül a helyére és könyö­köl a könyv fölé. Meg van már az élet­programul: tanulni fog. A tanitó nagy elmerülésébe beleszól az apa. Félrecsapott kalapja alatt ra­gyog az arca. Átöleli a fiát. mellére

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents