Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)

1925-11-29 / 320. szám

1175. november 29 RÁCSMEGYEI NAPLŰ 13. oldal Nem újság a feminizmus Irta: Baedeker Már a XIV. században is aratott dia­dalokat és szenvedett vereségeket a nőemancipáció. Ezt a szót persze ak­koriban még nem használták s épp oly kevéssé ismerték, mint sufiragette-et vagy a huszadik század argot-jának egyéb nyelvgazdagodásait. De ami nem volt a közjogban s a magánjogi köny­vekben. azért meg volt a. lelkekben s az akkor még elnevezéssé nem értékült mentalitásokban. Már akkor is voltak férfimunkára és férfidicsőségre vágya­kozó asszonyok, s olyan férfiak is, akik irigység nélkül tudták nézni egyik-má­sik nöszemé'ynek a tehetségbimbózását. Egv jófejű hölgy. Novella đ Andrea, cüy kiváló tudóssá tanulta föl magát, hogy a bolognai egyetemen, amelv már akkor is »numerus clausus« nélkül, azaz a türelmesség. szabadkutatás és liberaliz­mus Jegyében virágzott, tanítási jogot kapott. Aligha volt ő ott az. amit ma és erre mifelénk nyilvános rendes ta­nárnak hívnak, de tény, hogy katedrá­ja volt és taníthatott. Nos. ha csak rendkívüli tnár volt is. az is elég szép, sőt elég rendkívüli... De hát mindenütt baj van, ahová asz­­szony teszi be a lábát, még a tudo­mány csarnokaiban is. ha a kérdéses asszony szép. Novella kisasszony pe­dig szép volt, s a kortársak följegyzé­sei szerint nyugtalanító mértékben volt szép. S az eredmény az lett — ezt is a krónika mondja —. hogy a diák urak jobban figyeltek az előadó kecses moz­dulataira. mint a tudós megállapítások­ra, amelyek a bűvös ajkakról elhang­zottak, s az előmenetel, amelyet a jó fiuk az érdekes tanárnő tárgyából tet­tek, egyáltalában nem elégítette ki az egyetemi tanácsot. Ennek természetesen nem ö volt az oka. mert kifogástalan módszerrel s a kartársait fölülmúló lel­kiismeretességgel tanított, s kevés férfi­professzor oktatott akkoron az euró­pai univerziátsokon, akinek a tanmódja különb lehetett az övénél... Az örök­­nöiség volt itt az akadály. A diákok közül többen annyira bele­szerettek a szép tudósba, hogy tudomá­nyos dolgozatok helyett forró lírai da­lokat nyújtottak be hozzá, s ha a kér­déseire felelniük kellett, ugv pirultak — a zavartól s az ignoranciától — mintha félszeg gimnázisták s nem önálló és független egyetemi polgárok lettek vol­na. Nem sokkal jobban viselkedtek a többi professzorok óráin, kollokviumain és vizsgáin is. — ott kevésbbé pirultak, de szórakozottak voltak és készületle­neknek bizonyultak. mert szorgalmas tanulás he’yett folyton ábrándoztak, verseket Írtak olasz s latin nyelven, a diákösszejöveteleken pedig több bo­­lognese scelte-t ittak a nőprofesszor drága egészségére, mint az összes fa­kultások nagynevű celebritásaiéra együttvéve. El lehet mondani, hogy a tanitás szent ügye e hires egyetemen abban az időben a szó legszorosabb ér­telmében leányágra jutott, s az egyete­mi tanács bölcsei valószínűleg csak azért nem nyúltak erélyesebb rend­szabályokhoz, mert a szép kollégába (akit még akkor nem neveztek barbár barátlatinsággal collegina- nak. mint most az orvosok a doktorkisasszonyo­kat) a tanár urak is szerelmesek vol­tak. Ezt ugyan nem írják a korabeli hírlapok (amelyek még nem léteztek) s nem örökítették meg a krónikák, de valószínűnek tartom, mert az öregség nem véd a szerelemtől, s aki annyira megbabonázta a fiatalságot, nem hagy­hatta érzéketlenül a tanár urakat sem. A dolognak igv kellett lenni, mert különben mivel magyarázná az ember, hogy e veszedelmes hatás ellenére No­vella d’Andrea urhölgy nyugodtan ta­níthatott s tudatosan vagy noüe-veüe vidáman kacérkodhatott tovább az itá­liai és külföldi »jeunesse dorée« tu­dományszomjas és szépségéhes fiatal­ságával? Ha a tanár urak szive is nem pöfköődött meg egy kicsit, akkor ho­gyan történhetett, hogv nem próbálták megakadályozni az ifjak özönlését a nőkolléga előadótermébe, amelv mindig zsúfolva volt míg az övék kongott az ürességtől? Tőlük — mert a vén bolon­dok bolondabbak a fiatal bolondoknál — az emberi életkor legvégső határáig taníthatott volna a népszerű tanárnő (persze évről-évre kisebb hallgatóság előtt), de a diákok szerelmes viselke­dése lassanként városszerte szóbeszéd lett. S mivelhogy a 14. századbeli plety­ka épp oly hatalmas volt mint a mai. a szép tanárnő hamarosan a nyilvános diszkusszió homlokterén látta magát. Szülők, akik aggódtak a reményteljes fiaik jövője miatt. családok, amelyek arra spekuláltak, hogv valamelyik jobb házból való ifjú oltárhoz vezeti a kis­asszonyukat. kacér dámák, akiket a professzoruk kedvéért elhanyagoltak a bolognai diákok, mindezek beadvá­nyokkal kezdték ostromolni a tudomá­nyos intézet szenátusát, felelőssé téve azt a romboló hatásért, amelyet a ve­szedelmes perszóna a fiatal nemze­dékre gyakorol. E memorandumok, ta­nácsiratok. fenyegető levelek és egyéb javaslatok egyöntetűen követelték, hogy a tudós nő tiltassék el a tanítástól, mi­velhogy az elért taneredménv semrnl­­képn sincs arányban azzal a pusztítás­sal. amelyet Noveia d’Andrea urhö'gy a fiatal szivekben és idegekben véghez­vitt. Az egyetemi tanács kénytelen volt az ilymód eléjedobott problémával fog­lalkozni s nem zárkózhatott el a szaná­lás kötevessége elől. Hosszú, a késő éj­jeli órákba benyúló viharos ülésen foglalkoztak a tudós urak a női kar­társnak sorsával. Voltak ugvan, akik napirendre szerettek volna térni a kér­dés fölött, mert irtóztak minden radi­kális megoldástól, s másrészt akadt olyan professzor is, aki a »vádlottját egyszerűen ki akarta tiltani a tudomány templomából azzal a hangzatos jelszó­val. hogy az egyetem a férfiaké, s a nőknek odt éppen úgy nincs szavuk. Hosszú évekig rendesen hallott mind a két fülére, akár a többi emberek. Nem is tudta, hogy van füle, aminthogy nem vett tudomást a szeméről, a lábbujjáról és a kongói négerekről sem. A jobbfü­lét egy szombat este fedezte fel a ká­véházban, amikor Marianne, a főjegyző leánya igy szólt hozzá: — Kálmán. ö tovább mosolygott, nagyképűen, unatkozón, ahogy a jó társaságban illik. — Kálmán! — kiáltott rá a nő. A fiú zavartan felhorkant. — Tessék? — Jaj, de szórakozott maga. — dur­­cáskodott a lány. — Isten bizony, nem hallottam, — mentegetőzött és megdöbbent, mikor a mellette ü'ő lány hangja oly távolinak tűnt fel, mintha a ter.em végéről suttog­na feléje. Oly homályosak, kuszák vol­tak ezek a hangok, mint ködös, őszi es­te a város. Most jött csak rá: nem ha lottá a zenét. Látta, hogv a cigány játszik, hajlong a pódiumon, valami lágy dallam zsongott körülötte, akár a füst és a meleg, igy érzi az ember a muzsikát álmában vagy képzeletben, — de ez nem természetes dolog, — gon­dolta. Azelőtt mindig tisztán kivette a nyafogó fuvolát és a brumogó bő­gőst. most minden egybeömlött, mint a tenger. — Szólt valamit? — kérdezte Kál­mán felrezzenve a lánytól és mikor az nevetve nemet intett a fejével, dühösen belezörgött kisujjával a jobb fülkagvló­­jába. akár a telefonba, ha sokáig jelent­kezik a központ. Alig egy hónap múlva megkérte Ma­rianne kezét. A leány igent mondott és a szülök kétségbe voltak esve. örült attak indult meg Marianne ellen. Elő­ször az anyja húzta be a kis éléskam­rába. ahol bizalmas családi ügyeiket szokták megtárgyalni. — Nézd, bogaram, mi a te javadat akarjuk és hogy boldog légy. De ez a Kálmán nem hozzád való. Lump és nincs neki semmije. A szerelem elmegy és a szegénység gyűlöletes. Mikor én a te idődben vo’tam... De Marianne konok és kitartó maradt, mint maga a szerelem. Aztán a nagyanyja esett neki. — Aranyoskám, ez nem jó parti. Ott van a gazdag Barátos gyerek, aki Imád téged, a tenyerén hordana. Jó fiú. szor­galmas. miért nem választod azt? — Mert nem szeretem. mint az egyházban. (Mulier taoeat in ecclesiai) A tanárok gúnyosan lemoso­lyogták az indítványozót. mert tud­ták róla, hogy fülig szerelmes Novellá­ba s hogy csak 'zsarnoki feleségének papucskormányzói befolyása vitte rá a javaslatra, amelynek az ellenkezője mellett drukkolt. Végre aztán a szená­tus ugv döntött, ahogy a legtöbb tisz­teletreméltó testület kétes esetekben szo­kott, — úgy, hogy a kecske is jóllak­jon s a káposzta is megmaradjon. A határozat szerint a hölgy folytathatta a prelekcióit, de — függöny mögött, amely nem engedte, hogy lássa a ta­nítványait s hogy ezek láthassák őt. Hallgatóinak a száma természetesen megcsappant mingvárt. a nvárspo-lgár­­morál — mint majdnem mindig — most is győzött, s az egyetem folyosóin és termeiben a rend rövid lelő alatt telje­sen hetyreállott. A tudós nőnek a hang­ja is kellemes volt de az mégse von­zott annyi tudnivágvóí a .. tantermébe, mint a kézzelfoghatóbb és szemmel lát­ható bájak, amelyek a Bologna grassa­­ban forradalmat csináltak. Akik hívek maradtak Andrea kisasszonyhoz, azok is elmaradoztak lassan, s néhány hét mu'va már egészen fölösleges díszletté lett a függöny, mert a szén tanár se jelent meg. amikor látta, hogv a puszta falaknak adja elő a tudományát. A szép asszony démoni hatása e'tünt. mint egy finom gyönge illát, amelvet bizonyos idő múlva csak nagyon rafíinált érzék­szervek vesznek észre. Igv végződött egy tehetséges nőnek a tudományos karrierje ... Valószinü­leg fér.ihezment egy professzorhoz, aki kevesebbet tudott nála. Nagyanyó összecsapta ráncos kacsóit. — Jaj, lelkem, majd megszokod. Én is megszoktam a boldogult nagyapádat. A nő sorsa az. hogy lemondjon a vá­gyairól — és kenetteljesen megcirógat­ta a lány szöszke haját. Estére eljött a keresztszüle is. Na­gyon tapintatosan viselkedett, egy szót sem szólt az esetről, csak úgy nagy általánosságban beszélt. — A fene egye meg azt a szerelmet! — müindulatoskodott — csak elcsavarja a lányok fejét, aztán fuccs! kiröpül, mint a madár! — és motollászó kezeivel il­lusztrálta a csalfa szerelem madár ké­pében való távozását. Ám Marianne.nél minden célzás, kö­nyörgés és fenyegetés süket fü'ekre ta­lált. ügy eltemetkezett a szerelembe, mint a strucc, amely a homokba dugja a fejét. Neki Kálmán kellett, ha össze­­dül az egész világ akkor is és két hét múlva megtartották az esküvőt. * Házasságuk második hónapjában Kál­mán felfedezte a balfülét is. Moziban ültek és a felesége szerelmesen hozzá­­bujva súgta: — Édesem. — Igen. maid holnap — mondta a fér­fi bólintva. Az asszony értetlenül nézett rá. Azt hitte, hogv tréfál az ura. Az utóbbi idő­ben sokszor oly furcsán viselkedett. Rendszerint nem válaszolt a kérdéseire, bujkált előle és egyszer, amikor egyedül volt, meglepte amint az asztalraborulva sirt Az ő erős. szép ura! — Kisapám! — cirógatta bizelegve. A férfi érezte a simogatásból. hogy az asszony most szólt hozzá, látta a szája mozgását is. de hiába erőlködött, hogy megértse, a hanghullámok elsi­multak a füle előtt, lágyan, mint mikor szellő fut át a vizen és nem hallotta a szavakat. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. — Ne beszélgessünk annyit előadás alatt — mondta rekedt keményen és Marianne ijedten egyenesedett hátra a székén. — Ideges. A sok gond viselte igy meg — villant át rajta fájdalmasan — miattam! — és ott. a sötét páholyban, zeneszó mellett el érzékenyükén meg­csókolta a férfi kezét. Az idei farsangot nagy. végetnemérő bálokkal köszöntötte a város.. Este a ka­­szinóbsai. megjelent a helyiérdekű iótár­­saság szine-java. Kálmán feleségével egy fiatal hadnagy táncolt. Kipirultam tértek vissza az asztalhoz és a fiatalért^­­bér feltűnően sokat foglalkozott M ári ah­ne val. Látta: a hadnagy odahajol a fe­leségéhez és suttogva nevetgél. Kálmán homlokán kidagad'tak az erek. — Rólam beszélnek — gondolta és emberfeletti figyelemmel leste a szájuk mozgását, hogv elfogjon valami titkos üzenetet Arról már letett, hogy a fü­lei segítségét is igénybevegye. Irtózatos pillanatok voltak ezek: körülötte a néma világ, amely népes, mint Babilon és süket, mint a puszta. Hirtelen vadul fel­kapta a fejét és dühösen összerázta, akár az orvosságos üveget használat előtt. És tényleg, ó. egv pillanatra va­lami zug a megmozdult az agyában, mint a lejárt óra. amely ha megrázzák ismét nekilendül és ketyeg pár másod­percig. Valaki a vállára ütött. —• Hogv vagy cimbora! — örvende­zett a rég nem látott barátla és leült melléje. Kálmán kedvesen megölclgette, aztán, mintha csak tréfás mókából ten­né, tölcsért csinált a tenyeréből és úgy tartotta oda fülét a beszélőhöz: — Mi az? Mit mondtál? És mindaketten iát nevetek a sikerült Ötleten. — Az elvem — mondta diskurzus közben Kálmán — hivatalos ügyekben és a magánéletben is: csak minél ke­vesebb szószátyárkodás! Beszélni ezüst, hallgatni arany! Később bevonultak a különszobába és kártyához készülődtek. — Játszunk inkább társasjátékot! — indítványozta a hadnagy és az asszo­nyok örömmel megéliennzték. Kálmán ki'zbekiáltott: — Távjrósdit! Az ajánlatot egyhangúan elfogadták. Kálmán boldogan fellélegzett. A távirós­­di egv roppant egyszerű és ostoba né­majáték. kis cédulára pár sort ir minden­ki és ez körbe iár. addig mig valaki nem tudja folytatni a szöveget. De en­nél a játéknál nem szabad beszélni. És Kálmánnak ugv felragyogott az arca. mint aki valami nagy veszedelemből menekült meg. Mint a halálraitélt szö­kevény. akinek sikerült ismét egy kis cgéru'tat nyernie. * A botrány a hivatalában tört ki. ami­kor az igazgatója már harmadszor szólt hozzá, anélkül, hogv választ kapott vol­na. Elöntötte a méreg. — Hé. maga süket! — ordította ma­gából kikelve és Kálmán gépiesen ol­vasta le a szájáról ezt az izzó. véres szót: s-ü-k-o-t. ó. ezt a szót már meg­tanulta a tükörből. Látta, hogy a kollé­gái mind felugráltak az íróasztal mellől, izgatottan ágáltak és várták az inzul­tust. De Kálmán leeresztette mind a két karját, mint egy megvert kisfiú és csön­desen csak ennyit mondott: — Igen én süket vagyok — és levette kalapját a fogasról. Künnt csavargott a pályaudvaron. Szerette a vonatok rohanását és az éles, hosszú füttyöket, amelyek apró sikollyá halkultak, mire hozzá értek. Ez a vad lárma szordinóban zsibongott körülötte, de mégis hang volt, amely úgy jutott el a tudatához, akár a vakember hályogos szemén át a napfény. A gyöngék bibliájával csititgatta a leiké#: — Hány ember él boldogan, akinek a vonat elvitte a lábát? Hányán szület­tek nyomorékam csonkán és mégis kaptak asszonyt? És a púpos gyufaárus, akinek két szép gyermeke van? Egészen felvillanyozódott. — Tulajdonképpen nem is olyan bor­zasztó az egész — vigasztalta önmagát — csak Marienne meg ne tudja! — és nagy kerülővel, lassan, bizonytalanul hazafelé indult. Az előszobában egy idegen férfi bun­da lógott. Az igazgatójáé. Kálmán meg­remegett, mint akit fejbekólintotttak. Lábujjhegyen lopózott az üvegajtóhoz. Bent a felesége tárgyalt az igazgatóval. Széles gesztussal magyarázott és Kál­mán odatapasztotta fülét a kulcslyukra. Aztán a mozdulataiból próbálta meg­érteni, mint mond ... Lábujjhegyre állt, leguggolt, kétrét görnyedt, de hiába. — Hátha egész más ügyben? — re­ménykedett lihegve és ekkor a pillantá­sa találkozott a felesége tekintetével. És ekkor látta, hogy minden elveszett: az Ez a novella Önnek is tetszeni fog Irta: Tamás István.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents