Bácsmegyei Napló, 1925. október (26. évfolyam, 263-291. szám)
1925-10-04 / 266. szám
19Ž5 október 4. BACSMEGYEI NAPLÓ 15, oldal Pásztorok Irta: Karinthy Frigyes Hajnali szél seperni kezdte a tavaszt — a száguldó szán ekliója belapult. A gárdisták, ketten, lemaradtak, de a lengyel paraszt, a bakon meg se fordult utánuk — egykedvűen csettingetett tovább a lovaknak. — Hé! Ki ne forduljunk! — Ne félj, bátyusika. Didergő kábulatán át — láza is volt, úgy látszik, a kétnapos vágtatásból — az utas füléi mégis megütötte ez a szokatlan megszólítás. Kedélyének sötét borjújából pillanatnyi enyhülést olvasztott ki a furcsa szó — majdnem elmosolyodott. Lám, a bozontos medve azt se tudja, kit visz... A gárdisták talán szándékosan nem szóltak neki... Azt se tudja, kit visz... Nézne, ha tudná... Hogy kit . . . Hogy kit? . . . Hát kit?!... A szlán nagyot zökkent, megint összeszoritotta szivét a rettenetes szégyen és fájdalom. Ugyan hát kit? ... Hát ki ő? ... És, ha tudná?!... Olyan váratlan volt a roham, majdnem elbőgte magát. Csúnyán káromkodott, hogy visszatartsa a könnyeit; de a bánat és szégyen kőkemény kérge már felolvadt, nem állt össze megint; csurogni, áradni, ömleni akart, — közlekedni, akárhová, elönteni akárkit. — Nem fázol, öreg? — Nem én, bátyuska. Hát te? Az utas mosolygott... — Nem kérdeznél öreg, ha tudnád, ki vagyok. — Tudom én, bátyuska. — Ugyan!... No, ki vele! — A francia császár, bátyuska. Acsászár meghökkent. No lámákkor talán... ez a jóindulatú elfogulatlanság... ez talán már ennek az uj valakinek — szól... akit mindketten először ismertek meg benne... a legyőzöttnek . . . akinek nevére nem mered el a szem, nem 'esik le a száj... akinek nevét úgy ki lehet ejteni, közönnyel, mint akárkiét, mindenkiét, ama milliókét, akiknek neve annyi csak, mint egv szám: megjelölésre szolgál, hogy össze ne tévesszék a többi egyformával. Hideg veríték ütötte ki a homlokát, a lába ólmosáan elnehezedett... megint azt érezte, amit akkor, Egyiptomban... meghalni! meghalni!... de akkor megfordult minden ... megfordulhat-e még? Megfoirdulhat-e? Az ágaskodó dac most egész erejével a lengyel paraszt ellen fordult... A neve, hagyján... de a rangja... ez talán mégse közönséges megjelölése valami foglalkozásnak ... mint szaibó, vagy böllér... és eszébe jutott az üzenet, amit tegnap inditott útnak: »A nagy ármádia elveszett, de a császár egészséges«. Szinte felvillanyozódott. Ostoba medve valami eldugott faluból — mit tudja ez, mi történt? De lehetne benne annyi becsület... Már ne mgondolkodott, már beszélt így mégis közelebb volt ahhoz az állapothoz, amiben eddig biztonságban érezte magát: a cselekedethez. — Aztán tudod-e, mi az, hogy] császár ? A paraszt bólint. — Hát. Főbíró. Katonapásztor. Katonapásztor? Egy pillanatra elhallgatott annyira meglelte a szó. Most már a paraszt folytatta, nagyokat csittingtatva ostorával. — Tudom én. Nem kdcsisember vagyok bátyuska, magam se. Birkapásztor. Eh, hisz ez hülye! Mit akar azzal a pásztorsággal? Lehet vagy száz szó a fejében, ugylátszik, — kevés a sok dologhoz, ami van a világon: Tízféle fogalomra használ egyet. Atyáskodó érzés fogta el, mint mostanában már gyakran (igen, akkor is, Moszkva előtt, mikor a világbékéről beszélt!) — mesélhető ékje támadt, mint mikor az ember gyereknek mond el világraszóló valóságot, hozzá idomulva, népmese nyelvre fordítva le, hogy megértse. — Tudod-e mi az, hogy légió? Százezer fegyveres, csupa szép szál legény. Kilenc légió ... gondold el... akora vonalon szétosztva, mint az ország határ__szétteregetve... így vonulnak a hómező felé... A paraszt (bólogatott . — Hát. Tudom én. Az egész falu birkájával nekem volt számadásom. Hogy jó legelőt találjak, két kutyával. Ősszel karámba terelni. A császár már nem figyelt. Türelmetlenül várta. ho"T' folytathassa. — Az oroszok sehol se mutatkoznak. Nem mernek megütközni. Átadom a szárnyakat a két főparancsnoknak, magam maradok a középen. Ilyen még nem volt — akkora vonalon nyomulni előre — ezt még nem próbálták. A tüzérség hátvéd — ez is ujitás. Lemángoroljuk, ami utunkba akad. Borodinó felől ellenálást jeleznek . . . — Az a. Sertésqsordát kellett áthajtani. őrködni éjjel-nappal, ezt tessék elgondolni. A szomszéd faluból át ne lopakodjanak a marhatolvajok — az én számadásom! Nem is volt abba hiba! Tudom én. — Ellenállás?!... lemángoroljuk... Két oldalt begörbítem a vonalat — átkarolni!... A hídon megtorpan a derékhad . . . nagy kavarodás . . . Győzelem !... De hát ki bir a hideggel?!... Ekkora ország... Gondold el: három héten át semmi utánpótlás ... a sátrak lemaradtak... nem vertek meg sehol, gyáván visszahúzódtak mindenütt... dehát a scorbut... az éhség.. az égő városok ... — Úgy, úgy. Elszámoltam én az istennek és — egy sem hiányzott, elevenből! Ott fekszenek a dögök — tessék megszámolni! Annyi, mint elevenből — tán bizonv én csináltam a dögvészt?!... Bár pusztultam volna velük — dehát ember nem kapja meg, csak a marha... mégis elcsapnak, tiszta sor. A hadvezér megbukik — mit szól ehhez a császár? Ez kérlek, politika .. . tulajdonképpen semmi közöm hozzá . . . végre mégis csak két különböző dolog, ugy-e ... államfő és hadvezér... vagyok anvnyi államfőnek is, mint hadvezérnek ... Ha a hadvezér megbukik... megmarad az államfő... A hadvezér az államfőé... Mondhatom saját magamnak... csak én csaphatom el magamat ... és a hatalom... a hatalom az enyém ... — Az a. Izentem is a faluba: már most ne rajtam keressék. Buta vagyok a tanácsban — jövőre mi lesz, ha engem elcsapnak? Iyo van ez, tudom én . . . nem másképp... A két pásztor már régen nem figyelt egymásra. ' — Magyar terv Szerbia és Bosznia egyesítésére Mijatovics Csedomir volt szerb külügyminiszter találkozása 1869-ben id» Andrássy Gyula gróf magyar miniszterelnökkel A jugoszláv sajtóban az elmúlt hónapokban nagyon érdekes történelmi vita folyt le. A vita tárgya az a titkos konvenció volt, amelyet Szerbia kötött 1880-ban az osztrák-magyar monarchiával, A jugoszláv sajtó nagy vehemenciával támadta az akkord szerződés aláíróit és szégyenteljesnek mondotta, hogy szerb államférfi ilyen szerződést megkötfoeijett, amellyel csak akadályozta a délszlávok politikai álmainak a megvalósulását. A nagy vitába most beleszólt a régi időknek még élő tanúja, Mijatovics Csedomir, volt szerb külügyminiszter, aki kijelentette, hogy vállalja az 1880-as esztendő konvencióját az osztrák-magyar monarchiával, de nem vállalja azokat az inszinuációkat, amelyeket a szerződés szövegének nem pontos közlése folytán neki imputálnak a jugoszláv publicisták. Mijatovics Csedomir az elmúlt napokban cikket irt a beogradi Politikában,, ahol ismerteti a titkos szerződés lényegét, amelyet, valamint magyar szimpátiáit egy nagyon édekes reminiszcenciával erősít meg. Elmondja a 83 éves vak államférfi, hogy gróf Andrássy Gyulával volt az 1869-es esztendőben a budai miniszterelnökségi palotában találkozása, amelyen Andrássy Gyula hajlandónak mutatkozott arra, hogy Boszniának Szerbiával való egyesülését nem fogja megakadályozni, sőt ígéretet is \tett arra, hogy ezt minden erővel előmozdítani fogja. Mijatovics Csedomir a titkos konvenciót a napredak, a haladó kormány nevében, mint külügyminiszter irta alá. Aláírta azt a szerződést Pirocsanin akkori miniszterelnök is, de megerősítette aláírásával ezt az okmányt Milán fejedelem is. A szerződés megkötéséről tudott Garasanin, a hires szerb államférfi is, akikről — miint Mijatovics mondja — nem tételezhető fel, hogy hazájukat megszégyenítő helyzetbe akarták volna hozni, sőt, hogy direkt Szerbia érdekei ellen kötöttek volna szerződést. Ennek a sokat vitatott konvenciónak a következő volt a lényege: »Szerbia ha más államokkal szerződést köt, arról köteles a monarchiát is értesíteni.« A jugoszláv publicisztika támadása pedig arra volt beállítva, hogy a fenti ponton kívül a konvenció azt is magába foglalta volna, hogy más államokkal szerződések csakis a monarchia engedélyével köthetők. Ennek a pontnak a létezését Mijatovics Csedomir a legélesebben tagadja, ilyet ő nem irt alá s még kevésbbé irta azt alá Pirocsanin, akinek erkölcsi felfogását minden kritikán felülállónak mondja, s aki ilyent szerinte soha alá nem irt volna. Nem tagadja azonban azt, hogy bizonyos szimpátiákkal viseltetett a magyar nemzet iránt, amelynek ő többször kifejezést s adott és mindent elkövetett arra vonatkozólag, hogy a két nemzet megértse egymást. Mijatovics elmondja ezután, hogy történelmi kutatásokkal is foglalkozott és kutatásai során látta a két nemzet közös sorsát, azt a sok szenvedést és gyötrelmet, amelyet a török hódoltság következtében kellett a szerbeknek és a magyaroknak elviselniök. .Tudta azt, VÉDJEGY: VÖRÖS LÓTUSZVIRÁG .4Z ETIKETTRE RAG ASZÍV A hogy a magyaroknak és a szerbeknek közös nemzeti hőseik is vannak, mint Hunyadi János, Szibinyáni Jankó, akiket nemcsak a történelem, hanem az egyszerű nép a dalaiban is megörökített. De nagy szimpátiát érzett KálJay Benjámin iránt is. akinek édesanyja, szerb leány volt, s aki a szerb néppel szemben mindig szépen viselkedett. Kállay ismerte a szerb nép szerrveáésplt s igyekezett azon segíteni is. Ezeknek az előrebocsátása után, kijelenti Mijatovics Csedomir, hogy ő nem volt osztrák-magyar barát, vagy éppen talán osztrák barát, hanem kizárólag a magyarokat szerette, amely érzését még jobban megei ősitette az a találkozás, amilyben az 1896. esztendőben volt része a budai várban, amikor Andrássy Gyulával ismertette meg a délszláv kérdéáben vallott álláspontját. ííí;"-1869-ben Risztics Jpván szerb miniszterelnök és Blazvána szerb generális Mijatovicsot diplomáciai misszióval Budapestre küldötték. Mijatovics akkor osztályfőnök volt még a pénzügyminisztériumban és rábízták egy rendkívül fontos kérdésnek az elintézését. Mijatövicsnak meg kellett akadályoznia annak a tervnek a végrehajtását, amelylyel a magas porta Szerbiát ki akarta zárni az európai vasúti forgalomból és Hirsch báró konstantinápolyi osztrák követtel meg is egyeztek abban, hogy a Konstantinápolyba vivő vasútvonal nem Szerbián, hanem Bosznián és Szalonikin keresztül haladjon a török fővárosba. Mijatovics id. Andrássy Gyulával elintézte, hogy ezt a tervet Bécsben elejtették és ezzel Andrássy Gyula segített Szerbián és az ő munkájának köszönhető, hogy Szerbiát bekapcsolták az európai vérkeringésbe. Ebben az időben ő többször tárgyalt Andrássy Gyulával, aki egy alkalommal a következőket mondotta: »Látom, hogy ön olyan ember, aki karriérjének még az elején áll és tudom azt is, hogy ön történelemtudományokkal foglalkozik. Önt bizonyára nagyon érdekelni fogja az, amit most elmondok. Látja, Itt az asztalomon fekszik Mihály fejedelem arcképe. Mihály fejedelmet én nagyon tisztelem, ő nekem jó barátom volt. Egy alkalommal, amikor a fejedelem magyarországi birtokán, Ivánkán tartózkodott, meghívott engem magához, akivel én a következő beszélgetést folytattam: — Nagyon szeretném. — mondotta Mihály fejedelem, — hogy az a tárgyalás, amelyet a bosnyák bégek és a szerb nép vezérei folytatnak, sikerrel végződnének. A tárgyalások Boszniának Szrbiával való egyesüléséről folynak. Megkérdem önt, mint magyar miniszterelnököt, hogy mi erről a tárgyalásról a véleménye. Erre én a következő kijelentést tettem: — Mi helyeseljük az önök álláspontját, nű is és a Ballplatz is, sokat foglalkozunk a bosnyák problémával és segíteni akarjuk önöket. Véleményem szerint önök szabadon foglalhatnák el Bosznia legnagyobb részét, azonban a stratégiai pontoknak a mi birtokunkban kell, hogy maradjanak. Sokat tárgyaltunk még Mihály feje(O-aut/e Az előkelő és művelt világ csak és kizárólag (/ gyártmányt használ * // VÉDJEGY: VÖRÖS LÓTUSZVIRÁG AZ ETIKETTRE RAGASZTVA KAPHA TÓ EREDETIGYÁRI ÁRON MINDEN ELŐKELŐBB ÜZLETBEN
