Bácsmegyei Napló, 1925. október (26. évfolyam, 263-291. szám)

1925-10-04 / 266. szám

1925. október 4. BÄCSMEGYEI NAPLÓ Az első este Elmondja: Rákosi Jenő A budapesti Népszínház megnyitásának öjtvenéves évfordulóját most fogják megünnepelni. Budapesti munkatársunk ebből az al­kalomból megszólaltatja Rá­kosi Jenőt, aki a Népszín­ház első igazgatója volt. Pontosan emlékszem erre a ne­vezetes estére. A nézőtéren csupa notajbilitás és a nagy páholyban Ferenc József is megjelent nagy kí­sérettel. Megnyitó előadásul olyan műsort állítottunk össze, amely, Íze­lítőt akart adni a színház munka­­programjából. •A Prológust Ábrányi Kornél irta. Emlékszem, hogy drámai {or­mában volt megírva, akciója is volt és az volt a pointje, hogy a Magyar Géniusz legyőzi a német Hanswurschtot. Ezután előadtuk »A király csókja« cimü egyfelvo­nás,os aperettet, amelynek szöve­gét Bérezik Árpád irta, zenéjét Huber Károly (Hubay Jenő édes­apja)' szerezte. Népszínműből is adtunk kóstolót, részletet A leány­­kérő cimü darabból, amely arról nevezetes, hogy sohasem készült el teljesen . ; A műsort azonban egy egyfelvp­­násos bohózat buktatta meg. Cime: Jeremiás siralmai. Szerzője én voltam. Arról volt szó, hogy egy fi'atal orvos nagyon szerelmes egy fiatal lányba, akinek az apját eg yizben részegen szedték fel az uccán. Minthop-v akkor kolera­­járvány volt (Budapesten is és a darabban is) a részeg emberről azt hitték, hogy kolerás. mire behoz­zák a színpadra a kolerás-kosarat és el akarják vinni a részeget. De akkor megjelenik a fiatal orvos, megállapítja, hogy a diagnózis té­ves, megmenteni az apát a kolerás­­kosár borzalmaitól é,s igy elnyeri Imádottja kezét. Hát bizony, ez nagyon megbu­kott. A közönség, amely amúgy is rettegett a kolerajárvány, miatt, megrémült, amikor behozták a színpadra a kolerás-kosarat és ma­ga a király is megbotránkozásá­nak adott kfejezést. Érdekes, hogy a próbákon egyi­künknek sem jutott eszébe, hogy ilyen kolerás-kosarakkal mégsem lehet operálni a színpadon. Elő­adás után aztán odamentem a Népszínházi bizottmány egyik tag­jához és igy szóltam hozzá: — Jó volna lemondani. Az illető ur azonban megvigasz­talt, hogy mindenkit érhet hasonló baleset. Most már én is tudom, hogy egy színház első előadása és érv újság első száma sohasem si­kerül. Csak néhány napig játszottuk az első műsort, aztán szinrehoztuk Tóth Kálmán Az ördöp bibliája cimü darabját, amely eléggé tet­szett. A színház ekkor elég jól ment. A Népszínház első rendezője Lukácsi Sándor első karmestere Erkel Elek, és első primadonnája Blaha Lujza volt. Blahánét nem akarták elengedni a Nemzetitől és ćsa khosszas tárgyalások után si­került vele megkötni a szerződést. A partnere, Tamási pedig csak esztendő múlva jött át, a Népszín­házhoz. Különböző befolyások ér­vényesültek már akkor is. Emlék­szem Szigligeti Ede tervére, aki azt proponálta, hogy a Nemzeti Színházból az ormr'-t és a népszín­művet át kell vinni a Népszínház­ba ez a terv persze ebben a formá­jában nem1 valósult meg. A Népszínház első színészeinek nevét akarom még felemlíteni. Sziklay Emilia és Darvay Karo­­iina voltak1 a főénekesnők, Soly­­mossy Elek volt a főkomikusunk és a társulatnak több ilyen jeles tagja volt. Mint külön érdekessé­get említem fel, hogy már az első hetekben szinrehoztuk Moliére Kép­zelt betegét, amelynek igen nagv sikere volt. Műsorunk általában igen változatos volt és felölelte a legkülönbözőbb zsánereket. Min­den évben látványos darabot is játszottunk. Az Utazás a föld kö­rül 80 nap alatt, aztán Utazás a hold­ba, Sztrogov Mihály utazása igen nagy sikerrel kerültek színre. Az első évben már Offenbach is szinrekerült. Bemutattuk a Duna­nan apó cimü operettet, amelynek naey sikere volt, pedig akkor Of­fenbach nem igen volt divatban és helyét‘ Lecocgu foglalta el. Ez utóbbitól az Angot asszony lánya, A kis herceg, a Kisasszony felesé­gem szerepelt a műsorunkon. Az akkor oly népszerű Audrantöl az Üdvöske cimü operettet játszottuk. A franciákat aztán felváltották a bécsiek. De én a bécsiektől semmit sem adtam elő, mert ők a buda­pesti német színháznak adták az elsőséget, mire bojkottáltarn őket. Csak 3—4 év múltán tört meg a jég, amikor szinrekerült a Nép­színházban íaz első bécsi operett: A kapitány kisasszony. Ezek a legrégibb népszinházi em­lékeim. Idegenek Velencében Irta: BAEDEKER Nagyon szerettem Riedl Frigyesnek, a nagy tanárnak és kitűnő írónak bájos kis könyvét, a »Magyarok Rómában« cimüt. Minek tagadjam? — a jelenté­keny valőrjén kívül azért is. mert ve­lem is rokonszenvvel foglalkozik 'ben­ne, s mint írja, az én római tárcalevele­imnek (a »Római Mozaik«-nak) olvasá­sa adta neki a könyv megírásához az impulzust. Azt mondja az illusztris szer­ző: »El-elgondolkozom. amint leteszem ezeket a tárcaleveleket. Honnan van ez az igézet, amely az elhanyagolt vá­rosban rejlik? Honnan van az. hogy Ró­ma örök tárgya az útirajzoknak? Miért vésette egy jeles magyar ember, aki egy római templomban van eltemetve, e szavakat sírjára: Róma mindnyájunk hazája! Honnan van-e városnak, amely­nél nagyobb és szebb környékü város Olaszországban is található, honnan van vonzóereje még ma is. ahol nem első világváros, mint London, nem vezető szellemi fényforrás, mint Páris? Mi magyarázza e nagy mágneshegy von­zását, amely lelkünk minden nemes ér­cét ellenállhatatlan erővel magához huzza?« Efféle kérdéseket vetek föl magamban én is, amikor azt látom és olvasom, hogy tudósok, művészek, költők, raj­­utazók t nászutasokj Bildungspliilisferek, müveitek és félmüveitek, nők. férfiak, ifjak, öregek évszázadok óta állandóan, s ma nem kevésbbé, mint a múltban, ta­lán még nagyobb számban és nem ki­sebb lelkesedéssel zarándokolnak Ve­lencébe, mint mások (és néha ugyan­azok) az örök városba. Mi vonzza őket a tenger Rómájába? Mi az. ami vágyat olt beléjük, hogy ezt a vízre épült kö­zületet fölkeressék s ott hosszabb-rövi­­dfcbb időre sátrat üssenek? Ez is egy mágneshegy, s a vonzása messzire terjed. S a fölvetett kérdések­re nem felelhetek egyébbel, mint ezzel a szóval: romantika. Rómába a történet szelleme csábítja az idegent. Velencébe a regényességé, amely a sajátságos vá­ros múltját rémessé tette s a jelenét ér­dekessé varázsolja. Tudattalanul ennek a hatása alatt árasztja el annyi idegen a lagúnák városát. S ez félti meg azt a különös szeretetet is, amellyel a kivá­lasztottak, a nemesebb kulturáiuak, s különösen az irók és művészek imádják Velencét, akik a naplóiknak a legszebb lapjait szentelték neki s ma is »haza­­memiek«, ha Velencébe indulnak, mert otthon érzik magukat benne. Néhány cikket szándékozom irni ki­váló szellemeknek veneziai tartózkodá­sáról s a benyomásról.1 amelyet rájuk ez a tündérváros tett. Itt1 következik az első. Ha az olvasó nem unja majd na­gyon, akkor folytatása is lesz. Kevés hely, talán egy. se, babonázza meg annyira az utazót, mint Velence. Ha nem tenne egyebe, mint a nagy ka­nális, már akkor is olyan érdekesség volna, amelyhez foghatóval egyetlen város se dicsekedhet. De ahogy elébiink tényeskedik a sokféle attrakcióival, száz meg száz különösségével, szűk utcács­káival (amelyeknek tótágast álló mere­dek falai azzal fenyegetnek, hogy egy­másra puffannak), keskeny oldalcsator­­náival, négy-ötszáz köhidjával, műemlé­keinek nagy számával, a regényes tör­ténetével — amelynél kalandosabb re­gényt Jókai csak úgy tudott volna irni, ha Hugo-val, Dumas-val, Sue-vel. és még egy sereg elbeszélővel szövetkezik hozzá —, a márványpalotáival s az úti­könyvekben megcsillagozott egyéb szép­ségeivel, szédületbe ejti s varázslatban tartja a látogatóját. Mert ez a város a »nil adinirari« egyenes cáfolata. Fényes cáfolat márványból, amelybe Sansovino, a gráciáknak az építőmestere, lehelte a lelket. Ilyen elbűvölő hatása volt Velencé­nek az első modern emberre, Perturca­­ra, akit pedig nem messziről, csak a szomszéd vármegyéből, Arqua-ból von­zott ide szerelmes szivének a roman­tikus szeretete. Majdnem oly szerelmes lett e városba, mint Laura urhölgybe, amit a végrendelete is bizonyít, amely­­lyel becses könyvtárát a köztársaság­nak hagyományozta. Ennek a három­négyszáz kéziratnak építette aztán Sansovino a Piazetta gyönyörű rene­szánsz-ékszerét, a Libreria-t, amelyben kényelmesen elfér két millió könyv is, s már van is benne közel félmillió. Leg­értékesebb persze köztük a Petrarca hagyatéka, csupa nagy ritkaság, s an­nak a bizonyitéka, hogy a szerelem nagy költője nemcsak asszonyba tudott sze­relmes lenni, de a világ legszerelmesebb városába is. Napóleonnak, ennek a nagy ország- és városgyüjtönek is kedvenc objektu­ma volt a csődbejutott reszputíiika fő­városa, amelyet hódított tartományai­nak és citta artistica-inak a képzeleti vitrinjében a legláthatóbb ponton, a leg­előnyösebb helyen ■ állított ki. Velencé­nek a szépítésével, a karbantartásával és a csiszolásával sokat és szívesen foglalkozott ez a maga műfajában oly jeles poéta.- Különösen a San Marco gyönyörűséges terét kedvelte, amely szerinte egy szalon, s »egyedül méltó nienyezete maga a csillagos égbolt.« Bi­zony költőibb mondás, mint a Sannazar hires hatsoros verse de mirabile űrbe Venetiis, amelyért a pazar köztársaság olyan gazdag tiszteletdijat szavazott meg a középszerű poétának, aminőt is­ten kegyelméből való. igazándi költő so­se kapott, — hatszáz aranyat. Száz csillogó-villogó velencei zecchino-t min­den sorért! (Ilyen honoráriumot kívá­nok minden nagy költőnek.) Erről az előkelő idegenről — tudniillik Napóleon­ról — azt is beszélik, hogy föllovagolt a Márkus-templom harangos tornyába, a Bartolomeo Bon karcsú Campanile­­jére. Ez persze csak mese, egyike azok­nak az érdekes elképzeléseknek, amelyek­től hemzseg az a romantikus legendaso­­rozat. amelyet velencei históriának hív­nak. (Nincs az a mesegyűjtemény, amely vetélkedhet ezzel.) Erre a magaslatra iöllovagolt egyszer egy francia uralko­dó — állítólag IV. Henrik, s lehet, hogy ez se —ami elég ok. volt arra, hogy a korzikai ne csinálja meg e bravúrt, Na­poleon tudvalevőleg semmiben se utá­nozta a francia királyokat. S amikor a trónjukra ült, még a címüket se fogadta el, — egyszerűen és szerényen (az iga­zi . nagyság mindig szerény) csak csá­szárnak tituláltatta magát. Egy másik nagy idegenre, Goethe-re is elementáris hatással volt a tíódok e köztársasága, a Biberre publik. amint ez az előkelő utazó a venéták csodálatos közületét elkeresztelte. »Tehát Velence nem puszta szó, nem üres név többé!« —■■ kiáltott föl a bámulattól és örömtől szinte mámoros költő, amikor először pillantotta meg e márványból épült me­sét, s azok a lapok, amelyeket a város leírásának s ott átérzett hangulatainak szentel, az ö méltán hires és ma is haszonnal olvasható Italienische Reise­­j értek talán a legszebbjei. Seholse en­gedte át magát annyira a gondtalanság boldog érzetének mint ama tizenhat nap alatt, amelyeket az őgyelgés, ácsorgás és bandnkolás e klasszikus földjén töl­tött, s velencei epigrammáinak szép könyvecskéjét is e pajkos versikével la* ditotta útnak: Wie man Geld und Zeit verthan, Zeigt das Büchlein lustig an. A velencei Goethe egészen más, «aint a római Goethe, — legkevesebb tiz esz­tendővel fiatalabb. S ezt a derültséget és ifjúságot vará­zsolta Velence mindazokra, akik beletud­ták élni magukat e város és lakóinak vi­dám életvitelébe. Hiszen még ma is if­­jabban és boldogabban jönnek onnan vissza, akik tagjaikat a tenger vizében, s szellemüket a velencei művészet Jung­­brunnen-jihm fürösztire meg. Mindazok a nevezetes utazók; akik abban az időben látogatták e várost, amikor még nem volt könnyű dolog be­járni a világot (mert a vízum-mizériák éppen úgy megvoltak, mint mostan, de gyorsvonatok és automobilok helyett postakocsik, Doppelschncllschrauben- Dampfer-ek helyett pedig lassú vitorlá­sok »röpítették« a turistát Itáliába), •mindazok a legnagyobb elragadtatás lelkes szavaival nyilatkoznak az »egyet­len« városról, amelybe ellenállhatatlanul Vágyódtak, s ahonnan nagyon nehezen, sokszor könnyező szemmel tudtak csak megválni. Akkoriban ritka pasas volt az, aki külföldi létére egyszerűéi több­ször jutott el Velencébe, — igy hát aki otthagyta, örökre búcsúzott tőle, nem úgy, mint ma, amikor a Hotel Danieli* meg az Albergo Luna vendégei azzal bú­csúznak a szálló személyzetétől: a vi­szontlátásra. Mert ha kedvük és pénzük Van, akkor teremhetnek ott uiból, ami­kor akarnak. Chesterfield, a nagy világfi és pom­pás levélíró ,is imádta Venezia-t, mint a honfitársai általában (tudvalevőleg az; angolok a legszenvedélyesebb Velence­­rajongók), s nagy kár, hogy nem ii részletesebben róla. De hát c praktikus sfemü és szellemű embert még se ér­dekelte annyira a romantikus város misztikus érdekessége, hogy könyvet Ír­jon róla, pedig az — ha megszerkeszti — alighanem sokkal szellemesebb lett volna, mint a Mister Howells máskü­lönben szintén derék müve. a Venetiar Life, a Tauchnitz-kcWekció egyik leg­népszerűbb kötete, amely az angol ve-, lencejáóknak valóságos vademecum-ja lett. Egy másik nagy Írónak a velence­­könyve is megiratlan maradt, de egé­szen más okból. A Perzsa Levelek sza­tirikus szerzője nagyszerűen találta föl itt magát (a saját kifejezése szerint: »mint ha! a vízben«), — mindaddig, amig csak egy jóakarója nem figyelmeztette, hogy a tizek félelmes tanácsa elfoga­tási parancsot adott ‘ki ellene és utasí­tást, hogy az iratait kobozzák el. Ak­koriban a letartóztatás itt egyet jelen­tett az elitéltetéssel, az iratok elkob­zása pedig azoknak megsemmisítésével. Montesquieu tehát gyorsan kereket ol­dott — az akkori Velencéből futni nem volt szégyen — s a jegyzeteit, amelye­ket az érdekes állam alkotmányáról s a nem kevésbbé érdekes város szépségei­ről papirra vetett, tüzbe dobta. A köny­vet, amelyet a Perzsa Levelek szerzője ez incidens nélkül kiadott volna Velen-13 oldal T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents