Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)

1925-08-02 / 205. szám

1925. augusztus 2. BACSMEGYEI NAPLÓ 15. oldal „Erdemes-e apostolnak lenni?“ Az észak amerikai Egyesült-Államok egyik elterjedt lapja a »Magyar Bá­­nyászlap« nemrégiben érdekes kérdést vclett föl. Az amerikai magyar lap azt kérdi, hogy ćrilciiics-c apostolnak lenni. Nem. a vallási útvesztők szakadékuinak a szélén, nein a liittérités missziós ut­jai előtt hangzik fel ez a kérdés. A/, amerikai újság nyíltan és határozottan és bennünket fölöttébb érdeklő formá­ban kérdezi, lrogy a magyarság ügyé­ben, a magyarság küzdéseiben és a jobb és emberibb megélhetésének széltna- Icniharcában érdemes-e apostolnak lenni. Ez a véres kérdés bizonyosan fölvető­dött már minden papírra vetett betű iz­galmában, minden kisebbségi újságíró előtt és kiváltképeu azoknak az ideg­­rendszerét borzolta föl, akik veszélyek, félreértések és rossza kara tu félrema­gyarázások konok akadályai között mű­velik ezt a hálátlan talajt. ■# Úgy érezzük, hogy a nem kis bátorsá­got föltételező kérdés, bennünket kisebb­ségi frontharcosokat egészen közelről érdekel; Nekünk is szívügyünk ez a szerencsétlen gondolat, amely verekedé­sek és szócsaták és bctüütközetek kö­zepette eddig legfeljebb a tudat alatt húzódott meg. Igazéi is bennünket a lelkiismeret itélőszéke előtt, amely mindig egyenes szándékú célokat ta­kar, valahányszor a pusztuló vajdasági magyarság sorsát, a magyarság csöndes agóniáját rögzítjük papirra. A megélni nem tudó magyarok, ma mint idegen lé­­gicnáriusok Marokkó forró homokjába csurgatják a vérüket,, a zsellérek tízez­rei Brazília fazendáin fonnyadnak. Ilyen­kor mégis csak eszünkbe jut az öngyil­kos múlt és a gazdátlan jövő és ilyen­kor mégis csak tollal igyekszünk meg­oldáshoz segíteni azt a feladatot, amely az ágazságkeresés szent szándékának lázában fogant missziónkat némaságra kárhoztatni nem engedi. # Az amerikai sajtóorgánumnak ezt a kérdését talán meg sem említenénk, ha ez a lap nem együtt érkezett volna egy nyolc oldalas levéllel, melyet a posta a »Bácsmegyei Napló« szerkesztőségének kézbesített. A levelet Király István és családja írták. A St. Paoloban feladott levél szomorúan közli, hogy Király» Ist­ván »volt feketicsi lakás«. Múlt időben jelzi szülőfaluját a levél írója, aki úgy látszik, lemondott már arról, hogy a fe­keticsi temetőben pihenje ki az űzött ma­gyar zsellér fáradalmait. És mőst át­adjuk a szót Király István feketicsi ma­gyarnak, akivel együtt a levél szerint 26 család indult Braziliába 1925. már­cius 22-én. ■— Az udvarias és szives bánásmód .— írja — azonnal megváltozott, mi­helyt a hajó elhagyta az európai par­tokat. Ahogy kisikíott a hajó a nyilt ten­gerre, foglyok voltunk, köröskörül csak a tenger vizét láttuk. A velünk való bá­násmód és ellátásunk is a rabok életé­hez hasonlított. Ehetetlen, halzsirral ké­szített ételeket kaptunk már az utón is. Többszáz ember kínlódott végig három heti tengeri utat. Már az utazás első napjaiban megátkoztuk a hajóra lépés pillanatát, mások tűrtek és szenvedtek, mert abban reménykedtek, hogy partra­szálláskor minden megváltozik. A hu­szonkettedik nap futott be a hajónk. Sö­tét éjszaka volt. Zuhogó esőben fáklya­­világ mellett tereltek bennünket egy fér­gektől hemzsegő havakba, ahol éjszaka-! ra fánk zárták az ajtókat. Étien egy lő- j itató vályú vize mellett töltöttük éb­ren; az éjszakát. A villámok időnként be­világították a riadt embereket, akik rot­hadó szalmán küzködtek-az clalvás el­len. nehogy a rengeteg inoszkitó, dög­­légy, hangya, bolha és poloska marta­lékai legyenek. Másnap kora reggel sza­kadó csőben fegyveres fedezet alatt haj­tottak minket a .nyolcvan kilométer tá- j volságra levő k'ávéijjfetvénvckrc és j kaucsukfazendákra. Kiváltságunkat és panaszainkat meg sem hallgatták., ha­nem eladtuk berniünket egy portugál ül­tetvény-tulajdonosnak. Itt kényszermun­kára szorítottak bennünket. Örülünk, ha kétnaponként száraz kenyeret ka­punk. A felügyelőink ' szálas négerek, akik embertelen 'kegyetlenséggel bánnak velünk. Járványok, vadállatok, mér­ges kígyók pusztítanak bennünket. Si­lány táplálék és szenvedések közölt vonszoljiiK betegen uiagimkat. hegy ele­get tehessünk a rabtartó fazenda tulajdo­nos üzleti érdekeinek... $ Eddig szól Király István állati sorba taszított feketicsi magyar zsellérnek és 26 társának jajkiáltása, amely, lehetet­len. hogy bele ne üvöltőin a nagy ma-Palesztinában tanúit meg magyarul egy becskei eki szerb fiatalember Vclikibccskerek, július végén Márko Mircs Becskereken született, I huszonhárom éves és soha nem jutott ítil a torontáli határokon, mig egyszer — pár hónappal ezelőtt --- kilenc angol fonttal zsebében ut.nak indult Palesztina felé. Egészen különös, erdeti egyéni­ség Mircs Márko, különc ember fia., de amíg apját különcködése a szerb na­cionalizmusnak a háborueiötti időkben még egészen szokatlan túlzásaiba ra­gadta, addig a fiúban az öröklött ha­talmas szenvedély jótékony ' eltolódást nyert a tanulás iránti soha be nem telő vágyakozásban. És ez a fiatalember, aki egész életében csak tanulni akart és ta­nult — mé&- soha nem járt iskolába, nem végzett egyetlenegy elemit, sem középiskolát, mert édesapja, aki tanár­­ember volt, nem engedte magyar isko­lába járni, maga tanította otthon a fiát és valami különleges nevelési rendszer­rel hat éves korában németül. 9 éves korában héberül, tizenegyedik évében latinul kezdte tanítani a gyermeket, de gondoskodott róla, hogy 16 éves koráig tanulhasson meg magyarul Becske­reken. Ezt a hiányt később maga pó­tolta Mircs Márko, aki most — 23 éves korában — folyékonyan beszél szerbül, angolul, németül, franciául, magyarul, latinul, (ó)görögül, héberül és arabul. A Karmel hegye előtt Márko Mircs nemrégiben tért vissza Palesztinái útjáról. Pompás intelligen­ciával, színes bőbeszédűséggel mondja el élményeit, amelyekkel, köteteket le­hetne megtölteni. Azokat az általános­ságokat próbáljuk beszédjéből lerögzíte­ni, amelyek ugyan részben egyéni nieg­­látásáuak, de Palesztina és az uj héber állam helyzetére általánosan jellemzők. — Szkepszissel telve indultam útnak, — mondja Marko Mircs — főként azért, hogy tanulmányozzam ennek az uj á!­­lamalakulásnak • viszonyait, amelyről olyan sok hihetetlennek tetsző különle­­'gességet hallottam néhány cionista zsi­dó ismerősömtől. A hajóra szállás per­cétől kezdve csupa olyan ember közé kerültem, akik uj hazát kerestek Pa­lesztinában, vagy mint zarándokok lát-1 ni akarták a Szentföldet — közvetlenül j a jeruzsálemi héber egyetem megnyitó- j sa előtt volt, azonkívül a keresztény tmsvét és a zsidó peszach is sok zarán­dokot vonzott — úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen józan ember a ha­lén, a többiek tele voltak buzgó fana­tizmussal és optimizmussal. Amikor, négy napi utazás után, megpillantottuk a Karmel hegyét, lázas rcszketés fogta cl utitársaimat a közeli beteljesülés előtt felfokozott izgalomban. Hidegen néz­tem ezt a látványt, tömeghisztériára gondoltam és előre sajnáltam társaimat, mert biztos voltam csalódásukban. Meg­érkezésünk után azonnal Jeruzsálembe utaztam, hogy lássam az egyetem meg­nyitását. Még tartott a hazulról hozott szkepszis, amit csak növelt az, hogy szinte minden lépésért fizetni kellett. Amelyik helyhez csak némi haiavány, nagyon is legendás emlék fűződik, ott már piasztert kértek. Hiába mondtam, például egy görögkeleti templomot őrző gyár fájdalom sokhangsze'rü orkcszte­­réb<\ Ez a tiiitacernzával papíron meg­elevenített kínok kertje .egy megrázó sirulomliáz örült kontúrjait mutatja. Ez az egy leséi magában véve is untig ele­gendő arra, hogy időszerűtlenné tegye az amerikai lap gyászos takarodóját. Ez a levél el nem disputáié paraues­­csal követeli, hogy kötelesség kipari­­rozni a magyar dolgos kedv mellének szegzett minden brutális támadást. Kö- j tclcsség szóvátenni mindent akkor es úgy, amikor és ahogy azt magyar lelki­ismeretijük pattogó és katonás vezény­szava diktálja. Kötelességünk a magyar­ság életét tartalmasabbá, ntagabizóbbá, szerzetesnek, hogy én is görögkeleti va­gyok és imádkozni akarok a saját val­lásom templomában: ne mozse bez pare — pénz nélkül nem lehet, mondotta a kegyes atya. Nagyon is érthető hát, hogy amikor a zarándokok a templom nyugati falánál sírtak a meghatottságtól, én az archeológus szemével igyekeztem 'megállapítani, hány» évesek lehetnek a kövek. Ez az érzés azonban csak pár napig tartott. Héber tudásom és néhány ajánló levél birtokában zsidó telepesek és más bevándorlók közé jutottam és láthattam mindazt, amitől az organizá­ciót óvatosán távoltartják a keresztény zarándokokat. Pusztaságból Paradicsom — Ekkor kezdtem megismerni Palesz­tinát és pesszimizmusomból a legna­gyobb elragadtatás lett. Mások, vagy megy'áltozíak ott az emberek. Az egyén realizmusa elvész abban a közös mun­kában, amelyben mindenki részt vesz az építésért. Egy brassói gazdag orvos fia érettségi után kivándorolt és most követ tör országút építéshez. A külön­böző országokból való zsidók egy érzés­ben egyesülnek, rokonnak érzik, segí­tik, támogatják egymást és látnivalóan nem azért végzi valaki ezt, \»agy azt a foglalkozást, hogy érvényesüljön, av­­gyont szerezzen, hanem hogy részt ve­gyen a munkában, ahogy tud. Ez az idealizmus magával ragad mindenkit és az országépités struktúrája nem is ad más lehetőséget. Nem lehet ugyanis olyan nagy szerepe a vagyonnak ott, ahol nem magántulajdon a föld. Palesz­tinában az úgynevezett. Keren Kaijemeth vásárolja a földet az araboktól és adja bérbe — esetleg örökbérletül — zsidók­nak. Csakhogy a jó föld drága és a kö­zösség kénytelen rosszat venni, hogy többet vehessen, igy sivatagos, puszta vidékek kerülnek a telepesek kezébe, akik hihetetlen energiával csatornázzák, rendbehozzák a földet, amely aztán bő­ségesen fizet, mert a csatornázás által valóságos paradicsom lett Észak-Palesz­­tina, a Földközi tengertől a Jordánig és 'kétszeri aratással fizet a föld ott, ahol azelőtt maláriás mocsarak voltak. — Ez az az épitő munka, amelyet legjobban megcsodáltam Palesztinában, 'mert az uj városok épülése csak ter­­'mészetes következménye ennek. A nagy kereskedelmi és ipari központok kiala­kulásában Történelmi jelentőségénél fogva ma­­a draz ország fővárosa, de az ott ki­alakuló uj világban már nagyobb jelen- Íísőgc van Tel Airo-nak. Hogy pár év alatt hogyan lett Jaffa piszkos kis kül­városából modern, szép, fejlődő Tel Avir, arról már írtak sokat, a titok rö­viden az, hogy Jeruzsálem nem kikötő és távolesik az egyptom—-sziriai vasút­vonaltól is, viszont Tel Avir a tenger és vasút mellett fekszik- Ezért jutott a Bal­­four-deklaráció után— amikor az igazi j telepítés kezdődött — olyan nagy je-1 elntőségre és ezért támogatta a prak-1 tkuis amerikai töke Jeruzsálemmel j szemben, újabban azonban Tel Avirtiak i is erős versenytársa támad Haifában, j amelynek fekvése még kedvezőbb és I Amerika palcszlinai pénze most jórészt oda koncentrálódik. Tel Avit 1906-ban kezdett épülni, 1924 decemberében hti­­zsonnégyezer lasósa volt, fél évvel ké­sőbb 35.000, Nemzetiségi kérdés is vau Palesztinában, ha ennek lehet nevezni a zarab-zsidó problémát, kétség­telen, hogy a zsidók ki akarják szorí­tani az országból az arabokat. Mindén talpalatnyi földet megvásárolnak tőlük és ebből a szempontból van alapja az arabok zsidögyülöletének, viszont két­­. ségtélen, hogy az arabok, míg egyedüli urai \oltak a földnek, nem éltek emberi életet, hisz a rosszul müveit, kopár föld nem hozott semmit. Most tág kereseti lehetőségek nyíltak az arabok előtt és sokkal jobban élnek, mint azelőtt. A köznép épp ezért nem is gyűlöli a tele­peseket. Fölülről jön az uszítás. Az elő­kelő arabok egy része Kern ál pasa hive, ezek az arab fasciszták. akik az iszlám jelszavával agitálnak a zsidók eljc.it és ebben buzgó segítőtársuk a kalhoJiktts j arab intelligetfcia. A lakosság zönio azonban nem követi sem a fasciot, sem az antiszemitákat (hisz az arabok is szemiták), éppen ezért nem valószínű, hogy az ország jövő fejlődését akadá­lyozná ez a probléma. Ha a zsidók olyan szívósak lesznek ott, mint amilyen am­biciózusak most, pár évtized múlva iga­zi gazdag, szép zsidó pemzeti állam lesz Palesztina, (k. m.) Tamás Is'ván: I Falusi fotográfiák Az almafa teherbe esett, az éjjel, oly szépek a gyermekei, csupa kövér, mosolygó buksi lei és a képüket égő pirosra mázolta be keresztapjuk a kedves égi piktor. Az erdő utálja a gyümölcsiákat, mint ahogy a meddő asszonv gyűlöli az anyát. egész nap farkasszemet néznek: a barackfa öntelten riszđlia derekút, a körtefa tüntetőleg hintázza barna kölykeit és a szőlő lábujjhegyen pipiskéd ve kiölti csipkés nyelvét. s! ss! sss! ssssss! az erdő hisztériáson felsiyit. sivalkodva csapkod tömzsi karjaival ! ! ! ! ! és gorombaságokat üzennek egymásnak a széllel. A kismalacok elaludtak a vá'yu mellett, a tehén álmában beszél, a kis lilik a bokrok alján hasalnék és a jóisten most harangozza a delet. Ez a tizenkettedik óra. Pajtás kutya a lábaimnál iekszik jóllakott an és a kéményen át lustán illan a konyha lelielletc. Ó, a koldusfiu, akit az este az árok partján láttam, vájjon hol ebédel? . . . Mit ér nekem a végtelen és hogy vannak végtelen csudák, tornyok, amelyek az égig érnek és hogy porból Embert gyúr már az ember? oly egyszerűen élek., mint törzsünk apja. Adum. újságom a mező völanyom a hold. kávéházam az erdő, reggel mókusokkal beszéljelek és utána-fiittyenteh a sárgarigónak, hogy céudálkózva hátra lukiul. Az én tanyám az én váram; megvéd tatártól, megvéd baráttól, megvéd nőtől, megvéd csőtől, béke az ajtaia, csönd a sövénye, a boldog élet csöndje ez, az Óceán fenekén nem lehet süketebb, vihar előtti, világ előtti: mintha csupa holtak laknák. lendütőbbc, frissebbé és hitesebbé tenni. Mssíerházv Ambrus. Tejjel\ mézzel folyó Kanaán

Next

/
Thumbnails
Contents