Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)

1925-08-20 / 221. szám

1Q25. augusztus 20. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 5. oldal. Keresztelő Szent Jánosok a palicsi tő partján Adventisták, áladventisták és zsarolók — Szabad-e kost enni és asszonyt szeretni a jóra való adventistának? Mibe kerül egy félek megdicsőülése? Az utóbbi időben több panasz hang­zott el a szuboticai adventista egyház vezetői ellen. .4 panaszokat maguk a csalódott hívők emelték, akik szerint az adventista prédikátorok, akik a biblia igéit és Jézus Krisztus második eljöve­telét hirdetik, visszaélnek a jóhiszemű emberek bizalmával, pénzt és szolgála­tokat követetnek a hívektől ős ilyen mó­don tartják fenn magukat és családju­kat. Az adventisták nem hivatalosan elö-s­­mert fci'ekezet, a hatóságok Jugoszlá- I .viában nem is engedélyezték működésü­ket. Szuboticán 1913-ban László Dezső bibliaárus alapította meg a kisded egy­házközséget. A bibíiás ember köré több egyszerű munkás és nő csoportosult, akik szombati összejöveteleiken {elolvas­tak az evangéliumból, imádkoztak, éne­keltek és kinyilatkoztatták egymás előtt a világ közelii pusztulását. Ezeket az ártatlan lelki mulatságokat nem is za­varta a hatóság, a »szombatosok« isten­félő, jámbor emberek voltak valameny­­nyien, hústól, szeszes italtól, dohánytól tartózkodtak, a legpéldásabb életet él­ték, csupán akkor gyűlt meg veiük a baj, amikor a hadköteles adventisták vonakodtak fegyvert fogni a kezükbe, mert a biblia tiltja az ölést. Az egyház tagjainak száma egyre gyarapodott, a kis hitközség alázatos egyetértésben várta a világ végét, amig aztán a szent egységet fel nem dúlta az átkos párt­viszály. A veszedelem a hitközség ke­belében tört ki 1922-ben. amikor is. az egyik ambiciózus prédikátor kijelentet­te, hogy az egyház nem követi tisztán Jézus tanításait, a biblia igenis azt mondja, hogy együnk húst és fogjunk fegyvert és aki vegetáriánus — már pe­dig az adventisták szigorúan ragasz­kodnak a növényi táplálékhoz — az csal és Pál apostol jövendölése szerint ellensége az Urnák. Ez a vakmerő beszéd óriási felhábo­rodást váltott ki az újdonsült egyház­­atyákból, árulónak, a sátán cimborájá­nak bélyegezték a szabadszá.iu prédi­kátort és kiközösítették a gyülekezet­ből, mondván: »Kígyót melengettünk a keblünkön«. A vállalkozó szellemű prédikátor erre konkurrenciát csinált az anva-adveníis­­ta egyháznak, uj hitközséget alapított és azzal csábította át saját táborába a híveket, hogy nála szabad húst is enni. Azt nem tudni: a csábitó Ígéret, vagy a csinos prédikátor kedvéért történt-e, de tény, hogy sokan pártoltak át az uj akolba. Az uj gyülekezet hívei csakha­mar tekintélyes létszámot értek el, mig a László-féle szerény hitközség tovább­ra is megmaradt az egyszerű, evangé­lium parancsolta keretek között. Azóta két adventista gyülekezet működik Szu­boticán és mindkettő azt állítja a má­sikról, hogy tévelygő, eretnek, hiteha­­gyott bárányok gyülekezete. És szor­galmasan imádkoznak egymás lclkiüd­­véért. Az 1. szánin áldozat Az első vádat Vuhovics Antal városi kézbesítő felesége emelte az adventisták ellen. Vukovicsné az uj szektának volt a. tagja, amelyet egy Szlaiikamenac ne­vű .noviszadi prédikátor irányit. Sovány, fekete asszony Vukovicsné, értelmes, nyílt tekintetik beszédes. Mindjárt a közepén kezdi: — Az egész fizetésem ráiuk ment mondja. — Könyveket árultam nekik és lógtam egész nap. mint a bolond. — Hogy lett adventista? -- kérdez­tem., • - Tudja d nagy ég. Ezelötl hat hó­nappal 'betévedt az udvarunkba egy fia­talember, bitóikat árult és dumált kést estig. Meg is vettem három szentköny­vet és elmentem szombaton a gyüleke­zetbe. Itt aztán végleg kikészítettek. Azt mondta az a csinos nvakkendőjti, aki mindig csak szerbül szokott prédi­kálni: »Jön a világ vége. Még nem ké­ső, mentse meg a lelkét.«. És nagyon szép, kenetes dolgokat beszéltek, sokkot egyszerűbben, mint a mi papunk. És nem volt semmi ceremónia, hókuszpó­kusz. Ott hagytam a katholikus vallást és a két uoviszadi prédikátor az egész hitközség előtt megkereszteli a palicsi tó vizében, A keresetem tizedrészét, az egyházunk szabályai értelmében oda kellett adnom a prédikátornak, aki az­zal a saját belátása szerint rendelkezett. Az igy befolyt pénzekről a gyülekezet­nek soha nem adtak számot. De én ek­kor még nem gondoltam semmi rosszra. Boldog voltam, hogy rátaláltam Jézus­ra, az igazira. Két hét múlva elküldték Széntára szent könyveket árulni. Ház­­ról-házra handléztam a sok bibliával, úgy dolgoztam, mint egy rabszolga, de ők nem voltak velem megelégedve, egy­re ; több pénzt kérlek. »Testvérem — mondta az első prédikátor — nem vise­led eléggé sziveden a Jézuska sorsát« — és én sírva odaadtam a ruháimat és bútoraimat. — Hogy szakított velük? —- Az uram mikor látta, hogy elado­gatok az otthoni holmikból, elővett: »Te asszony, ezzel a bolondériáddal torkig vagyok, ha mégegyszer közibük mégy, leütöm a derekadat«. Aztán mások is' jöttek panaszolni és én ráiöttem, hogy becsaptak. Azóta nem állok szóba ad­ventistával. És mélyen kiköpött előttem. Ez egész biztos nem nekem szóit. A 2. számú áldozat A második áldozat Sz.-né. akinek pa­licsi villáját és a vagyonát szerette vol­na bekebelezni az ifjú adventista egy­házatyafi. Öszhaju, idősebb uriasszony Sz.-né, a kertje csupa virág, illat, a háztetőn galambok és kis cica dorombol a lábai előtt. Adventista idill. Mikor megtudja, hogy miről van szó, mintha megégette volna magát, olyan villámgyorsan ug­rik föl és kiabál: — Nem engedem a nevemet újságba tenni! Olyan patákat csapok, hogy na! — és mutatja a kezével, hogy mekko­rát. Ez valóban tekintélyes patália len­ne, amennyire igy szemmértékkel meg tudom ítélni. De a másik pillanatban már csöndes a hangja, mosolyogva me­sél, folyékonyan és elérzékenyülten, mintha a bibliát olvasná. — Nekem semmi közöm sincs már az adventistákhoz. Piszok banda az egész. — Nagyságos asszony katholikus? — Na hallja? — nézett rám megbot­­ránkozottan — hát mit gondolt? Csak nem vagyok zsidó? — és csipőre tette a kezeit. Huh, isten ments, hogy feleke­zeti sérelem legyen a dologból. Így adta elő az »esetét«: — Még tavaly előtt történt. A szom­széd boltban voltam kockacukrot vásá­rolni. Ott állt a pult mellett egy borot­vált fejti fiatalember és beszélt: adven­tisták . »Mi ez?- ■ kérdeztem én. Ö megmagyarázta. Nekem nagyon meg­tetszett a dolog. Én mindig az igazságot kerestem az életben. Zárdában neveltek, vallásosan, de most úgy éreztem, hogy megvilágosodott előttem az igazi uí. Elmentem a .Corda Bódog-uccai gyüle­kezetbe. Jól fogadtak, szeretettel és én teljesen átadtam nekik a telkemet. Mást nem adott át?- Dr igen. pénzt Állandóan segé­lyeztél őket. kisebb-nagyobb összegek­kel. Aztán m|gkejesztéltek. Ez nyáron volt. Szombat délután kimentünk a test­vérekkel és atyafiakkal a Palicsi tóhoz. Letérdepeltem a parton, a két noviszadi prédikátor felváltva szórta rám áldá­sait, mig a többiek zsoltárokat énekel­tek. Megható látvány volt, egye meg a fene, de akkor nagyon bedőltem neki. Könnyeztem a meghatottságtól, de az örömömnek csakhamar véget vetett az anmyszáju prédikátor, aki igy szóit hozzám: — Kedves testvérünk, most felszentelt tagja vagy gyülekezetünknek. A mi tör­vényeink ezt írják elő: mindenki adja át az egyháznak vagyona tiz százalékát — bájosan rám mosolygott. Még ned­ves volt a fejem a tó vizétől, tehát nem mondhattam mást: — Kedves atyafi, tudni fogom a kö­telességemet. — Ettől kezdve ugV jártak ki hozzám a villába, mint a darazsak a mézre. Csupa szegény asszony, némelyiken valóságos vallási téboly ült. nem nor­mális emberek, az biztos. Mindennel el­láttam őket. Egy nap azt mondja nekem a prédikátor: »Adja oda a zongoráját egyházi célokra«. — Megdermedtem a csodálkozástól. »Nem adhatom, mert a kis húgomé« — válaszoltam és a prédi­kátor sértődötten távozott. Ettől kezdve azt mondták rám, hogy fösvény vagyok és nem fogok a menyországba kerülni, mert a fogamhoz verem a garast. Vég­leges szakításra akkor került köztünk a sor, amikor gyűjtést indítottam egy szerencsétlen adventista házaspár ré­szére. Egyik sem adott egy fél párát sem. — Majd imádkozok érte — mondta az elegáns noviszadi prédikátor, akinek leánya a legdrágább selyem ruhákban flancol a noviszadi korzón — két órát imádkozom bűnös lelkűkért — ígérte kegyesen. Mert neki van szive. — Igaz, hogy a villáját is elkérték? — érdeklődtem. Rámnéz kutató szemekkel, mint aki azt kérdi: »hát ezt honnan tudod?« és hadarva bizonygatja: — Á, dehogyis! Egyszer sem kérték! Na, még csak az kellett volna! Ezt az esetét nagyon röstelíi Sz.-né, mert a villát csakugyan kérték az ad­ventisták és annak átadását a rokonság gátolta meg az utolsó pillanatban. Tagadja körömszakadtáig. Ez már presztízskérdés nála. — Piszok banda az egész! megutál­tam őket! látni se akarom többé őket! A jóisten szarkái ők! Piszok banda! — kiabálja végtelen kéjjel és összeszoritja az ajkát. Ezzel mintegy pecsétet tesz a mondat végére. És ha most. itt nyom­ban, azonnal Összedőlne a világ, akkor sem változtatná meg a véleményét. A 3. számú áldozat A kiábrándult póruljártak közé tarto­zik Csordás Péterné is. Fiatal; falusi asszony, Palicson lakik, a földműves is­kola során. Az ura vasutas. Rettentő izgatott lesz, amikor megtudja, hogy ö belőle »közügy« lett. Az anyósa és két szomszédasszony is kiesődül a diskur­zusra. Csordásáé zavartan meséli: A Jeszenszkméhez mentem mosni, ő kezdte a téri test a teknő mellett. Ma­ga elkárhozik lelkem Csordásáé« ma­gyarázta és felolvasott a bibliából. Na­gyon szépen és finoman beszélt és mire elfogyott a mosnivaló. elhatároztam, hogy felcsapok én is közibük. Az uram, aki jó katholikus, agyon akart verni, mikor mcghallotta. A fiamnak igaza volt! kapkod Kr- ;u anyós, egy pöttömnyi kis öreg '■I'.--- . cs elibém áll hajxiasan, mint a I mesebéli nagyanyó, akinek ez a szava- ; járása: »szerencséd, hogy öreganyám-. nak szólítottál«. — És maga otthagy tu az urát? — kérdezem. — Hát... — húzódozik — nem. hagy­tam ott, csak elutaztam. A prédikátor azt mondta, tud egy naccerii állást No­­visz adón. — Biztos az az ál'ás? - kérdeztem. — Hogyne volna biztos! — mondta sértődötten, mit gondol nem vagyunk j mi cigánybagdzsia és azt tanácsolta, ; hogy az arany és ezüst ékszereimet, a- i miket a lakodalmamra kaptam, adjam I át a gyülekezetnek. — Ha eljön a ml időnk — emelte ég­re a szemeit — aranynak, ezüstnek úgy sem lészeii értéke. — De én jól elrejtettem mindent a mellembe és nem adtam neki. Aztán ajánló levelet kaptam tőle. Felpuhultam a. két gyerekemet és elgyüttem. Növi-' szádon egy idegen atyafi fogadott, aki átvette a levelet, amelyben ez állott: »E neir.es lelkeket gondozzátok és ápoljátok és készítsétek e!ö az ur Jézus második eljövetelére.« — Hát éli nem mondom, lelkileg fog­lalkoztak is velem eleget, de a két gye­rek ott bőgött a nyakamon és enni kért és nekem nem volt semmi pénzem. Két hétig tengődtünk itt télen, a legnagyobb nyomorban, mig aztán az egyik prédi-I kátpr. megkönyörült rajtunk és száz di­­\ nárt adott, hogy visszautazhassak Pa­­j liesra. Itt ezalatt nagy felfordulást csi- I nált az. uram. Berontott szombat este a jgyülekezetbe és szétvert köztük: — Hol a feleségem? Adjátok elő a fe­leségemet! — ordítozta és mivé! jó erős ember, hát el is, látta egypár atyafinak a baját. Másnap a Jeszenszkiné ünnepé­lyesen bocsánatot leért tőlem és felaján­lotta a saját lakását, amíg vissza nem fogad az uram. Aztán kibékültünk az urammal. Azóta voltam már kétszer is a Jeszenszkinénál, de csak privát’, ni. Mosni. Az apostolnö otthon A kapu előtt egy félszemü fekete ko­mondor üdvözöl roppant nyájas fark­csóválással, ami bizonyára azt jelenti: »jó napot! isten hozta, kedves fiatalem­ber!« Nagyon jónevelésü eb. ez kétség­telen, meg sem kérdi, hogy milyen párti vagyok. -Az udvaron öt gyerek hancurozik. A Jeszenszkiné gyermekei. — Anyuka! —• kiabálnak — egy bácsi keres — és már jön is az anyjuk kipi­rultam Kezében vasaló. Egyszerű, szür­ke vászonruha van rajta, a haja simán hátrafésülve, a lábán szandál. Ö a leg­­jóhiszemübb, legáldozatkészebb adven­tista az egész gyülekezetben. —• Jó szándékkal vau ön irántunk? — kérdezi tőlem. Megnyugtattam, hogy semmiféle el­fogultság nem vezet és ő. kezében egy sokat forgatott, ceruzával' kijegyzett bibliával, beszél: — Nekünk sok az ellenségünk, amint­hogy az írás is mondja: »támadnak pe­dig hamis tanít ók, akik ellenetek tör­nek« — és rám emeli nyugodt kék sze­meit. Ez az asszony olyan szilárd az ő hitében, mint az Eiffei-toronv, vagy mint a nap az augusztusi égbolton. A biblia a vértje, pajzsa és fegyvere.' Folyton idéz és felolvas az evangélium­ból. Nem leltet szóhoz jutni a sok idé­zettől. Úgy hullanak a szájából, mint a hajnali zápor. — Mindenki önként au in az adomá­nyait — mondja -- mi nem követeltünk senkitől anyagi támogatást. A prédiká­toraink —■ igenis az egyház költségén tartják el magukat, mert Pá! apostol megmondta: »akik az evangéliumot hir­detik, azok az evangéliumból is élje­nek*. — Mért váltak önök ki a LászJó-íéle gyülekezetből? — Nem mi váltunk ki. hanem ük sza­kadtak el az igaz hittől -- igazit helyre, önérzetesen. •- László nem advenlsta. Vegetarianizmust hirdet ,és azt hogy rt. házasság nem kell. íme mit mond Pál apostol: »Kik megtiltják a házasságot

Next

/
Thumbnails
Contents