Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)
1925-07-22 / 194. szám
lö. oldál. BACSMEGYEI NAPLÓ 1925. julius 2Ž A versenyautó halottja Regény. Irta: F. X. Kappus ü. folytatás r/M mi ,7 4--/ .. asMi « firn:-vI IfeßÄ3life-' If / :V\yL 4^- ^ u «/.%• % * * ••• ty /, • -i rM W. i. iM ***&&&'& í II jiiff 1 hMfcrMi irtpk- '.•:/•• 'á-: • Az eddig közölt részek tartalma: Horváth Elemér báró Montecarlóban megismerkedett Mirjammal, egí1 szép bécsi lánnyal. Mirjam szerelmes a báróba. Horváth azonban Montecarlóban elvesztette egész vagyonát és hirtelen clula zott jugoszláviai kastélyába. Májam telepatikus transzba esik és ebben az állapotában világosan látja, hogy Horváth báró iróasz tala mellett agyon akarja lőni magát. „Egész viselkedésében volt valami, fölényesség" Mirjám hirtelen összegörnyedt, kezét magasra emelte és haját halántékára ;szoritotta, végigsimitotta egész a nyakáig. — A báró megöli magát... A lány egészen összegörnyedt. Apja egy-egy pohár vizet nyújtott neki. — Jaj, vér ... Pár pillanat múlva belépett az orvos. Egyenesen Mlrjamhoz sietett és mozdulatlanul szemlélte, csak tekintetét fúrta ia lány arcába. Halkan krákogott: — Kérnem kell önöket... — fordult az ott-állókhoz. Egyedül maradt a lánnyal. Griebs doktor és Lepkowski még látták, amint nyugodt kézzel Mirjam, pupillareflexét kezdte vizsgálni. Azután bezárult az ajtó. Húsz perc múlva lejött az orvos a hallba. Szabályszerűen bemutatkozott és megkérdezte: — Van-e ismerőseik között, aki hipnotikus kísérletekkel foglalkozik? Illetőleg lehetséges-c, hogy a kisasszonyra valakj az utóbbi időben hipnotikus befolyást gyakorolt volna? Ezt nagyon nyomatékosan kérdezte, mert mindenre gondolni kell. Itt mindenféle ember megfordul és ilyen visszaélés nem lehetetlen í.. — Tudtommal nem, — felelte az apa, Griebs doktor a felhőkből zuhant le.'A szeme kérdőn tekintett a lengyelre, de az néhány búcsúszót mormogott és elsietett. Az orvos, megérkezése, óta feleslegesnek érezte magát. — j ellát nem? — kérdezte mégegyszer a doktor. . r — Aligha. Mirjam két hete menyaszszony. Vőlegénye is itt van. majdnem mindig együtt vannak, legtöbbször én is velük vagyok. A többi alkalmi ismeretség, de általában ártatlan emberek... — Igen, igen — szóit az orvos és egy porszemet vert le zsakettjéről. — Egy másik kérdésem, tanár ur. Észrevették-c , hogy kányának távolbalátó képessége van? Úgy értem, tudja-e ön, vagy a leánya, hogy ő teiepatha? Griebs idegenkedve csóválta fejét. A meglepetés, ami vonásain tükröződött,. teljesen meggyőzte az orvost. — Igen érdekes eset. — mosolyodoít el az orvos, most először. — A kisaszszony ugyanis médium és hozzá mégl igen kiváló médium, ahogyan én látom. Amit ön beteges rohamnak gondolt, transz volt, talán az első transz életében. Megkönnyebülten lélegzett fel a tudós. — A tüdeje nincs egészen rendben, — mondotta . — Talán ez is hozzájárul, de hangsúlyozom, hogy csak talán! Különben a dolog egyáltalán nem tragikus. Attól függ, hogy önök ketten hogyan fogják fel. Mindenesetre egyelőre nyugalomra van szüksége, feltétlen nyugalomra ... — És most? Griebs doktornak hirtelen eszébe jutott, hogy Mirjam talán még mindig a karosszékben ül. Aggódva pillantott az tatta. ajtó felé, az orvos azonban megnyug— Már intézkedtem a legszükségesebbről. A kisasszonyt ágyába vitettem, hatni fog az injekció is, amit inkább az ön nyugalmáért, mint a lánya kedvéért adtam. Mert, ahogy már mondtam, szó sincs ebben az esetben semmiféle beteges jejenségről. Minden nagyon normális lefolyású volt.' A tanár kesernyés mosollyal válaszolt: — Ha ön ezt normálisnak nevezi, doktor ur... — Normális, mindenesetre a mi felfogásunk szerint, — magyarázta az orvos. — Önnek mindenesetre szerencséje, hogy véletlenül idegspecialista vagyok. Ezzel a rövid megbeszélés be is fejeződött. Az orvos, mielőtt távozott sietve megnézte még’ Mirjamot, aki nyugodtan aludt ágyában. Megígérte, hogy másnap ismét ellátogat és azzal távozott. Griebs doktor egészen feldultan maradt ott. Ezer meg ezer gondolat száguldott keresztül agyában és nem tudott szabadulni attól a sok mindenféle képtől, ami elébe tárult. Órák hosszat le-fel sétált az ablak és az ajtó között. Ebéd után, amit egyedül fogyasztott el, jött Wydow, mint rendesen. Griebs azt mondta neki, hogy Mirjam gyengélkedik. Rosszul érzi magát s a szobájában marad. A délelőtti esetről nem szólt egy szót sem. Mirjam csak estefelé ébredt fel. Griebs széket tóit ágya mellé és megsimogatta az arcát. A lány egész jól érezte magát. Az apa óvatosan elmesélt neki mindent, ami az előző napon történt, roszszullétét és azt is, amit a transzban beszélt. Nem hallgatta el az orvos véleményét sem. Mirjam csak ámult-bámult. Szikrányit sem emlékezett vissza semmire. Flóra világgá megy. Rendulics Flóra becsukta az Írógép fedelét. Pillanatig gondolkozott, keskeny kezét szivére szorította és aztán ruganyos léptekkel átment a szomszéd szobába. — Minden rendben van, igazgató ur. A kis gömbölyű ember hunyorgatott erős szemüvege mögött. — Minden rendben van? Mit jelent ez, Rendulics kisasszony? Kiegyenesedve állt előtte a lány. Szürke szeméjiek pillantása komoly volt. — Igazgató ur talán emlékszik! Félévvel ezelőtt kértem már egyszer elbocsátásomat. Akkor még nem tudtam, hogy nagyapám örökségét csak annyi utánjárással kaphatom meg. De most már minden formaság elintéződött és minden percben folvehetem azt a kis pénzt. — Nos és? Fejcsóválva zárta be a kövér direktor az amerikai Íróasztalon redőnyét. — Nagyon hálás vagyok önnek, igazgató ur, — folytatta Flóra halkan, — ön itt a bankban kivételes alkalmazást adott nekem, olyat, amely képességeimnek és becsvágyamnak megfelelt. De ... A férfi homlokára ütött. — Vagy úgy? A régi história, a nagy világ nosztalgiája, vágyakozás a távoli után, éhezés az életre? Ez az, ugy-e, Rendulics kisasszony? — Körülbelül, bár én az inditóokalmat... A direktor nem engedte befejezni a mondatot. — Tudom, rosszul érzi magát ebben a fészekben. Novisad szűk magának. Na ja! Nadrágzsebében kulcsaival játszott. Flóra összehúzta húsos ajkait. — Semmi sem marasztal itt! Nagyanyám meghalt, szüléimét alig ismertem. Négy éve magam keresem a kenyerem, teljesen egyedül vagyok. Úgy bolyongok ebben a városban árván, mintha vad idegen lennék. — Lehet, hogy igaza van. Maga nagyon szép lány, igazán okos és talán tehetséges is valamilyen irányban. Csakugyan nem látom be, miért ne vágyódnék el innen ... Bár itt is szerencsés lehetne. Közelebb lépett a lányhoz. — De kérem ... Flóra meghátrált. Az igazgató mindjárt megváltozott. Közömbös arcot erőltetett magára és hűvösen kérdezte: — Szóval ez a szándéka végleg ...? — Legkomolyabban. Az útlevelem már megvan, holnap indulok. — Bravó, ezt nevezem határozottságnak. S mi az útirány, ha szabad kérdeznem? Bizonyára a nagyvilág szivébe. Bécs, Berlin, Páris ... — Legelőször Bécs! Az igazgató két ujjal megigazította evikkerét. Homlokát összeráncolta. — Kár, hogy elmegy. Nagyon fog nekem hiányozni Rendűbe kisasszony. Nem mondom, hogy pótolhatatlan lesz... elvégre senkisem pótolhatatlan... de egykönnyen nem tudok majd ilyen megfelelő titkárnőt találni. De ez mellékes. Fődolog, hogy ne kövessen el semmi meggondolatlanságot. Messziről minden szebbnek látszik. Különösen a nagyváros hires varázsa... ne hagyja magát elcsábítani ettől, már nagyon sok hasonló szép lány elégette benne a szárnyát. Flóra mosolygott. — Gondolom, elég okos vagyok ahhoz, hogy... — Nem mindig ettől függ. Hanem most mást szeretnék kérdezni, ha megengedi: miből akar megélni Bécsben? — Hogy érti ezt, igazgató ur? — kérdezte Flóra felhúzott szemöldökkel. — Természetesen állást fog keresni, ezt tudom. Csak az érdekel, hogy van-e valami határozott kilátás, vagy csak úgy vaktában indul neki? — Bizonyos fokig vaktában, igazgató ur.-- Úgy, úgy •.. A direktor megértette a lány szavai mögött rejlő iróniát. De azért változatlan jóindulattal folytatta: — Az bizonyos, hogy az emberi akarat sok mindeme képes. De azért nem lesz talán kifogása, ha az ellen, ha néhány levelet adok magával. Egypár bécsi bankkal összeköttetésben állunk, hiszen tudja és egyik vagy másik ajánlás esetleg hasznára lehet. — Mindenesetre csak hálás ieszek érte. — A többi pedig. — az igazgató gondolkozott kissé — a többit pedig majd délután rendezzük. Még lesz szerencsém, ugyebár... Amikor látta, hogy Flóra habozik, újra felnyitotta Íróasztalát. ... Különben most is elintézhetjük Állva töltötte ki az utalványt, összehajtotta és Szórakozottan Iesjmiíotta a széleit. — Ha ugyan szokatlan is ez a mód, — folytatta — amellyel maga most itthagy bennünket, azért az intézet elismerését mégis csak kiérdemelte. Az összeget öt óráig felveheti a főpénztárnál. Félévi fizetése. A bécsi bankokhoz intézett levelek is ott lesznek. Flóra elvette a papirost. Rövid feketefürtös fejét csak alig láthatóan biccentette meg: — Igen jó és kedves ön, igazgató ur. Mindig a legjobb tanítómesterem volt különben is, most mindkettőt nagyon szépen köszönöm. Szavai hűvösek voltak és amint kinyújtott jobbkczével közeledett a férfihez, lépésében és mozdulatában, egész viselkedésében volt valami fölényesség. A direktor különös izgatottsággal viszonozta Flóra ideges kezének szorítását. — Szerencsés utat, Rendulics kisaszszony! Könnyű léptekkel szaladt le Flóra a lépcsőn. Délben az egyik Kralja Petra-utcai kis vendéglő különszobájában találkozott barátnőjével. Kleemann Berta már kíváncsian várta. — Minden úgy sikerült, ahogy kívántam, — újságolta Flóra — semmi nehézség, félévi fizetést kaptam végkielégítésül. — Szerencsés vagy! Berta himlöhelyes arca ragyogott; teljes szívvel osztozott barátnője örömében. — így, vagy úgy, — mondta Flóra — nem sokat törődtem volna vele! Még tegnap elhatároztam, hogy mindenképen elutazom holnap. Kimért mozdulatokkal szürcsölte a levest és vágta össze a húst. — Száz bankdirektor sem tarthat viszsza, — tette hozzá. Berta egész sereg kérdéssel hozakodott elő. Flóra csak röviden felelgetett, gondolatai már messze kalandoztak innen. — Délután kimegyünk a temetőbe. Nem? Flóra letette a kést, villát. — Aligha. Rémesen havazik, és különben is... — Azt hittem, hiszen megbeszéltük ... — Hagyjuk a halottakat. A szüleim nem haragszanak meg érte. A szegény nagymama rneg épen nem. Hiszen annyi mindenfélét kellett még elintéznie... Kleeman Berta, aki egy ügyvédnél dolgozott, szabadságot kért erre a félnapra és pillanatra sem tágított barátnője mellől. Akkor is vele volt. amikor Flóra kis kofferjába becsomagolt. — Ezt neked adom... ezt is neked adom... várj, ezt is... Flóra legszívesebben semmit sem vitt volna magával. —Az egész nem ér semmit. — jelentette ki és a munkát végül egészen Bertára bízta. (Folyt, köv.)
