Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)
1925-07-21 / 193. szám
10. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1925, julius 21 A versenyautó halottja Regény. Irta: F. X. Kappus 2. folytatás Az eddig közölt első rész tartalma : Horvát Elemér báró Montecarlóban megismerkedik Mirjammal, egy szép bécsi lánnyal. Mirjam szerelmes a báróba. Horvát azonban Montecarlóban elveszti egész vagyonát és hirtelen elutazik jugoszláviai kastélyába. Lepkowski lovagnál azonban hagyott ezer frankot, aki ezzel a pénzzél százezreket nyert. „Mirjam élettelenül dőlt hátra karosszékében“ — Mit mondasz,, akarsz valamit? Hirtelen összehuzódott az arca és egyszerre szögletessé vált. Elfehéredett ajkai suttogtak: — Itt van ő, igen itt van... Levegő után kapkodott. Tág pupillái, körülövezve a kékes szivárványhártyától folyton abba a sarokba bámultak, ahol az Íróasztal állott. — Ott ül és if! ír., leveleket ir, egyiket a másik után, mindig több és több levelet, egész halom levelet... Óh, hogy száguld a tolla és mindig ugyanazok a szavak, ugyanazok a kifejezések és mégis, mégis ... Újabb görcs rándította meg testét. Oriebs doktor dadogva kérdezte: — Kicsoda, Mirjám, kicsoda? Odakünn csengetett a telefon. Lábujjhegyen ment ki Lepkowski a készülékhez. Az ajtóban összeütközött a háziasszonnyal, aki fél házipatikáját magával hozta. — Hagyja csak kérem, az orvosnak minden pillanatban itt kell lenni! — szólt az asszonyhoz, amint a hallgatót letette. A lány ajkáról tovább ömlöttek a szavak, előbb egyhuzamban, aztán szaggatottan, akadozva, rémülten. — Igen, most jól látom, revolver van a levelek mellett. Egy kis revolver fénytelen acélból, egész lapos, majdnem olyan, mintha játékszer volna, de mégis pisztoly, amely ölni tud. ölni fog, őt megöli ma, vagy holnap. — Kit? — kérdé a tudós. (Folyt, köv.) Napocska Móra Ferenc meséiből — Kissé különös ügyben jövök, — kezdte Lepkowski, amikor helyet foglalt velük a szalonban. — Kérem, — szólt Mirjám hűvösen. — Egy közös ismerősünkről van szó, Horváth báróról. Önök is ismerik... — Hogyne, hogyne, — bólintott Qriebs doktor — kedves, barátságos ember, igazi gavallér. Pár napja együtt voltunk vele. Nemde tegnapelőtt, Mirjám, vagy előbb? A tudós mosolygott és gondolkodva nézegette a padlót. —, Különös, — tette hozzá — mióta itt vagyok, egészen elvesztettem az idő iránti érzékemet. Mintha örökös mámorban élnék, igen, igen... Qriebs doktor a lányára nézett. Mirjám mereven egyenesedett ki karosszékében: — Két napja, a Café de Paris-ban, — felelte. — Úgy van! Következő nap, vagy harmadnap akart a báró utazni... — Ezt tudom, —• mondta Lepkowski, végigsimitva fénylő és szokatlan dudorodásu koponyáját. — Tegnapelőtt utazott el az első expresszel Olaszország fejé, vagy Olaszországon át még meszszebbre, senki sem tudja pontosan, hogy hova. Pedig nekem fontos volna, hogy megtudjam. Egy kis elintézendő ügyem volna vele, tisztán baráti ügy, természetesen. S azt gondoltam, hogy önök talán többet tudnak, mivel Horváth önökkel... Lepkowski hirtelen elhallgatott. Nem tudta levenni szemét Mirjámról. — Nevetséges ügy, biztosíthatom ... — Tya, tya — motyogta Qriebs doktor — vannak efféle dolgok, de nekünk, igazán sejtelmünk sincs. A lengyel tűnődött. — Akkor nem marad más hátra, mint várni. Egyszer majd csak találkozunk. Egy olyan világjáró ember elöbb-utóbb mindenkivel találkozik. Sajátságos, akárhonnan is jön az ember, mindenütt van viszontlátás. így volt Brightonban, Ostendében és Biarritzban. Szinte azt hihetné az ember, hogy mindig ugyanazok az emberek kószálnak ide-oda. És Horváth, úgy látszik, ezek közül való. Lepkowski széthúzta keskeny ajkait és nevetett. Aztán megkérdezte: — Horváth gazdag, nem? — Biztosan, — felelt Griebs doktor — sőt nagyon gazdag, ahogy én sejtem. Gyakran beszélt birtokáról, gazdaságáról, lovairól. Régi magyar birtok lehet, valahol a nagyalföld déli részén. Többet persze nem tudok. Mirjám megszólalt: — Jugoszláviában van a birtok. Gyorsan felkelt és szobájába futott. Mindjárt visszatért és egy névjegyet hozott magával. — Gondolom, talán ez itt. — és ideoda forgatta kezében a kártyát — a báró névjegye, azonban cim nélkül. Csak pár szó áll rajta, akkor irta, amikor nem jött velünk a Cap Ferrat-hoz. Emlékszel papa arra a délelőttre, amikor a tenger olyan vad és félelmetes volt? Kilencig vártunk rá, akkor küldte ezt a névjegyet és nélküle indultunk el. — A te memóriád, kislány... A lengyel felállt és bocsánatot kért a háborgatásért. De Mirjám egyszerre csak élettelenül dőlt hátra karosszékében. — Hálás köszönet, kisasszony, — ismételte Lepkowski megijedve — hálás köszönet és... Nem fejezhette be. Griebs doktor a lányához qgrott és megragadta kezét: — Mi bajod, Mirjám, az istenért, mi bajod? A lengyel is segíteni akart a leányt magához téríteni, de Mirjám mindkettőjüket elhárította karjával. Gyenge reszketés futott át testén, görcsös vonaglás és habgyöngyök jelentek meg ajkán. — Orvost! —■ kiáltott a lengyel. Kirohant az előcsarnokba és megfogott mindjárt egy szobalányt: — Rögtön küldjenek orvosért! Amikor a szalonba visszatért. Mirjám még mindig mozdulatlanul ült helyén. Nagy, kék szemei tágra nyíltak, fakó arcán távoli fények suhantak át, két karja petyhüdten lógott le. De jobb kezében még mindig görcsösen szorongatta Horváth névjegyét. Griebs doktor tehetetlenül állt mellette. — Vizet akartam adni neki. de eltaszit magától. Csak már az orvos jönne ... hol marad az az orvos? Az öreg arca egészen elváltozott. Egész testében reszketve, kétségbeesett félelemmel meredt lányára. Ekkor megdöbbentően különös hang tört ki Mirjám torkából, énekhez hasonló hang: Hajdanában, danában, szép ifjú korában a napocska éppen kétszer akkora volt, mint amekkora mostanában. Kétszer akkora a gömbölyiisége, kétszer akkora az aranyossága. Persze kétszer akkora munkát is végzett abban időben, mert nem reggeltől estig vándorolt az égi mezőkön, hanem reggeltől reggelig. Mindig ragyogott, soha le nem áldozott, ahogy a nyugati peremére az égnek, nyomban vissza is fordul. Ebből láthatjátok, milyen jó világ volt akkoriban. Sohasem volt éjszaka s a gyerekeket sohase kergette ágyba az anyukájuk: — Ágyba, ágyba, mert már a napocska is lehunyta a szemét. Azám, csakhogy a napocska egyszer beleunt a dicsőségbe, panaszra ment a jó Istenhez: — Uram-Teremtöm, minden teremtett állatodnak van néha egy kis nyugta, csak nekem nincs sohase. — Azzal vagy te különb a többinél, — — vigasztalta a jó Isten. — Mit ér az nekem? — csóválta aranykoronás fejét a napocska. — Öregszem is már, nem bírom úgy az örökös talpallást, mint ezelőtt. Aztán meg én is szeretném egyszer megpróbálni, milyen lehet az az alvás. Csak egy órácskára legalább. — Hát én azt se bánom, napocska, — mosolygott a jó Isten s kegyesen elbocsátotta maga elől a napot, aztán kristálypalotája ablakán kipillantott a világba. De össze is csapta ám mindjárt a kezét. Mig a napocska odabent járt nála, addig a világ sötétségben marad. Akkor volt először sötét ,a világon s az oryan szomorú látvány volt. hogy a jó Istennek is könnybe lábadt tőle a szeme. Az emberek jajgatva néztek föl a fekete égre, iák rebbeni se mertek, az égi madarak egyhelyben maradva sírtak a levegőben, mert olyan nagy volt a sötétség, hogy repülni se láttak. — Gyere csak vissza napocska, — parancsolta a jó Isten — s a napocska visszafordult a küszöbről, odatérdelt engedelmesen a Teremtő lábához. Az Úristen pedig végigsimitotta a kezével a nap arany haján s megint támosolygott szelíden: — No most már pihenj egy órácskát, napocska! Ment is nagy-boldogan a napocska s észre se vette, hogy egy marék sugár a jó isten kezében maradt, aki mindjárt maga elé parancsolt egy csillagot' s annak a fejére tette a napsugár-koszorut. — Téged ezután holdnak hívnak, — mondta a csillagocskának. — Te világítasz addig, mig a nap alszik, hogy ne maradjon sötétben a világ. A hold-csillag szót fogadott s megindult nagyfélénken a nap utján. Persze nem fényeskedett szegényke valami nagyon de azért az emberek igy is örültek neki, mert legalább a sötétséget meg lehetett látni és az éigimadarak is haza tudtak repülni a fészkükbe. Egy óra múlva kialudta magát a napocska s a hold-csillag elbújt egy felhő mögé. A napocska nem is tudott róla semmit, ment vidám ragyogással az Úristen elé, aki már a kapuban várta. — No napocska, — kérdezte tőle, — mi szépet álmodtál? — Nagyon szépet, Uram-Teremtőm, — nevetett a nap, — azt álmodtam, hogy olyan csillag vagyok, mint a többi s nem a világnak világítok, csak magamnak. De olyan szép álom volt ez, hogy másnap is megkívánta a napocska, csakhogy akkor már nem egy órát aludt, hanem kettőt. Hívta is maga elé a Teremtő újra, el is vett tőle megint egy marék sugarat s a holdat ékesítette föl vele. így men ez egy darabig, mindig többet-többet aludt a napocska, a holdvilág pedig egyre növekedett. Utoljára majd akkora volt, mint a nap s egyszer nem is birt elbújni előle, amikor kellett volna. Éppen akkor csukta be magára az ajtót, mikor a nap kilépett a kapun. El is sápadt ijedtében, a nap meg elvörösödött mérgében s ment sebesebben az Úristen elé. — Uram-Teremtöm,, —nyújtotta panaszát, — mi dolog az, hogy másik napot is teremtettél. — Nem nap az, napocska. — nevetett az Úristen, — hanem hold. — Nem is most teremtettem én azt, csak neki adtam a sugaraidat, amiket te meguntál, mióta naplopó lettél. Megszégyelte magát a napocska s ígérte, hogy ezután sohase alszik többet, csak még egyszer visszakaphassa a régi sugarait. — Már én vissza nem veszem, amit odaadtam, — szabadkozott a Teremtő. — Hnem ha te el tudod venni a holdvilág sugarait, abba belenyugszom. Azóta egyre kergeti a napocska a holdvilágot, de máig se érte utol. Ne is kívánjátok, hogy utolérje, mert akkor sohse alhatjátok ki magatokat.----------------I ............... Az erdő birkózik velem Erdő, szeretőm! Óh, milliárd élet vegyülete! szétdobált akaratok tornyai, hatalom! Óh, erdő, uj s östársadalom. s ti, füvek, dermedt zöld nyilak, akiket valami titkos akarat dobott föl a fényig, — életek, atompaloták, gyilkos rengeteg — ahová lépek, lábam habos húsok ingoványán tapos-----Zöld hús, és zöldben zizeg a vér, és minden mozdul, minden él. habzsol, tolakszik, fenyeget, tapogat, — Óh párás szédület! Erdők lehclletc, néma láz, zsongó, édes gáztámadás. alattomos, fojtó szerelem: — jaj, az erdő birkózik velem! -----Kérges karok örvénye, ringató, s a föld húz. — Óh gyilkos álom! óh, indák! földindulás! — Süpped a láb, forró zene liikte csontjaimon át, sötét fények, idegen erők------/ — S lelkem letérdel az isten előtt. Irta: Szabó LőrinO
