Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)

1925-07-19 / 191. szám

1925. julius 19.

BACSMEGYEI NAPLÓ

15. oldal.

..... ........ ' "B "■■■■■

Régi vázlatok

7. Az effendi

Hogy hová tűnnek az emberek!

Hát hiszen eleget elpusztított közülük a háború, oktalanul a jókat, akiktől anynyit várt volna még az élet. De néha, keresve valaki életben-maradtnak a lábanyomát, sehogyscm akadunk rá, míg a másikat minduntalan eléjbünk veti a sors, vagy érdekel, vagy sem.

Azt mondják, hogy kicsi a világ, nem lehet benne elrejtőzni. Szó sincs róla. Emlékszem egy régi mászkálásomra, amikor önmagam elől is futottam. Jóformán emberekkel se beszéltem, nappal agyonfárasztottam magam, este — éjszaka — pedig álmatlanul néztem, hogyan borul ködbe a tenger fölött az ég.

Akkor, Rómában, éppen ülök Murilló angyalkái előtt, nekem ront egy ember. Látásból ismertük egymást Bccskerekről, de sosem bántott a vágy, hogy megismerkedjem vele. Most jött lelkendezve.

— Micsoda pompás véletlen! Hogy van? Töltsük együtt az időt.

Fölvettem a bádogpofát s megkérdeztem németül.

— Kíván valamit?- — Hiszen maga az X. ur (Mondja a nevemet.)

— Téved, uram, folytattam, másnak nézett.

Erősködött egy darabig, végül elment. De háromszor is megfordult távoztában.

Ennek rám kellett akadnia a legalkalmatlanabb időben, ellenben hol találok én rá Hrvics Muszíafa effendire? Bosnyák fiú volt, szép barna gyerek és közigazgatási gyakornok Torontálmegyében. Az Isten tudja már, hogyan jutott oda, micsoda összeköttetés sodorta éppen a közigazgatási pályára, de központja volt az érdeklődésnek s kreol arca után megfordult az asszonynép.

A főispán Dellimanics Lajos volt, különös bácsi, ha nem is éppen a legnagyobbak közül való. Hivatalában vagy könyökölt az asztalon, vagy feltámasztotta. a lábát — úgy, diákosan nekifeszitve — leginkább azonban a díványon heverészett.

Szemmel láthatólag halálosan unatkozott, valahogyan irányt adott a politikai dolgoknak, anélkül, hogy a kivitelbe beleavatkozott volna, — aztán sok üres idejét a gőg töltötte ki.

— Vájjon mire olyan gőgös Dellimanics? — kérdezték akárhányszor és joggal az emberek.

A háború kitörésekor végzetes hibákat követett el, ő találta ki a tusz-szedést, el is mérgesítette vele alaposan a helyzetet.

Hát ennél a férfiúnál tisztelgett Hrvics Musztafa, mikor élkor elfoglalta a hivatalát. Csak bement-a szobájába, megmondta a nevét, aztán kezet nyújtott a főispánnak.

Dellimanics akkor, a változatosság kedvéért, éppen a nadrágjában tartotta mindkét kezét, de erre a mozdulatra annyira megdöbbent, hogy önkéntelenül akceptálta.

A tisztviselők később, elájulva a loyalitástól, szörriyülködve kérdezték az effendit.

— Hogy mertél neki előre kezet nyújtani?

— Miért ne nyújtottam volna? Hiszen éppen olyan ur, amilyen én vagyok. Csak nem szégyenithetem meg azzal, hogy kezet se fogok vele, mikor tisztelegni megyek hozzá.

— Jó, jó, de megvárhattad volna, amig ő kezdi.

— Ugyan, hiszen én viziteltem, nem ő!

— Nálunk mások a szokások. Kitehetted volha magad annak is, hogy nem fogadja el a kezedet.

— Nem hiszem, hogy képes ilyen sértésre, hiszen úgy vágón tarkón, hogy a sarokba gurul.

Musztafa aztán kezdte tanulni a közigazgatást, azonban inkább csak télen. Mert teszem azt, amikor megérkeztek a Ramázan-iinnepek, amelyek nem amolyan csip-csüp egy-két napot foglalnak le a kalendárium piros-betűiből, hanem egész hónapot, — kötéllel sem lehetett a hivatalban tartani.

— Allah nagyon megneheztel, ha dolgozom. Ünnepet kell szentelnem. Ti is okosabban tennétek, ha itt hagynátok ezeket a füstös szobákat. Nézzétek, hogy örül odakint a tavasz!

A magyar nyelvvel elég hamar megbarátkozott, csak apró hiányokat kellett még- pótolnia. Egyszer valamelyik kollégája akkor nyit rá, amikor szörnyen csodálja a fejét.

— Mi bajod, effendi?

— Azon tűnődöm, hogy milyen jó dolga van nálatok az utkaparónak.

— Hát arról lehetne beszélni.

— Itt van Aníalfalva határozata, amelyik szűrőket is ad nekik. Éppen csak hogy felületes az akta. mert nem mondja meg, mifajták azok. Én a teaszürökre gondolok.

— Nem értem, effendi, add csak ide.

Nézi, aztán felkacag.

— De bolondos vagy, hiszen az utkaparók szűrüket kaptak.

— Hát az mi?

— Daröckabát az eső, meg a hide^ ellen.

— így is jól van, hanem azért mégis bolond nyelv a ti nyelvetek. Micsoda más értelmet hoz ki két pont, vagy vessző!

Állandóan fezt viselt s mikor a hozások meglátták az utcán, fal mellé állították a kannáikat, rohantak utána, ő is kedvelte őket, minden dolgukban eljárt, valósággal a pátronusuk volt. Hiszen azok is Boszniából kerültek elő.

Isten tudná megmondani, hova sodor-1 ta Becskerekről a háború szele.

2. A sváb-fölény

Az öreg Wosching egyike volt Karácsonyi Jenő gróf leghatalmasabb kortesének. Tekintélyes ember már von Haus aus, aztán nagy családfeje, bankigazgató, meg kell az ilyen férfiút becsülni.

Foghatnak Karácsonyira akármit, csak azt nem, hogy hálátlan volt. A hűséget, a szolgálatokat mindig megbecsülte s a »ha nekem van, neked is van« elve alapján úszott el rengeteg vagyona. Azért mindig maradt annyi, hogy nagyúri módon éljen. Általában ő csinálta állandóan a legfantasztikusabb tranzakciókat. Valamikor majd egész kötetet lehet azokról Írni.

W. hü szolgálatait azonban csak kitüntetéssel lehetett meghálálni, ki is járta az öregnek a koronás arany érdemkeresztet.

Nagy dolog volt ez akkoriban, a derék zichyfalvi svábok naphosszat bámészkodta a Wosching-porta körül, hogy vájjon változtat-e az ilyen fenenagy tény valamit az ember külsején is?

Még büszkébb lett, már mint amolyan sváb-büszke, aki ezzel születik, magával hozza az önérzetet s csak a munka imponál neki, a született vagyon sem annyira, mint amit maga szerez az ember.

— Na, öregem, figyelmeztette az átadási ünnepség után Karácsonyi, a kitüntetést meg kell köszönni a királynak.

— Jól van, majd írok neki.

— Nem úgy ám, hanem személyesen, audencián.

— Az se baj, fölmehetek hozzá.

— Aztán tudja-e a ceremóniákat?

— Én ne tudnám?

Karácsonyinak mégis voltak aggályai s valóságosan órákat adott neki. Hogyan kell bemenni, megállani. mit mondjon, mikor, milyen jelre távozzék.

— Semmi az egész, vonogatta válát a vén sváb, csináltam én már nehezebbet is ennél, mikor a szél szétverte a szénaboglyáimat.

A gróf elintézett minden formaságot, megállapította a kihallgatás napját s útnak bocsátotta Woschingot.

— Ne feledje el, hogy engem nem csak -érdekel, de izgat is az egész dolog.

Azért mihelyt kijött az audenciáról, f megírja nekem a lefolyását pontosan,! élethűen. Hogy biztosabb legyek, itt egy | megcímezett kuverta, rajta az expresz-1 bélyeg. De nyomban, mikor kijött a j Burgból...- s

Kellő időben meg is jött a levél, nincs | semmi baj, szépen ment minden, végző-1

dött pedig ezzel:

— Legyen csak nyugodt a gróf ur, a király a legjobb benyomást tette rám.

Na ja, mint egy király! Hiszen kétségtelen, hogy az ő szénaboglyáját nem szedte szét a szélvihar. Azaz hogy akkor még nem . . .

Torontáli.

mmmmmmMBBBwmMmu

Amerikai rádión — 2749 hullám- * hossz, Most beszéltek először magya- • rul az amerikai rádió felvevőkészülékébe. Történetileg is íeljegyzendö tény ez, ? furcsa és megindító: ott, ahol az angol ; szó óceánja csapkod és egyre növekvő, szigeteken laknak a magyarok, messze j idegenben a kivándorlottak anyanyelvű-j kön hallottak beszélni, otthoni népdalo- j kát és táncdalokat játszott a zenekar,! csak lakásukon be kellett állitaniok a• készüléket a 2749 hullámhoszra.

Erről egy kezünkbe kerülő clevelandi; angol újság is irt, következőképpen:

— Cleveland a magyar erőd. Több mint 50.000 magyar lakik Clevelandban, Newyork kivételével ez a legnagyobb magyar telep. Reményi József, a szocio-; logus iró és újságíró 8 és 9 óra között; magyarul beszél az ittlakó magyarok- j kai. A zenekar, melyet Mihály József vezényel, népdalokat, táncdalokat ad elő. A 2749-es hullámhossz kapcsolandó...

Felhőkarcolók tizenkettedik és huszonhetedik emeletén, földszinteken, távoli villákban ezen az estén 8 és 9 kö- j zött az amerikai magyarok otthon képzelték magukat.

*

A csillagász és a titokzatos nő.

[Flammarion, egész életében regényes t hajlamú ember volt. Már évekkel ezelőtt kieszközölte a hatóságoknál, hogy fölmentést kapjon a törvény rendelkezése alól, mely megtiltja, hogy a halottakat a temetőn kívül is eltemethessék s első feleségét hatalmas szép kertjében helyezte örök nyugalomra.

Mikor látogatói érkeztek, a csillagász mindig elvezette őket egy sirhoz, melyet árnyas fák takarták s lenn ómaga alakban puszpángok vettek körül: itt nyugodott első felesége. Amint mondotta, a sírboltban helyet »tartott fönn magának«, ő is idekerül, a második felesége is, ki sok évvel fiatalabb nálánál.

Máskép is hajlott az ábrándozásra. Szerette mutogatni vendégeinek egyik könyvét, mely emberbőrbe volt kötve.

Egy napon Flammarionné. ki férje mellett állandóan titkárkodott. miután megkapta ura napi postáját, benne egy gyászszegélyes ajánlott levelet talált. A levélben pedig, minden magyarázat nélkül, egy nagy darab — emberbőrt.

Flammarionné nem tudta elképzelni, miről van szó, de a magyarázat nemsokára megérkezett, egy másik levélben, melyet férje orvos-barátja irt. Ez a levél igy szól:

— Egy elhunyt nő utolsó kívánságát teljesítettem, ki önt titokban szerette. Megesküdtetett, hogy halála után elküldetem önnek a válla-bőrét, melyet ön egy este megcsodált, s kérem a boldogult kívánsága szerint ebbe köttesse be uj könyvét, melyen most dolgozik.

A vállbőr egy fiatal grófnéé volt. El vire de Lamartine-é. ki Flammarionba könyvein át szeretett bele s öreg férje, miután halálos beteg volt, meghívta magához a csillagászt. A csillagász bókolt, dicsérte a grófné vállait.

A grófné aztán igy hálálta meg — halála után a bókot.

Kolumbus Kristóf ellen. Háládatlan a világ. Kolumbus Kristóf, Amerika fölfedezője, annyi évszázad után a támadások, torzsalkodások középpontja. Ha itthon nagyon elszomorodunk azon, hogy minden tiszta és nagy gondolatot clhomályosit és beszennyez a napi politika s mindenben betolakszik az érdekek harca, olvassuk el mit ir Ferrero New- Yorkból a Kolumbus elleni mozgalomról.

Az Egyesült-Államokban már évekkel

ezelőtt szót emeltek Kolumbus népszerűség ollen. Cikkekben, röpiratokban hirdetik, hogy Kolumbusnak semmi köze Amerikához. Más íödözte föl őket, nem Kolumbus. Hazugságot tanítanak az iskolában. Kolumbus Kristóf Amerikában egyenesen »nem kívánatos eiern«. Nem kap tehát bevándorlási engedélyt.

De a kérdés újabban felekezeti jelleget öltött. Titokzatos okok alapján, nem tudni miért, Kolumbus a katolicizmus jelképe lett Amerikában, holott mikor ő élt még egyáltalában nem volt protestantizmus. De azért ő az amerikai pro testánsok előtt a — katholikus. És mikor az amerikai katholikusok. többnyire irck, társaságot alapítanak vallásuk védelmére, magukat Kolumbus Kristóf lovagjainak nevezik.

Lehet, hogy ez uszította az ottani protestánsokat világrészük fölfedezőjére. Egy newyorki folyóiraban azt Írják, hogy Kolumbus nem egyéb, mint egy »pápai ügynök« s , Amerikát nem ez a latin födözte fel, hanem egy valódi osztrogót, bizonyos Leit.

De vájjon megtanulják-e ezt a nevet a következő századok?

Bach Sebestyén meg a családja•

I Londonban könyv jelent meg a nagy nőimet zeneszerzőről, Bach Sebestyénről, ;ezen a címen: »Bach Magda kis története««. Ez a munka a zene alkotó lángelméjét egyszerűen, emberi mivoltában, családja körében mutatja be.

Bach oly nagyember, hogy nagy marad akkor is, ha hálóingben látjuk őt. Első felesége házasságuk hetedik évében halt meg, azután Bach elvette Magdát, ki Lipót herceg udvarában trombitás volt, ugyanott, hol Bach karmesterkedett. Ettől a nőtől tizenhárom gyermeke született. Magda lélekben is méltónak mutatkozott férjéhez. Ezt irja róla:

— Én csak az ő életét éltem. Olyan voltara, mint az a kis patak, mely az Óceánba szakad — egy sokkal nagyobb, sokkal mélyebb élet borított el, táplált

|s fogadott magába. Lelkemben ő több volt, mint király, nemcsak a zene királya I volt, hanem az emberek királya is.

Házasságunk eleinte tele volt gonddal, Bach eleinte nehezen kereste kenyerét, mint orgonás. Németországot járta, hogy meghallgassa a nagy orgonásokat. Egy napon Hamburgba indult, hogy Reinkent meghallgassa, de félúton éhesen, minden pénz nélkül, fájó lábbal le rogyott egy korcsma padjára. Azon töprengett, hogy jut tovább, mikor egy ablak kinyílt fölötte és onnan kidobtak a földre eléje két heringfejet. Fölemelte, meg akarta enni, de nagy csodálkozására két dán aranyat lelt bennük.

Mikor a lángelméjét csodálták, mindig ez! válaszolta:

— Nem vagyok én lángész, csak keményen dolgozom.

Gyermekei visitása és zajgása közben irt.

— De azért — irja Magda, — mindig egyedül volt, közöttünk is.

Élete végén szembetegség támadta meg, mert folyton az apró hangjegyeket nézte. Már majdnem vak volt, mikor Magda egyszer figyelmeztette, hogy ne írjon. Erre ezt válaszolta:

— Addig kell írnom, ameddig látok.

— Halálos ágyán igy szólt feleségéhez:

— Énekelj valamit nekem. Magda.

Erre a nő letérdepelt az ágya mellé,

gyermekeivel együtt és egy vallásos éneket dalolt.

Bach hallgatta és igy szólt:

— Hallod? egy hang azt mondja nekem, hogy minden múlandó...