Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)
1925-07-12 / 184. szám
1925.Julius 12. BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal. ROKONSÁG ÍRTA: BAEDEKER 5 Egy német író szerint háromféle atyafiság van: Wahl-, Prahl- és Qualvcrwandtschaít. Nemcsak találó és fölötte jellemző osztályozás, de egyszersmind a hasonló hangzású szavakkal való virtuóz játék is, amelyet nem könnyű más nyelven is szójáték formájában reprodukálni. Nem is próbálom meg, s csak úgy fordítom le, ahogy a toliam hamarosan ráhibáz: szív-, disz- és kinrokonság... Valóban, mindenkinek háromfajta rokona van. Olyan, akit, bár rokona, nagyon! szeret; olyan, akivel, előkelőbb vagy! gazdagabb lévén nála, dicsekedik; s vé-j gül olyan, aki, mert szegény vagy más-1 különben kellemetlen, terhére van neki. I Az első ily kapcsolat iéiekrokonságot ál-1 lapít meg; a második: a disz- vágyj proccatyaíi; a harmadik: a kin- vagy* gyászrokon. Az elsővel az ember tartja s a rokonságot, a másodikkal henceg, a harmadikat, ha lehet, elsikkasztja. Az elsőről azt mondja: több mént rokonság; a másodikat közelinek mondja, ha távoli is; a harmadikat távolinak, ha még oly közeli. . Ennek az osztályozásnak és nőmén 'klaturának aztán különös jelenségei és cifra formációi vannak. Aki például nekem diszrokonom és mindenképpen a büszkeségem, az egy másiknak gyászrokona, kiabáló szégyene lehet. — s az meg éppen gyakori eset, hogy valaki gőgösen dicsekszik el egy diszrokonával, aki őt kinrokonnak érzi és szerényen letagadja. A szív- vagy lélekrokonság, — az más. Ott ez a furcsa állapot sohase áll elő, meri az kölcsönös rokonszenven alapul s akkor támad, ha mind a két fél egyforma örömmel vallja atyafiának egymást. Ám ez a pesszimista német iró szerint rokonok közt nagy ritkaság s vadidegenek közt se gyakran fordul elő. Wífde szerint az ember azért szereti oly kevéssé a rokonait, mert a saját hibáit találja föl s látja állandóan bennük. Ez persze paradox mint ez elmés iró legtöbb aforizmája. Az ember épp az ellenkező okból idegenkedik a rokonsága egyik-másik tagjától, — azért, mert nem az ő hibái vannak meg benne, hanem más — neki nem rokonszenves — hibák, vagy más — néki ellenszenves — erények, amelyek belőle hiányzanak. S gyakran azért ellensége egymásnak két szerető rokon, mert az egyiknek az erényei (amelyeket amaz megbocsájthatatlan hibáknak tart) feszélyezik a másikat. Törvénybe természetesen nem foglalható az ilyen viszony, mert hiszen ahogy nincs két egyforma barátság, úgy két egészen egyforma rokoni érzés sincs. Némely ember például diszrokonnak tekinti azt, akit egy másik talán tehertételként kinrokonnak kénytelen elkönyvelni a családi kapcsolatairól vezetett főkönyvben, — s van aki szégycnli az olyan atyafiát, akire büszkének kellene lennie, s akit más az ő helyén parádés rokonként ünnepelne. Ismertem egy urat. akinek az volt a keserű sérelme, hogy a famíliájában egy lírikus is termett. Jónevü poéta volt, pompás verseket irt, s a kérdéses ur mégis úgy tekintett rá, mint az olyanra szoktak, aki váltóhamisítással diszkreditálta a családi név tekintélyét. Ezek a versek — s a költő maga — sehogyse tetszettek e jó urnák, s mikor egyszer a jelenlétében dicsérték, s valaki megemlítette, hogy a hires poéta rokona a mi emberünknek, akit rövidség okáért X-nek fogok nevezni, ez restelkedve mondta: — Igen, igen, szegröl-végröi atyámfia. De hát az ember nem maga választja a rokonait. Én bizony nem tehetek róla. Ez a lírikus pedig nemcsak az X. ur büszkesége lehetne, hanem a nemzete dicsősége is. Néki, a derék nyárspolgárnak az a »borzasztó ember« az ő »furcsa« költeményeivel s a »különös« világnézetével kellemetlen pasas volt, gyászrokon, alkalmatlan Qualverwandter. Még a nevét se hallotta szívesen, s a könyvkereskedők kirakata előtt nemcsak I azért nem állott meg soha. mert a könyívek egyáltalában nem érdekelték, hanem lázért is, mert attól tartott, hogy meg- I látja ott a kinrokoii nevét nagy betűkkel valamely verseskönyv cifra borítékján... Volt a családjában egy másik hires ur is. Nagy krakeilcr, hires verekedő, amoráíis, erőszakos fráter, aki csak egy törvénykönyvet ismert, a párbajkódexeí; a többivel, beleértve a büntörvényt is, keveset törődött. Sok botrányba volt belekeverve, s neve ezeknek a stikiiknek kapcsán olyan gyakran szerepelt az újságokban mint ha operettprimadonna vagy fajvédő képviselő lett volna. Nos, ha erről a héroszról beszél- I tele, s valamelyik botrányát, verekedéjsát, káríyacsatájáí vagy egyéb felelőtlenségét emlegették, a mi emberünk sose mulasztotta cl megjegyezni: — Nekem rokonom. S ezt büszkén mondta. Neki ez vdt a diszrokor.a... Mivelhogy anyagelvies világban élünk, rendesen a gazdag rokonok a diszrokonok, s a szegények azok, akiket kin- vagy gyászrokonoknak tekintenek a gazdagabbak. A nagy vagyon mindig tekintélyt kölcsönöz az embernek, még ha becsületesen szerezte is, s igy érthető, hogy a nincstelen szegény kopott rokonok hivalogva dicsekszenek a gazdag atyafikkal, az ő Pralverwandt te-ikkel: Ezek erősen szégyenük a szegény rokont, nemcsak azért, mert a szegénység magában is szégyen (gondolják ők), de azért is, mert a szegény rokon élő szemrehányás nekik, amely folyton arra emlékeztet őket. hogy talán segíteni illenék rajta. Szivatyafiság, lélekrokonság igy gazdag és szegény ro-> kon közt alig támadhat. — két gazdag és két szegény közt inkább. A gyermek ebben a dologban — mint sok másban is — objektivebb a felnőtteknél. ö a rokonait, tekintet nélkül a telekkönyvre és egyéb gazdasági fokmérőkre egyformán szereti, sőt a szegényt jobban mint a gazdagot, mert amaz esetleg, éppen mert szegény, nyájasabb arcot csinál és több csokoládét ád neki mint a gazdag bácsi, akinek a pozíciója a családban nem szorult ily alátámasztásra. S aztán a gyermek azért is örül minden rokonnal, mert ha valamelyik vizitbe jön, rendesen több ennivalót kap, mint máskor. — nemcsak a rokonvendég, hanem ő is, a gyermek. Persze megtörténik, hogy ha szegény tagja a rokonságnak ül a gazdagnak asztalához, egyszerűbb és rövidebb ebédet tálainak, — csupa finom tapintatból és emberszeretetből, hogy a sajnálatraméltó vendég ne érezze észrevehetően a különbséget, mely a gazdag ember ebédje s a szegényé közt tátong. Ha ez többször fordul elő, akkor a gyermek is észrevesz valamit, disztingválni kezd ebédek és rokonok közt, lassankint elidegenedik — mintha ő is felnőtt ember volna — a szegény atyafitól, s ő is a gazdaghoz kezd simulni-vonzódni. Mert ez, ha megjelenik a házban, ünnepi ebédeket különböztet meg. Sőt ö maga is háromféle lesz. Kinek ilyen, kinek meg amolyan. Hiszen mindannyian Wahl-, Prahl- és Quatverwandte-k vagyunk. S azt hiszem, a legszegényebb (helyesebben: a legkevésbbé gazdag) Rothschild gyászrokona a leggazdagabbnak. — egy jobbj ö vedelm ü koldus pedig (aki szerencsésebb sarkon koldul) talán diszrokona annak a családtagnak, aki nem kéregethet ilyen előnyös helyen. LAJÓS MEGŐRÜL... IRTA: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ kap, s általa a gyermek is finomabb falatokhoz és pompás desszerthez jut. Mégis: a gyermeket nem lehet egészen elrontani, ö általában jobb rokon a »nagyok«-nál, nem oly kritikus mint a felnőttek, s még nincsenek közgazdasági szempontokkal átitatott s kegyetlenül megállapított nézetei, amelyek befolyásolhatnák a rokoni érzületét. Érezte ezt az a szülő, aki arra a kérdésre, hogy milyen idősek a gyermekei, azt felelte: — Abban a korban vannak, amelyben még örülnek, ha rokonok jönnek látogatóba. Egy bizonyos korban már nem örülnek, — csak akkor, ha diszrokonok jönnek ,a proccatyafiak, akiknek a tiszteletére fölcsavarják az összes villanylámpákat, ezüsttel és finom porcdánnal terítenek s. a legrégibb évjáratú butéüás borokat teszik az asztalra. A gyermeki ártatlanság ebben a vonatkozásban se tarthat örökké. Nemrég csak egyféle rokont ismert. Most már ő is háromfélét Az adóhivatal temetőhöz hasonlít, melyben órákig lehet bolyongani. Hosszú, egymásba torkoló folyosóin a por és enyészet szaga terjeng s a sötét lépcsőházban minden hang jajgatássá válik, mely messzevisszhanzóan segélyért kiált. Talán az elkallódott emberek lelkei panaszkodnak, kik évtizedekig robotoltak itt. Ha végigmennek a folyosón lobogó lepkeláng alatt — kezükben a sok fehér * aktával — kísérteteknek rémiének, kik lepedőket cepelnek magukkal. Egymás mellett levő szobák a sirok, melyekbe ki-ki eltemette életét, megecetesedett reményeit. Az igazgatónak diszsirhely jut, remek terem, aranyozott ajtószárnnyal, szőnyegekkel. világos mauzóleum, mely tekintélyes kövérségét őrzi, rengeteg hiúságát, cimeit. Mellette falba vájva már kisebb kripták, jobb hivatalnokok számára, de még mindig jelzőtáblával, mely föltünteti nevüket. Aztán a beláthatatlan folyosókon a névtelenek. Ajtók ... lábtörlők... mögöttük emberek... egyik olyan, mint másik . . . reggel bejönnek, késő délután vánszorognak haza... Melyik szobában ülnek? Maga a szolga is csak vállat von, rámutat valamelyik kis cellára. Kis sirok, melyeknek besüppedt a keresztje, eltűnt a dombja, valahol a temető legvégén. * Lajos a harmadik folyosó udvarra néző balszárnyán dolgozik, a mosdó-helyiség tőszomszédságában, hol állandóan zuhog a víz. Aki először járt itt. annak elszorul a torka a reménytelenségtől, ö azonban mindezt már megszokta. Reggelente elégedetten jön, boldog, mikor beteszi maga után az ajtót, mely elválasztja a világtól. Szereti, hogy szobája homályos s ha süt a nap, leengedi a függönyt. Szembe vele lóg a tükör. Sohase tekint beléje. Mit is láthat ottan? Egy negyvenöt éves arcot, két riadt szemet, mely fél mindenkitől, önmagától is, kopaszodó homlokán néhány tincs hajat. Szobájában kívüle még négy fiatalember ül. ök még néha fölsóhaitanak, valami jobbra vágyakoznak, színésznőkről beszélnek, vasárnap jobb cigarettát szívnak, virágot tűznek feslett gomblyukukba. Ez a négy fiatalember minden szerdán este együtt vacsorázik, mikor megbeszélik életük apró-cseprő eseményeit. Lajosról is sok szó esik. De beszéd közben csodálkozva veszik észre, hogy nem ismerik. Nem tudják például, hogy budapesti-e, vagy vidéki, otthon ebédel-e, vagy vendéglőben, hogy nőtlen-e vagy nős. Lehetetlen közelébe férkőzni, mert van egy mozdulata, mellyel minden érdeklődést elhárít. — Pardon, — mondja, nyel egyet s közben azt gondolja, — »ez magánügy«. Tavasszal megnyiratkozott. valamelyikük észrevette, egy megjegyzést tett. Az »öreg« erre elpirult. Két évvel ezelőtt az történt, hogy régi sötétbarna ruhája helyett sötétszürke ruhát csináltatott. Remegve lépett a hivatalba. Amitől tartott, bekövetkezett. Csodálkozó moraj fogadta. Ö pedig sokáig feszélyezetten jártkelt, mig igy is meg nem szokták barátai. Egyik szerdai vacsorán a négy közül a lcgfiatalabbik, ki lóversenyekre jár és monoklit visel, ekép szól: — Az öregről mindent megtudtam. Szünetet tartott, körülnézett s mint francia darabokban szokás, az érdeklődés fokozására cigarettára gyújtott. — Tegnap este meglestem öt az utcán, — kezdte s elnevette magát. — El se képzelitek, milyen nevetséges igy. öt éve ülök vele szemközt, de itt még mulatságosabb, a többi ember között valahov'' a »magánügyé!« is érzem, melyről ő oly tisztelettel beszél. Fölszegte fejét, senkire se nézett, állig gombolkozva sietett előre. A többiek mosolyogtak, mert látták maguk előtt az öreget. — Átmentem a másik oldalra és tiz méternyi távolságban követtem őt. Zegzugos utcákon vezetett vagy félóráig. A Külső Rákóczi-uton azután befordult egy ronda kis kávémérésbe, melyen ez vao íölirva: Nagykávéház. Halálos csöndben figyelt az asztal. — Megállapodtam az utcán, p függönyön bekukucskáltam. Afféle kis külvárosi kávémérés volt, viaszkosvászonnal borított asztalkákkal, hol közkatonák, munkások kávéznak, keserű mákospatkót rágnak. Az öreg eltűnt szemem elől. Egyszerre látom, hogy a konyhából otthonosan jön ki, maga hozza vacsoráját, a kávésné melléje ül. A nö kövér és csúnya, túl ötvenen. Aranykarikák lógnak füléből s minden foga arany. Gyerekek, becsületemre, azt hittem, hogy álmodom. Felesége, ez és ő a tulajdonos? Nem értettem a helyzetet. Bementem a házmesterhez. Az kivallotta, hogy az öreg már két éve udvarol a kávésnénak. kinek van egy kis megtakarított pénze, szegény Lajos el akarja venni. De egyelőre szégyen az ügyet. A fiuk úgy ordítottak, mint az indiánok. Hátra dőltek, az asztalra borultak a nevetéstől. Ezt nem lehet annyiban hagyni. Másnap majd rajtaütnek, mintha véletlenül történne, betoppannak hozzá a kávémérésbe. Forró délután volt. Amikor a kávémérés ajtaját kitárták, látták, hogy a vendégek a legyek álmos muzsikája mellett görögdinnyét esznek. A kávésné nem volt otthon. Lajos ingujjban szolgálta ki vendégeit. Ép tányért tett az asztalra, mikor a társaság ártatlan arccal, de nagyon határozottan belépett. A monoküs szóllitotta meg: — Szervusz öreg, — mondta és nyújtotta kezét. — Ö, — szólt Lajos és egyet lépett hátrafelé, a feléje nyújtott kezet pedig nem fogadta el. Egy asztalba kapaszkodott, hogy el ne vágódjék a padlón, — Nem ismersz meg? — Nem, — mondta rémülten. — Ugyan ne tréfálj. Engem se ismersz? — Hát engem? — Nézd, itt vagyunk mind a négyen, öreg, drága apánk, hogy kerülsz ide? Kávés lettél? — kérdezték tőle. — Sajnálom, nincs szerencsém, — hebegte. — Megbolondultál? — Tévedni méltóztatik. — mondta, — ez csak tévedés lehet — és zavarában lehunyta szemét, azzal az oktondi reménnyel, hogy ha nem látja őket, akkor talán ők sem látják őt. —• Megőrült, — kiabáltak a fiatalemberek és zajongva, kacagva, sivalkodva hagyták el, — egészen megőrült. Lajos beszédült a konyhába. leült egy lócára, gondolkozni próbált. Mi történt? Egyelőre maga sem tudott számot adni, csak érezte, hogy nagyon-nagy ostobaságot követett el, melynek kiszámíthatatlanok a következményei. I Fényes nappal letagadta magát négy B jóbarátja, mindennapos pajtása előtt, ki- 1 két egyszerűen nem akart megismerni.
