Bácsmegyei Napló, 1925. június (26. évfolyam, 147-172. szám)

1925-06-28 / 171. szám

1925. junius 28.

BÄCSMEGYEI NAPLÓ

13. oídál

Péter-Pál

Te Deum íaudamus... A vallási hagyomány szerint Péter Pálkor fellendül a hálaadó ének a tanulmányi év sikeres befejezésének örömére. Az eredményesen végzett isko- i ■Iái munka érdeme az isteni gond- j viselésé, amely az embert felruház-1 ta az ismeretek közlésének képességével és az ifjúság zsendülő lelkét a haladás motorának benzinjével, a kíváncsisággal locsolja fogékonnyá a tudomány tanításai iránt. Ezidén azonban a szokottnál több és fájdalmasabb keserűség zörejei vegyülnek a Te Deum akkordjai közé, A hálaérzés, amivel a vallásos; hit az ember szellemi felsőbb-, rendüségének nagyszerű ajándékát viszonozza, vajmi kevéssé enyhíti a kétségbeesés panasztermő lelkiállapotát, amibe a diákok és szüleik nagy tömegét a túlzottan szigorú tanári elbírálás döntötte.

Te Deum íaudamus... Ó, az néni vitás, hogy a tudás elibénk táruló kincseiért a természet bölcs és bőkezű gondoskodását illeti dicséret, de ha az ifjúság széles rétegei megakadnak a kulturális előmenetelben, gáncsra is szükség van, termékeny kritikára, a felelősség megállapítására. a tanulságok levonására és nem szabad elzárkóznunk a tanulók hibáján kívül eső körülmények mérlegelése elöl sem, amelyek a tanulmányi eredménytelenséget élőidén zik.. Ne keljünk pártjára a bukott diáknak, aki hanyagságának vagy tanulásra való alkalmatlanságának következményeit viseli. Aki nein akar vagy nem tud iskolai tanulmányokat végezni, még nem elveszett ember, hiszen nyitva állnak előtte a fizikai munka tág területei. Ha azonban .abnortnisan magasra szökik a bukott tanulók száma, akkor a közvetlenül érdekeltek egyéni sorsán túl előtérbe nyomul az. egész tanügy szanálásának problémája. Egyes elszigetelt megbetegedések individuális kezelést igényelnek, de ha valamely betegség járványszerüen terjed, a gyógykezelésen kívül általános óvóintézkedések is elkerülhetetlenekké válnak.

Te Denm Íaudamus... Nem dicsérhetjük azonban azokat az emberi gyarlóságokat, amelyek a jövő generáció szellemi kibontakozását akadályozzák. Valamikor a tanári karnak tüzetes jelentésben kellett beszámolnia az eredménytelenség okairól,, ha a növendékek húsznál több százaléka bukott meg; m.a itt a Vajdaságban ötvcn-hatvan százalékos bukások vannak napirenden, Ennek a lesújtó jelenségnek magyarázatául egy szuboticai vezető pedagógus a háború utáni nevelés hiányosságára hivatkozik. Bízvást hozzátehetjük: nemcsak a családi nevelés lett hézagos a háború, a forradalmak és az átalakulások viszontagságai következtében, hanem maga az iskola sem tudott visszazökkenni abba a kerékvágásba, a honnan a rendkívüli idők kivetették.

Te Deum Íaudamus... Dicséret illeti a jó tanárt, aki teljes lélekkel elmerül hivatásában, hogy tanítványai elméjét megvilágositsa és kaput nyisson nekik a tudományok birodalmába. A jó tanár ura a szaktárgyainak és az ismeretterjesztés módszereinek, megértője a gyermeki léleknek, számol a lehetőségekkel és nem követel többet a diákoktól, mint amennyi az adott viszonyok között elvárható tőlük. A jó tanár kezében az osztályozás nem hatalmi büntetőeszköz, hanem a tanujók kvalitatív külömbségeinelj mérlege. A jó tanár akkor sem buktat a normális mértéken túl, ha a felsőbb tanügyi hatóságok a tanévben rendelkezésre álló munkaidő jelentős részét késedelmes és ötletszerű intézkedésekkel elpocsékolják és ezzel meghiúsítják azt, hogy az ifjúság az előirt tananyagot elsajátíthassa. A jó tanár nem robog keresztül gőzerővel a tananyagon, hogy mindenáron a végére érjen, csak annyit végez el belőle, arnenynyi pedagógiailag alaposan feldolgozható és a tanulók elbírálásánál is a non múlta, séd múltúm elvét követi.

Te Deurn laudamus... De merő tekintélytiszteletből hajtsunk-e térdet-fejet az előtt a tanári fölény előtt, amely buktatásokban éli ki magát és a,z ifjúság tanulmányi boldogulása eié gördülő nehézségeket nem méltatja figyelmére? A diákság egy része a tannyelvet nem érti még jól. Egyes osztályokban redukált heti óraszámmal tanítottak és a tulaj dónk épp eni szakszerű oktatás hónapokon keresztül szünetelt, A rossz tanár ezeket a bajokat úgy próbálja ellensúlyozni, hogy az utolsó időszakban naponta felad néhány

oldalt a könyvből és derüre-borura osztogatja a szekundát, ha a növendékek a feladott leckét nem tudják. Az igy megalapozott buktatásokban nem a tanulóifjúság nivósiilyedése, hanem a tanári munka elsekéíyesedése tükröződik. Aki tanítványai' felét elbuktatja, rossz tanár, ha még olyan impozáns tudás szorult is a koponyájába. Azt a szentai tanárt, aki évközben a nyolcadik osztály háromnegyed részét elbuktatta, máról-holnapra elhelyezte a minisztérium és ime a szentai nyolcadik osztály igen jól leérettségizett. A tanár vizsgát tesz a közvélemény előtt, amikor kiasszifikál.

Te Deum laudamus... És dicsérjük azt a pártpolitikától és antipedagógiai szempontoktól mentes, pusztán kulturprogram szolgálatában álló tanügyi kormányzatot, amelynek jönnie kell, hogy az iskola betölthesse rendeltetését és Péter Pálkor a méltányos és igazságos iskolai döntés nyomán fakadó megnyugvás szárnyaljon az ég felé Ambrosius himnuszában. hm.

Utazás egy vicc körül

Irta: Baedeker

I.

Vígan potiarazva ültünk együtt. Még józan volt az egész társaság, de már jókedvű. Nem igen találkozott köztünk szenvedélyes kártyás, aki játékra buzdított volna bennünket, s igy nem pártoltunk át a zöldasztalhoz, hanem a fér bérnél maradtunk, ahol ősi szokás szerint adomáztunk és vicceket meséltünk. Ahogy sorbajárt a bujdosó pohár, úgy ment sorjába a jog és kötelesség adomát tálalni föl vagy régi viccet adni elő azon a cítrten, hogy az a legújabb.

Valaki igy! szólt:

— Nagyon is sok lesz a jóból. Egyeste száznál több tréfa s anekdota megfekszi a — gyomrot. Azt ajánlom, valahányas vagyunk, mondjon mindenki egy, de csakis egy viccet, s ne azt szolgálja föl, amelik éppen eszébe jut, hanem amelyet az általa ismertek közt a legkitűnőbbnek tart. Ez valószínűleg nemcsak abszolút jó s'igy nagyon mulattató lesz, de egyúttal jellemző is arra, aki elbeszéli. Én ugyanis azt tapasztaltam, hogy nemcsak a társasága, az olvasmánya s az étkezése módja árulja el az ember jellemét, de az a genre-ja a vicceknek is, amely érdekli s amelyet leginkább kedvel. A baráti körömben egy házasság azért nem jöhetett létre, mert a vőlegényjelölt olyan tréfát adott elő, s ő maga annyira nevetett rajta, hogy a család, amely azelőtt szívesen fogadta, elidegenedett tőle s kiadta az útját. És pedig nem ok nélkül. Ordenáré volt a vicce s ő is az volt: Egy másik ismerősöm pedig a finom vicceinek köszönhette, hogy megkapta a leányt, akinek a kezét előbb megtagadták tőle. Annyira mulattatta a szigorú apát, hogy az végre beleegyezett a házasságba, amely határozottan boldog, bár csak néhány viccre volt bazirozva.

Az indítványt elfogadtuk, nem azért, mert tetszett, de mert a felszólaló ur népszerű és tekintélyes ember volt. A népszerűek és a tekintélyesek javaslatait mindig elfogadják, akár jók akár nemjók, s a népszerütíenekét akkor se, ha csupa bölcsességek. Ez már igy van.

S most mindenki mondott egy u. n. viccet. Mindenki azt, amelyik valaha a legjobban tetszett neki. Sok régi ismerősre találtunk köztük, de ez a kiválóságuk mellett tanúskodik. Csak a jó ötletek maradnak az utókorra. (S valószínű, hogy bizonyos időszakokban nem csináltak egyetlen jó viccet se. Mert hiszen a legrégibb sincs ezeresztendős.)

Mégis volt egy ember köztünk, aki mikor a sor rákerült, igy szólt:

— Szeretem a jó vicceket, ha már az élet oly szomorú; jót mulatok rajtuk, de az a malőröm, hogy nem tudom őket magamnak megjegyezni. Amelyeket most hallottam, egytől-egyig kitűnőek,

de holnapra már elfelejtem őket... Bocsássatok meg, én nem tudok egyet se elmondani.

Mosolygós, örökké vidámkedvü ur volt. Nem sokat, vesztett azáltal, hogy elfelejtette az összes bohóságokat, amelyeket hallott és olvasott. Sőt talán nyert velük. Nem lehetetlen, hogy. a nagy kedveltségét is. ennek a látszólag kellemetlen de valójában igen szerencsés körülménynek köszönhette. Mert nem is képzelik némelyek, milyen becsült tagja a társaságnak az a finom úriember, aki nem utazik viccekben, se nagyban se kicsinyben. Azt szeretik ott a legjobban, aki a legkevesebbet beszél. S az ilyenre mondják- a legszívesebben, hogy »okos« vagy azt, hogy »szellemes ember«. Ami igen szép bizalomnak a nemes jele.

... Hogy én most elmondom azt a kis tréfát, amely akkor is, ma is nekem mind közt a legjobban tetszett, nem azért teszem, hogy valami újat Írjak (az bizony jó régi!), azért se. mert nincsen egyéb témám —- esküszöm, hogy van! —, de azért, mert az engem elmélkedésre intett s néhány gondolatot keltett bennem, s azt hiszem, az olyan csekély fajsúlyú »müfaj«-nál mint a vicc. igen fontos, hogy necsak nevetésre ingereljen, de gondolkodásra is serkentsen. Mert valamirevaló adománál és tréfánál is az emberről s annak erényeiről és gyarlóságairól van szó.

A vicc egyébaránt — ismétlem, hogy igen régi — itt következik

II.

Egy szívbajos zsidó évröl-évre minden nyáron néhány hetet Nauheimban tölt, ahol kegyetlenül unatkozik. Unatkozik, mert a megjelenése annyira elárulja a faji jellegét, hogy nem tud soha kellemes társaságra szert tenni, nem akad sétálópajtása és étkezőtársa, s igy kénytelen az egész szezonban társ nélkül élni s vigasztalan magányosságban tenni meg az előirt sétáit. Az utóbbi nyáron mégis szerencséje akadt a szegény betegnek. Mingyárt megérkezésének a napján egy ur, aki a Kurgarten-ben a szomszédos pádon olvasott újságot, elkérte tőle kölcsönbe a »Presse«-t s fölajánlotta értté cserébe a »Berliner Tagblatt«-ot. Amint az olvasmányukkal készek lettek, diskurálni kezdtek, s pár perc múlva a barátságos ür— igen intelligens, de feltűnően púpos ember — átült hozzá mintegy jelezve, hogy »közelebbi ismerkedés nincs kizárva«. Amint ez fürdőkön szokás, közlékenyek lettek, és — régi vágya teljesedett ezáltal a szívbajos zsidónak — együttes sétára indultak, szépen lassan, nauheimi; lépésben. Sétaközben abban egyeztek meg; hogy együtt vacsoráznak, s egy mindkettejüknek egyaránt rokonszenves vendéglőben telepedtek le, ahol szokatlanul boldognak érezte magát az emberünk, mert a régibb szezonokban mindig egymaga ült az asztalnál s némán, hangtalanul kellett az ebédjét-vacsoráját elköltenie. S most szép néhány hét következett. Ez igy ment naprul-napra. Annyira összemelegedtek, hogy fürdőtartózkodásuk . alatt többé jóformán el se váltak s mint a Dioszkurok egymást cl nem hagyták. Közös beszédtémájuk is akadt bőven, mert mind a ketten gyáriparosok voltak,

— az egyik papirost, a másik tintát gyártott. Mint ahogy ez a két iparcikk, úgy ők ketten is mintegy kiegészítették égymásu Az idejük kellemesen telt el, s a zsidó dicsekedve, boldogan irta haza a családjának, hogy az idei fürdőzése sokkal nagyobb -gy.ógycrcdménnycl kecsegtet .'mint az eddigiek, mert jó társaságot talált, egy müveit és kedves úriember barátságára tett szert, amely kedvező körülmény jobban mozdítja elő a gyógyulását a szénsavas fürdőknél. Az orvosa is konstatálta, hogy a kúra még soha se tett oly jót neki az idén, de ezt

— a fürdődoktorok szokásos elfogultságával — a nauheimi víznek tulajdonította.

A barátjának előbb telt le az ideje, s mikor a kocsija előállott, hogy az állomáshoz vigye, az emberünk érzékenyen vált el tőle, s az utolsó kézszoritás előtt igy. szólt a távozóhoz:

— Nem győzöm köszönni önnek, jó uram, hogy annyi jóindulattal volt irántam. Reméltem, nem felejtjük el egymást. De a barátságáért, amelyet sokra becsülök. teljes bizalommai tartozók önnek. A bucsuzás percében egész nyíltsággal megvallom önnek, hogy zsidó vagyok.

A másik egy csöppet se látszott meglepettnek, s azt felelte:

....— Bizalomért bizalom! Nekem is van valami gyónnivalóm. Tudja meg, hogy púpos vagyok.

III.

Eddig a vicc.

Mivelhogy nem én vagyok a szerzője, szabad kimondanom, hogy kitűnő. Én legalább nem olvastam soha jobbat, csattanóbbat. S ■ különösen nem olyat, amely annyi tanulsággal szolgál.

Milyen megható, hogy a zsidó, — mert meglátszik rajta, hogy az — éveken keresztül nem talál senkit, akivel az egyedüllét szomorú unalmát elűzhetné, még zsidót se, mert az se mutatkozik fürdőn szívesen az olyan hifsorsossal, akin az eredetét könnyű észrevenni. S végül, mikor talál egy veleérzö lelket, annak majdnem olyan sárga folt ékteieniti el az alakját mint az övé. s aki bizonyosan csakis ennél az oknál fogva — taute de mieux — csatlakozik hozzá. A zsidónak, aki társas érintkezés dolgában nincs éppen elkényesztetve, igen jól esik, hogy akadt végre keresztény ember — ha púpos is szegény —, aki szóba áll vele. S szerencséje neki, hogy e jó ur ilyen alkati hibában laborál, mert ha e hibája nincs, jobb társaságot talált volna mint őt, s akkor a szegény ördög nem kevésbbé unatkozott volna mint tavaly és harmadéve . . . Tanulság persze az is, hogy ez az intelligens férfiú a testi gyarlósága miatt (amelyben épp oly ártatlan mint a társa abban, hogy zsidónak született) ugyanannak a bojkottnak van kitéve mint a zsidó, ami napnál fényesebben bizonyítja azt az igazságot, hogy az embereket szigorúbban büntetik és következetesebben üldözik egyes tulajdonságaikért vagy a külsejükért mint esetleges rossz cselekedeteikért vagy a jellemükért.

A bucsuzás is tanulságos. A zsidó, bár puskalövésnyi távolságról is látszik, hogy az, elhiteti magával, hogy a származása: titok, és bizalmának a különös jeleként közli uj barátjával ezt a szomorú körülményt. Mintha mondaná:,.

— ön igen eszes ember, de magától sohase jött volna rá a titkomra. A becsületességem azonban nem engedi, hogy azt elhallgassam egy olyan férfiú előtt, akivel szemben nem szabad titkolódznom. Bevallom hát: zsidó vagyok. Többheti együttlétünk alatt elfogulatlan és előitéletnélkiili úriembert ismertem meg önben, s igy revelálhatom ezt a hi-