Bácsmegyei Napló, 1925. május (26. évfolyam, 117-146. szám)

1925-05-31 / 146. szám

I

3925 május 31.

BACSMEGYE1 NAPLÓ

15. oldal.

Párbeszédek

Bartók Béla

(Ezüstlei. Egy eziist-szúbor tinóm feje. melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során, mozdulatlan, mégis ideges-élő. A test. mely a negyvennégyéves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Tagleitései alig vannak. Mire valók is ezek? Minden erő. lendület heti hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égig-nyuló karral. mozogni, önkívület es álomban. Legföljebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok Hatul hava alatt a villogó. figyelő, sötét szem. a látó agyvelő. mely kiugrik koponyánk legmeszszebb lévő hegyi okára s az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskáló-lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte. Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésekre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra. vagy dijbirkózókra. mint arra a képre, melyet a műkedvelő ábránd kirajzolt magának. De az az ember, ki előttem ül. testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő, s alkotásaira kell gondolnom. Környezete: Bösendorfer-zongora. melyet már húsz éve bérel egy budapesti cégtől, kalotaszegi asztal, melyre a székely atyafi kifaragia. akkurátusán »Bartók — Béla« meg fönn a falon hupikék állványon három hupikék magyar paraszt-tányér. Ezzel felesel lenn a zongorán néhány külföldi zenei folyóirat »The League of Composers Review«. »Der Auftakt« stb.)

— Milyen hangszeren játszott először?

ö: Dobon.

— Dobon?

ö: Azon. Dobot kaptam, kétéves koromban. Anyám meséli, hogy folyton doboltam. Rajta próbálgattam a ritmust.

— Később?

ö: íróasztal, zongora között— Folyik még a magyar népdal gyűjtése?

Ö: 1918 óta én nem voltam gyüjtőköruton.

— Az önök föllépése előtt a magyar zenészek afféle Kazinczy-korszaka .volt

nemzetközi, európai epocha —, mehet az önök működése zenei Petőfi— Arany korszaka után emelt. Érdekes, hogy ez a: mozgalom a zenében csak félszázaddal később jelentkezett, mint az irodalomban.

Ö: Holott — azt hiszem — a zenére nézve még fontosabb a népzene ismerete, mert itt jobban fejleszthető. Úgy értem, hogy a zeneszerzőt állandóan megtermékenyíti a parasztzene hallása. Nem szabad azt képzelni, hogy mi a parasztzene átültetésére, beolvasztására gondolunk, a zenekincsbe való bekebelezésére. Nem,, nem,. De erre: a mi musikánk jellegét a parasztzene adja meg. Meg erre: hogyha valaki a kellő környezetben, a néptől hallja dalait, sokkal inkább megérti-megérzi, sokkal inkább megihleti őt, mintha hangjegyekből, gyűjteményekből ismerné. A légkör is hat reánk. Ennek fontosságát világszerte fölismerték, a jövőben is nagy lesz fontossága, bár némely helyütt, például most Amerikában furcsálják, hogy a müzene a népzenéhez fordul és a népies jazz-bandjuktól kér kölcsön.

— Hogy viselkedett a nép a gyűjtőkkel?

Ö: Bizalmatlanul. A gyűjtés természete magával hozta, hogy csak öregebbekhez, főkép parasztasszonyokhoz fordulhattam, mert régi dalaikat csak ők tudták. Bele kellett énekelniük a fonográfba, én irtain a hangjegyeket. A

magyarok meg a székelyek hamarosan megértették miről van szú. Pénzt szimatoltak, de nem kértek. Szeméremből, uriasságból. De milyen nehéz egy öreg nénikét éneklésre birni. Hogy ő figurázzák, hogy az urak esetleg csúfot űzzenek belőlük. Mindenik valami sandaságot sejtett, kelepcét, melybe nem akart beleesni. Nekünk is a ravaszsághoz kellett folyamodni, beszélni-beszélni. Végre a.z öreg parasztasszony beadja a derekát. Dalolni kezd. De a közepén abbahagyja. Meggondolja magát. Mégse dalol. Minek? Akkor uj támadást intézni,; más utón, más ürüggyel, inig a fölvétel sikerül. A nép mindenütt tartózkodó az uriosztállyal szemben. Legsimábban az araboknál ment — 1913-ban Biscrában gyűjtöttem —, a sejkhez ajánlólevelem volt, az kirendelte arabjait, kik úgy fújták a dalokat, mint az operaénekesek.

— Milyen folyóirat ez? (A Leage of Composers-t veszem föl a zongoráról, melyben »Magyar Explorers« elmen terjedelmes lelkes cikket lelek Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő munkáidról. ö egy szakaszra hívja föl figyelmemet. Együtt olvassuk.) » . . . Mert tudvalevő, hegy egy nép sem oly kevéssé muzikális, mint a magyar . . .«

ö (szinte bosszúsan): Micsoda vastag tudatlanság. Még Amerikában is az. Minden paraszt énekel, az emberi természetben lakozik, hogy szereti a dalt. Hogy a mi parasztjaink nem ismerik a többszólamú éneket? Az arab, román, tót s még egy csomó nép szintén nem ismeri. Egyáltalán, mi az, hogy egy nép muzsikális? Az, hogy a parasztzenéje értékes, vagy az, hogy nagy zeneszerzőket adott a világnak? Ha az elsőt tekintem, akkor az angol nép muzikális, ha a másodikat, akkor nem. A mi gyökerünk igenis a parasztzenében

STWBHEMWMKi—I» ,>m. ■------------ö: A zongora. Négyéves lehettem — ezt is anyám meséli —, magyar nótákat pötyögi ettem ki, egy ujjal.

— Aztán?

ö: Az első kóta. Ötödik születésnapomra kaptam. Erre már emlékszem. Apám — gömörmegyei kisnemes, földmiveiési iskolai igazgató volt Nagyszentmiklőson,, Torontál-megyében — maga is szerette a zenét, maga is szerzett kisebb dalokat, anyám szívesen zongorázott. Mindketten biztattak. De én untam a gyakorlatozást, a skálát. Mint minden gyerek. Halálosan untam. Anyám így szólt: »Tanulj, fiam, zongorázni. Ha társaság jön hozzánk és fölkérnek, zongorázz a tánchoz, milyen szégyen azt mondani, hogy nem tudsz. És milyen szép, ha valaki zongorázik«. (Szünet.)

— Mikor kezdett komponálni?

ö: Kilencéves koromban. Afféle táncdarabok ezek, bécsi keringő. Sonatinák. Mozart utánzatok. Anyáin őrzi őket Pozsonyban.

— Ma (a Bösendorferre pillantok, mely elzengett és szunnyadó viharokkal tele jelentősen hallgat a szobában) gjmkran zongorázik?

Ő: Ha szükségem van rá. Néha elmúlnak napok, nem, hetek is, hetek s nem ülök le. (ő is a zongorára néz.) Csak hangversenyeim előtt. Kénytelen vagyok hangversenyeket adni. (Hangi a halk, minden színezés nélkül.) Most Prágából jövök. (Itt koncertezett s a zene nemzetközi versenyén ő képviselte diadalmasan a magyarságot.)

— Melyik az első müve, melyet igazán magáénak érez?

Ö: A tizennégy zongoradarab. Az első kvartett.

— A Kossuth-szimfónia?

Ö (int): Az nem. Formailag még nem érett. »A fából faragott királyfi«-! legkevésbé szeretem.

— Hogy dolgozik? Rendszeresen?

Ö: Ezt mondhatom: nem szeretem keverni a munkát, többet egyszerre csinálni. Ha belefogok valamibe, akkor csak annak élek, míg be nem fejezem.

— íróasztalnál? Zongoránál?

BERÉNYI JÁNOS

A bizonyosság határán

Néha megcsorbul minden bizonyosság és ezt mondom ;

„ ... a könnyet tán tivornyák tapossák és ki tudja

a vétek gyöngyében milyen jóságok égnek, és a szentségnek ha égre feszül-e minden útja ?

Virág tán fáj is az ágnak, a szentek minket imádnak tavasz pokol a fáknak, a vakok hétszer messzebb látnak, a koporsók életei szűrnek, az ég örül a bűnnek, a mindenség csak kicsi mag s véres, fekete kézfogások a zengő szivárványhidak.

Felhők tán nem is szaladnak, lángja nincs is a napnak, csatakos ágy a fehérség, jóság lelkei a vércsék.

Lehet, hogy feketék a rózsák, lehet, hogy minden mese született valóság, lehet, hogy az öröm sose kacagott s csöndet sehol sem ízlel a halott. . . ,

Lehet, hogy nincs jelen. A tengerek csak ványadí tócsák, beteg lépés a végtelen s ijesztés az örökkévalóság; a mosolyok gyászásta vermek, az áldások átokba vernek, vértavak a kegyelmek s a bűn királya a gyermek. Lehet, hogy szűz csillag a harag és a szelídség szigetének szivébe ásva várnak remegő gyilkolásra a legmérgesebb poharak.

Vágy talán a vért sose itta. Az éjfélnek fehér a titka, legszebb templom a kripta, legszebb virág a bojtorján s pokolkohókba érünk minden égretámasztott lajtorján.

Lehet, hogy öldöklő angyal a béke s nics semminek vége és nem rokon a testvérünk, holnaphoz sose érünk a múlt lesz bennünk a jövő, az álmok partja temető, rútság a szentség vászna, minden szűz beteg parázna, szivet hiába keresünk, az élet úgysem élet s a halál csak egyik jegyesünk.

A nyílt ut mindig titok, minden imádság száz szitok, maguktól lettek a kutak, az óra mindig mást mutat az öl meg, aki csókra vár. Es ez a nyüzsgő elevenség tán csak egy halott mesevár, mely vétke mélyét rejti.

S lehet, hogy ezt a birtokát egyszer az isten elfelejti.

És mondják, sírva mondják, de hol van a bizonyság, hogy kiléptet az ősz a nyárból, s egyszer két percnyire leszek a haláltól?

van, ez őrizte meg az ázsiai öthangu skálát, a pentakonikát.

— Ha lenne ilyen ősi emlékünk az irodalomban, is. És a rokon népeknél, a finneknél is föltalálható?

Ö (legyint): A finn zene semmi. Csupa svéd-európai visszhang. Zenénkkel az itteni népek között egyedül állunk, mint sziget. Csak a kínaiaknál van pentakonika, de az más. Meg itt ebben a cseremisz dalban. (Hónapokkal ezelőtt jelent meg a magyar délről szóló alapvető munkája, többévi művészi-tudományos búvárkodás eredménye, hangjegyekkel, számoszlopokkal, kimutatásokkal. Mi még nem hallottunk felőle, de már az asztalon hever a német kiadás kefelenyomata, ott künn majd ismertetik bő tanulmányokban, melyeket talán számunkra is lefordítanak.)

— Milyen cél felé halad az uj zene?

Ö: Ez az egyik jelszó: el a romantikusoktól! A másik: neoklasszicizmus! Romantikusnak tartják még Beethovent

I is. Az áramlat már Debussy-xA kezdődik s tetőfokát éri cl Slrawinskyvd, ki azt állítja, hogy Beethoven lehetetett nagyember, kitűnő jellem, ellenben egyáltalán nem, volt — zenész. Ezt én természetesen nem vallom. Tudom, hogy nemi úgy hangszerel, mint Mozart, de az Eroicát ina is úgy élvezem, mint annakelőtíc. Tagadhatatlan, nagy a viszszahatás a romantikusokkal szemben, az egész világ »megállj«-t kiált, Bach-hoz ítér vissza s a még előbbi zeneszerzökjhöz, a tárgyilagos, irodalomellenes mujzsikát kívánja, mely nem ábrázol hatáj rázott érzést, csak föltétien zenét ad. í Háború előtt a németek jártak a mo:> fgalorn élén, Schönberg, az expressziojiiista, de háború után mintha pangás

! mutatkozott volna a német zenében. Most uj tehetségek bukkantak föl, a huszonnyolcéves Hendemith, a huszonnégyéves Krenek, kinek egy szerzeményét most hallottam Prágában. Concerto grosso. (A Haendl-féle cím is a neoklasszicizmust hangsúlyozza.) A franciák mestere Ravel és a fiatal svájci Honegger Amerikában hangfoltokat akarnak összeállítani. Ami Strawinszkyt illeti, előző dolgaiért lelkesedem, utóbbi munkáit szárazuknak érzem, nem tudnak fölmelegiteni.

— Ez a forradalom a festészetben már évtizedekkel ezelőtt lezajlott, mikor a föltétien festészet jelszavára föltűntek a vásznakon a mértani formák. De .itt is kiderül, hogy minden művészet szükségszerűen emberi. Nem lehet az embertől — az érzéstől, az érzés tárgyától — teljesen függetleníteni.

ö: Ez természetes. Különben a zene gépzenévé válik. Bach is kifejez valamit, az élet egy-egy mozzanatát, szöveges kompozícióin észlelhetjük, hogy igyekszik is kifejezni. Ha egy mélyhangot leirok, aztán egy magasabbat, az már emelkedés, ha egy magashangot megütök, aztán egy mélyebbet, az már sülyedés, az egyik okvetlenül vidámság, a másik csüggedés. El kell azonban ismerni, hogy ennek az elfordulásnak bizonyos haszna is van, mert a zenei romanticizmus kinövése Wagnerrel és Strauss-al már tűrhetetlenné vált. Ezért keresnek, kutatnak mindenütt- Ez a prágai szaklap hirt ad egy találmányról, a Farbenlicht Musik-ról, mely a zenét a szinncl együtt mutatja be, még pedig gazdaságosan — amennyiben a szem lassúbb felfogóképességét tekintetbe véve több hangra adagol egy szint — s a térbeni festészeteet időbelivé teszi. Tehát a hang-szerre! egyidöben működik a fény-szer is. (Tűnődik.) Fény-szer. Furcsa szó. Úgy foglalkoztatja a szemet, mint a fület a zene. Fölfedezöje különben magyar, László Sándor.

— Nem gondolja-e, hogy a stílusok e keverése-kavarása, ez a lombik-munka, ez a nagy öntudatosság — zenében és egyéb művészetekben is — a kor meddőségére mutat?

ö: Nem. Az öntudatosság, úgy vélem, nem baj. Hiszen sok példa van arra. hogy nagy művészi korszakok is ön.

1